Zsótér Sándor és Ambrus Mária a Krétakörrel létrehozott új előadásukhoz, nemzeti drámánk, Katona József Bánk bánjának bemutatásához rátalált erre az ideológiát és építészeti esztétikát ötvöző, a nemzeti öntudatra ébredést és a magyar, népi díszítő- és hímzésminták formavilágát valami egészen gyönyörűséges bájjal építészetté varázsoló stílust egybefogó teremre. A színház - mint ezt legkésőbb Brook óta "hivatalosan" is tudjuk - üres tér, amelyet az alkotók fantáziája avat egy adott történet utánzásos elmesélésére hivatott térré. A Krétakörnek nincsen saját épülete, ott játszik, ahol éppen otthonra talál. Ez a mostani helyszín nagy poén, hiszen díszlet akkor is, ha nem helyezne el benne Ambrus Mária egyetlen tárgyat sem. De elhelyez. Legfőképpen az első felvonásban egy, később három monumentális magyar mű-szürkemarhát (a KATUS ART Bt. remekei). Közülük kettő fenséges nyugalomban elhever, a harmadik csendesen álldogál. Főszereplők. Épp csak nem kérődznek, ám hatalmas, példányonként különböző irányokban csavarodó szarvuk így is sokat elárul jellemükről (e szarvak és testtartások jellemfestő erejének elemzése külön írás témája lehetne; nyakamat rá, hogy Zsótérnál az sem véletlen, hogy az álló szürkemarha szarva közt kevesebb a selymes szőr, mint két társáén!).
A díszlet természetesen iróniát sugároz, s ebbéli várakozásunkban nem is csalódunk. Zsótér humora nem válik tolakodóvá, hiszen Katona József szövege - amely egyébként a meghökkentően jól működő eredeti, és nem, mondjuk, az Illyés Gyula-féle átigazított változat (hódolat Zsótér állandó csapatának dramaturg-tagja, Ungár Júlia előtt) - a tragikus mélységeket feltárva meséli el a 13. századi magyarság öntudatra ébredésének történetét, a gaz merániak cselszövéseit és szegény Melinda meggyaláztatását. Csak éppen nem enged a pátosz csábításának, hanem jellegzetesen-jelképesen magyar kontextusba helyezi a történetet, mintegy újraolvassa velünk a drámát. Attól működik igazán az előadás, hogy mind a helyszín-, mind a díszlet pontos értelmezés, telitalálat.
Bánk bán a Bor-nemzetségből származott és 1211-től Magyarország nádora volt. De ez nem fontos.
A vértesi hegyekben vadászgató királynét - II. András távollétében - 1213 szeptemberében valószínűleg nem Bánk, hanem Péter, csanádi ispán ölte meg (bizonyosan csak annyit tudunk, hogy Petúr bánék köréből valaki). De ez sem fontos, csak jó tudni esetleg. Bánkot is megvádolták az összeesküvésben és a gyilkosságban való részvétellel, így neki is meg kellett válnia tisztségétől. Vagyonát mégis csak 1228-ban - tehát 1222 körül bekövetkezett halála után - IV. Béla királyunk koboztatta el, még a tizenöt évvel korábbi, a Gertrudis királyné ellen szőtt összeesküvésben való részvétel miatt - amit egyébiránt a hölgy férje, II. Endre a történeti forrásaink szerint olyannyira megbocsátott neki, hogy 1221-től az ország bírájává tette. De még ez sem fontos.
Az fontos, hogy a Krétakör színészei tökéletesen idomulnak e kettős - egyszerre ironikus és a nemzeti hagyományokhoz őszinte tisztelettel, ám friss tekintettel és hallással közelítő - rendezői értelmezéshez: Láng Gertrudisa királynő, aki az első felvonásban fekete kosztümben, hisztérikus kétségbeeséssel kalimpál a billentyűkön, míg semmirekellő öccse, Ottó (Bánki) a magyar szürke előtt (mögött, alatta, rajta) sírja el csúfos szerelmi felsülését az erényes Melinda (Sárosdi) megszerzésében. Bíberách (Schilling) álnokul, de kellő titokzatossággal cselsző, Petur (Terhes) pedig - nos, ő az egyetlen igazi mélymagyar: idegengyűlölő, a magyar meghurcoltatásáról bömböl, lázadásra szólít minden honfiút, legelőbben is persze Bánkot (Nagy), aki azonban egyáltalán nem hajlik királya, illetve királyasszonya elárulására. Tiborcz (Rába), Izidóra (Péterfy), Simon (Katona), Mikhál (Somody) és Myska (Tóth) nagyon jelen vannak: a Bánk, Gertrudis, Otto és Bíberách történetét hangsúlyosan ábrázoló rendezés mindvégig fontos kísérői, a cselekménnyel együtt élő szereplői. Láng és Bánki szerepkettőzésein a Zsótéron edződött néző persze meg sem lepődik: Endre király és Gertrudis, illetve Otto és Solom szépen simul egy-egy szereppé - talán csak Bánki segíthetne egy picit annak jelzésével, hogy Otto pojácasága, hisztériája és gyávasága nem azonos Solom hősiességével, hiszen ha ennyire egyformák, akkor az utóbbit a darab végén miért tiszteli oly nagyon az amúgy már mindenre elszánt Bánk? Otto egyébiránt az egyetlen, aki pontosan olyan árnyalatú szürke ruhát visel, mint amilyenek a magyar marhák... Benedek Mari gyönyörű jelmezeiről szintén külön tanulmányban kellene írni; Péterfy és Sárosdi lágy színkombinációs, testhez simuló ruhái, Láng második felvonásbeli, kiszolgáltatottságot és bohóclétet keverő tarka-barkasága, és harmadik felvonásbeli hófehér, leszámoláshoz, ártatlanul halálba menéshez készült kosztümje - minden ruha, szövetdarab végiggondolt, jellemet és szituációt értelmez.
A színészi játék erős, magas színvonalú; e társulat és e rendező esetében fel sem merül, hogy valaki ne lenne minden pillanatban teljes koncentráltsággal jelen. Ez - és de jó ezt leírni - a Krétakör esetében evidencia, szakmai minimum; a két, mondhatni, "vendégművész", Schilling és Tóth is észrevétlenül veszi fel a "profik" játékstílusát, ritmusát. Ami azonban a Vakok Intézetében, itt és most mégis felróható: mintha az alkotók nem szenteltek volna kellő figyelmet a speciális akusztikai viszonyoknak; mindhárom felvonás más és más térelrendezést igényel, ebből pedig logikusan következik - gondolom -, hogy a terem teljes átrendezése (a nézőtér kerül a játéktérbe, illetve a harmadik felvonásra félkaréjban, vagyis theatron-formában üljük körül a színt) megváltoztatja az akusztikát is. A második felvonás kongóan üres, hatalmas belmagasságú terem-közepe egyszerűen elnyeli a szereplők hangját, és ebben a helyzetben azután csodálkozva kapom fel fejemet, hogy bizony még e remek színészek némelyikénél is könyörtelenül lelepleződnek a hangképzési, intonációs hiányosságok.
Az előadás egyetlen pillanatra sem akar aktualizálni, mégis tudom, érzem, hogy az igazán veretes szövegekkel Bánk az én világra vonatkozó kérdéseimet fogalmazza meg: mit jelent az eszméhez (uralkodóhoz, ideológiához, stb.) való hűség? Ki, illetve mi a fontos az életben, mi számít értéknek: ami az enyém, vagy ami a közösségé? Mit jelent szeretni? Bánk keskeny, hangsúlyosan mai jegy-gyűrűt visel a jobb gyűrűsujján. Apró jelzés, akár észre se vegyük, de azért ott van: ez az ember belecsöppent ebbe a történetbe, mint egy rettenetes álomba, amelyben felszarvazzák, bornírt-apatikus, mégis veszélyes szürkemarhák között kell utat törnie magának, ha tud. De nem tud. Elbukik. Meghal. Hogy egészen pontosak legyünk, az esetről beszámoló újsághír stílusában idézve fel az előadás záróképét: ...és Bánk - egy hatalmas marha-szarvval - tökön szúrta magát.
Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico: A királynét megölni ne akarjatok félni jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem. A történetünkhöz tartozó, korabeli latin mondás a két- (sok-)értelműség, az állásfoglalás kényszere alóli kibúvás örök érvényű példájává "nemesedett"; Zsótér Bánk bán-értelmezésével mintha összekacsintana velünk, s tovább éltetné az egykori homályt. Tessék, lehet választani: most akkor jó lesz-e megölni a királynét, vagy nem?! Ki-ki maga válaszolhat a kérdésre. És marhára nem mindegy, mi a válasz...
