Schell Gergely: A transzgenerációs traumák végső feldolgozása akkor fog eljönni, amikor már nem érezzük halálos veszedelemnek a másik valóságát

A transzgenerációs örökség mindaz, amit nemcsak a génjeinkkel viszünk tovább, hanem érzelmi és viselkedésminták, kimondott értékrend és akár kimondatlan családi szabályok formájában. Nemcsak a történetek megismerése fontos, hanem annak a feltárása is, hogy a családban hogyan lehetett – vagy nem lehetett – kezelni a veszteséget, a félelmet, a haragot vagy éppen az örömöt.

Ezek a minták gyakran olyan mondatokban sűrűsödnek össze, amelyeket senki nem tanított tudatosan, mégis mindenki megtanult: például hogy erősnek kell lenni, nem szabad panaszkodni, mások szükségletei előbbre valók a sajátjainknál, a békességért szó nélkül kell tűrni a méltatlan helyzeteket is.

Ezek az örökségek akkor aktiválódnak legerősebben, amikor érzelmileg közel kerülünk valakihez, amikor felelősséget vállalunk vagy határokat kell húznunk. Párkapcsolatban például gyakran tapasztaljuk meg, hogy túlzottan alkalmazkodunk, csak hogy elkerüljük a konfliktust, vagy épp ellenkezőleg: hirtelen bezárkózunk, amint túl közel kerül hozzánk a másik. Ezek nem gyengeségek, hanem régi túlélési stratégiák maradványai, amelyek egykor segítettek eligazodni egy korábbi korszakban. Ez nem tudatos viselkedés, hanem egy idegrendszeri válasz, amely mélyen van kódolva bennünk.

Különösen érzékeny pont a szülővé válás, amikor a saját gyerekkori élményeink újra működésbe lépnek – akár azok is, amelyekről nincsenek emlékeink. Sokan döbbennek rá ilyenkor, hogy öntudatlanul épp azokat a mintákat adják tovább, amelyeket maguk mögött szerettek volna hagyni.

Amikor az érzelmeknek nincs elég terük, a test jelez. A félelem, az állandó aggodalmaskodás, a folyamatos készenléti állapot és az elfojtások testi szinten is nyomot hagyhatnak krónikus fejfájás, emésztési panaszok, izom- és ízületi fájdalmak, alvászavar vagy kimerültség formájában. Ezek a tünetek sokszor nem vezethetők vissza szervi okra, mégis valósak.

A transzgenerációs traumák jelenlétére nem egyetlen jel utal, hanem az ismétlődés: amikor ugyanazok a nehézségek különböző élethelyzetekben újra felbukkannak, amikor indokolatlannak tűnő bűntudatot érzünk, amikor nehéz határokat húzni vagy állandóan másokért vállalunk felelősséget.

A felismerés azért felszabadító, mert választási lehetőséget teremt. Amint megértjük, hogy bizonyos reakcióink nem kizárólag rólunk szólnak, hanem egy hosszabb családtörténet részei, elkezdhetünk másképp viszonyulni önmagunkhoz és az életünkhöz. Kevesebb önvád és több együttérzés jelenhet meg, és ezzel együtt annak a lehetősége is, hogy ne automatikusan adjuk tovább azt, amit mi magunk is örököltünk.

„Ismerd meg önmagad!” – intett a felirat a delphoi jósda bejárata felett. És az is régi tudás, hogy egy-egy döntés generációkon át hatással lehet egy család életére: „… féltőn szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, a kik engem gyűlölnek; de irgalmasságot cselekeszem ezeríziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják” – figyelmeztet a tízparancsolat Mózes 5. könyve 5. részének 9–10. versében.

Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta is felhívja a figyelmet arra, hogy bár a traumákról több szó esik a transzgenerációs örökség kapcsán, de fontos hangsúlyozni, nemcsak terheket kapunk a felmenőinktől, hanem áldást is. A transzgenerációs örökség egy része valóságos kincsesláda, amelyben megküzdési stratégiákat, jogosultságokat, tehetségeket, erőforrásokat is találunk. Az önismereti útnak ezek feltárása is fontos hozadéka.

A szakember – ahogy a közös munka során a klienseinek is – azt javasolja, ismerjük meg a családunk történetét lehetőleg a dédszülők életéig elmenően, „harmad- és negyedíziglen”, ahogy az Ószövetség is rámutat. Így jó eséllyel feltárhatók azok a mintázatok – pozitív és negatív hozadékaikkal együtt –, amelyek kihatással vannak a döntéseinkre, a viselkedésünkre, az életünk alakulására.

A pszichológiai kutatások azt mutatják, hogy azok a gyerekek, akik ismerik a családjuk múltját, magabiztosabbak, erősebb az önbecsülésük és nagyobb a stressztűrő képességük. De talán olykor többet árthat a traumák nem megfelelő módon történő megismertetése, mint az elhallgatása. Mikor és hogyan érdemes beszélni a traumáinkról a következő generáció tagjaival, akiknek már megadatott, hogy ők ne éljenek át hasonlót? Ennek hol van a helye a családban, és mikor hozzuk szóba a gyerekeink előtt?

A traumákkal kapcsolatban nagy a veszélye annak, hogy amennyiben nyers, emésztetlen, feldolgozatlan formában adjuk át a következő generációnak, ők úgynevezett másodlagos traumatizációt szenvednek el. Két dolgot érdemes tekintetbe venni. Az egyik, hogy át tudom-e adni a megfelelő módon, hogy mi történt.

Fontos, hogy engem elárasztó intenzív érzelmek nélkül tudjam elbeszélni – tehát az érzelemszabályozás az egyik döntő szempont, azaz szülőként tudok-e úgy beszélni erről a gyerekemmel, hogy közben nem kapok dührohamot vagy nem kezdek el zokogni? De fontos a fogadó fél is: az ő idegrendszere milyen feldolgozókapacitással rendelkezik? Az életkorának megfelelően tudom-e csomagolni azt, ami történt? A gyerekneveléssel kapcsolatos pszichológiában gyakori javaslat, hogy többet kérdezzünk, mint amennyit mondunk, mert a kérdéseken keresztül megérthetővé válik, hogy a gyerek milyen szinten gondolkodik erről.

A felnőtt gyerekek esetében a családi együttlétek vagy akár csak egy közös séta is alkalmasak lehetnek arra, hogy szóba hozzuk ezeket a történeteket – ez jó esetben egy folyamat, amelyben megfigyelhetjük, hogy van-e kapacitás, kellő stressztűrés a felnőtt gyerekünkben az adott témára vonatkozóan.

Az önkontroll, a mentális fékek, a belső szabályozórendszer azért is nagyon fontos, hogy a szülő észre tudja venni, hogy ez nem sok-e a másiknak. Ha a szülő biztonságos kapcsolódásban osztja meg a traumatikus eseményekhez fűződő érzéseit, gondolatait, nem teremt traumaatmoszférát, és jó eséllyel a felnőtt gyerek is érdeklődő lesz, és meg akarja hallgatni a szülőt.

Mi az a traumaatmoszféra?

Ez nem egyetlen megrázó eseményt jelent, hanem egy tartós érzelmi klímát, amelyben a trauma folyamatosan jelen van – akkor is, ha soha nem nevezték nevén, és nem beszéltek róla nyíltan. Nem feltétlenül történik „valami nagy tragédia” a gyerek jelenlétében, mégis érzi, hogy bizonyos dolgokról nem szabad kérdezni, hogy az érzelmek veszélyesek, hogy jobb csendben maradni, alkalmazkodni, figyelni. Ilyen atmoszféra alakulhat ki például háborús tapasztalatok, erőszak, hirtelen veszteségek, függőségek vagy súlyos betegségek nyomán is.

Traumaatmoszféráról akkor beszélünk, ha a trauma nem egyszeri eseményként van jelen, hanem érzelmi állapotként, amely áthatja a mindennapokat – a feszültség érezhető a hanghordozásban, a gesztusokban, a szabályokban, abban, hogy mi megengedett és mi tiltott.

A gyerek nem tudja megfogalmazni, mi történik, de megtanulja, hogyan kell túlélni ebben a közegben, és ezek a stratégiák később felnőttkorban is tovább élhetnek, akkor is, amikor a veszély már nem valós. Ez a készenléti állapot, az érzés, hogy „valami nincs rendben”, rögzül az ember testében.

Az a családtag, aki időt, energiát fektet a terápiába, leválik erről az atmoszféráról? Szükségszerűen létrejön egy távolság a traumát hordozó család és a gyógyulás útján elindult családtag között? Mit tud tenni az, akinek a családja nem együttműködő a múlt feltárásában vagy már nem élnek azok a családtagjai, akik válaszolhatnának a felmerülő kérdésekre?

A családterápiában nagyon fontos szabály, hogy nem felelősöket keresünk az egyes jelenségekkel kapcsolatban, és nem egy objektív valóságot akarunk rákényszeríteni a családra, hanem be akarjuk őket vonni az észlelésnek abba a módjába, ahol megférnek egymás mellett a különböző valóságok, a családtagok eltérő észlelési, érzékelési, megélési módjai, útjai. Arra szeretnénk érzékenyíteni ilyenkor a családtagokat, hogy próbálják meg elengedni azt a nagyon is érthető, hétköznapi működésmódot, amiben a család legdominánsabb vagy legnagyobb kontrollal rendelkező tagja lehet csak jogosult arra, hogy elmondja a történetet, vagy hogy kizárólag az ő szempontjából lehessen csak észlelni a valóságot.

Ő az, aki megalkotja ezt az úgynevezett transzgenerációs atmoszférát, amelyben a nehéz eseményekhez kapcsolódó érzelmek keringenek, de ezek a sérülések nem válnak történetté, csak nagyon korlátozott módon, viszont érzelmek szintjén mégis jelen vannak, de nem elbeszélhetők. Ilyenkor jelentkeznek a családtagoknál a nagyon intenzív stresszállapotok és az érzelemszabályozás gyengeségei – a traumatizált családok egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozottan tudják önmagukat és egymást megnyugtatni, és ez aztán krónikusan fennálló stresszhez vezet, ennek nyomán pedig felborul az emberi szervezet egyensúlya. Ezért látjuk azt, hogy kollektív traumák után a harmadik-negyedik generációnál nagyon megemelkedik az autoimmun betegségek aránya.

De nem feltétlenül szükséges a család együttműködése ahhoz, hogy valaki feloldja ezt a transzgenerációs traumát. Vannak olyan terápiák, amelyek a családtörténet ismerete nélkül is segítenek, például a testorientált (szomatikus) traumaterápiák abból indulnak ki, hogy a trauma nem elsősorban emlék, hanem megrekedt stresszreakció. Az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) szintén a modern irányzatok közé tartozik. Bár dolgozhat konkrét emlékekkel, nem a családi narratíva kibontása a célja, hanem az, hogy az agy „újrafeldolgozza” a beragadt élményt. Egyre nagyobb teret kapnak az idegrendszer-alapú megközelítések, amelyek a biztonságérzet visszaépítésére koncentrálnak, arra, hogyan lehet a szervezetet kivezetni az állandó készenléti állapotból, és megtanítani újra a megnyugvásra.

Ha a szülőnek sikerül tudatosan nem beemelni egy mintát a gyerekével való kapcsolatába, akkor ezzel megszakítja ezt a láncolatot, vagy így is továbböröklődik a trauma? Például ha valakit vertek gyerekkorában, de ő nem veri a gyerekét, akkor ez azt jelenti, hogy ő szembenézett ezzel és túljutott rajta? Vagy mégis érdemes felkeresnie egy pszichológust?

Ez mindig az egyén döntése, hogy mikor, vagy szeretne-e egyáltalán pszichológusi, pszichoterápiás szaksegítséget kérni. Akkor javasolnám a pszichológiai munkát, ha az egyéni életvezetés akadályozott, tehát a munkaképesség és a kapcsolódásnak a képessége valamilyen zavart szenved, és hogyha az érzelemszabályozásban problémák, zavarok állnak fenn. Érdemes segítséget kérni, ha a stressz és más megpróbáltatások esetén valaki nem tudja magát megnyugtatni, de idetartozhat az is, ha az egymás érzelemszabályozása visszatérően problémákat okoz mondjuk a párkapcsolatban, azaz ha egymást nem tudják megnyugtatni.

Címlapfotó: Schell Gergely pszichológus, pár- és családterapeuta. Fotó: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra magazin