A kérdés akár egy vicc felütése is lehetne, de a Magyar Zene Házának antik istennőkkel indító, magyar színpadok primadonnáival folytatódó és világhírű pophercegnőkkel záruló kiállításán valóban találkoznak.

A londoni Victoria and Albert Museum áprilisban bezárt nagyszabású kiállítása nem sokkal később Magyarországra érkezett. A zene háza a hazai közönség igényeire hangolta a díva fogalmának alakulását körüljáró anyagot – így került a világhírű színésznőkkel, Eleonora Duséval és Sarah Bernhardttal egy helyre Jászai Mari és Blaha Lujza, Ingrid Bergman mellé Bajor Gizi vagy Lady Gaga, Debbie Harry társaságába pedig Péterfy Bori. Bár a vállalkozás átfogó történelmi tablót próbál nyújtani, az eredmény helyenként túl eklektikus és nehezen követhető.

Tájékozódásunkat kísérőszövegek sora segíti, amelyekre érdemes időt szánni, már csak azért is, mert az elsők a kiállítás koncepcióját vázolják fel. Színdarabhoz hasonlóan két felvonás várja az érdeklődőt: az első a díva fogalmának születését, fokozatosan kiterjedő jelentését és változó megítélését mutatja be, a második pedig a szó újradefiniálására koncentrál, és a cím kortárs viselőinek lajstromát is megkapjuk tőle.

Az istennőktől az akaratos sztárocskákig

A díva kifejezést Théophile Gautier francia költő használta először, ő még kizárólag a táncos-énekes művésznőkre gondolt. Nem véletlenül hasonlít az isteni jelentésű divina szóra – a díva tehetsége égi adomány, a primadonnákat pedig sokáig az antik istennőkre emlékeztető módon ábrázolták. A kiállítási tárgyakkal – elsősorban ikonikus fellépőruhákkal és kiegészítőkkel – együtt közölt mini életrajzokból viszont épp az derül ki, hogy az emelkedő státusznak kifejezetten gyakorlati, mondhatni prózai hozadéka volt: az operaénekesek és színésznők társadalmi és anyagi függetlenségük kivívására használták fel a széles körű ismertséget. A nők közül csak a dívákat vették annyira komolyan a férfiak által uralt világban, hogy hagyták őket a maguk ügyében tárgyalni. Az olyan legendák, mint Jenny Lind – akiről itt megtudjuk: egy karmestert annyira megbabonázott az éneke, hogy vezénylés közben eldobta a pálcáját –, maguk határozhatták meg az értéküket. Mások a viszonylagos önállóság megszerzése mellett a nők általános helyzetének javítására, a szavazati jog ügyének előmozdítására vagy iskolaalapításra használták fel a befolyásukat.

A tárlat legizgalmasabb részei az életrajzi szösszenetek, amelyek nem tankönyvi stílusban, papírízű kronológiával mutatják be a dívákat és a dívastátusz magasságait. A türelmes látogató megtudhatja, hogy Adelina Patti pályája csúcsán Viktória királynő után a második leghíresebb nő volt Nagy-Britanniában, vagy hogy ugyanott az 1890-es évek végén a férfiimitátor Vesta Tilley számított a legjobban kereső nőnek. Olyan, zavarba ejtő részletek is kiderülnek, mint hogy Sarah Bernhardt az utazásaira magával vitte a koporsóját, és abban is aludt.

Miként a színházat a múlt században a mozi követte, úgy követik a tárlaton a színpadi dívákat a hollywoodi csillagok, mások mellett Mary Pickford, Marlene Dietrich és Greta Garbo, majd Judy Garland, Vivien Leigh és Elizabeth Taylor. A filmes műfaj fejlődésével és a stúdiók terjeszkedésével a „sztárcsinálás”, a színészek kisajátítása és imázsuk anyagi célokra való felhasználása is gyakorlattá vált. Az öntudatosabb női előadók az önállóságukért és alkotói szabadságukért küzdöttek, határozottságukat azonban többnyire kezelhetetlenségnek, allűrnek tekintették, ezért a díva szóhoz egyre negatívabb konnotációk társultak.

Dívadarabunk első része az operaénekesnők új generációjával – a magyar színtérről Rost Andreával és Miklósa Erikával, a nemzetköziről a külön helyiséget kapó Maria Callasszal – zárul. A két felvonás között a falra festett idővonalat tanulmányozhatjuk, amely tágabb kontextusba helyezi a nők helyzetének alakulását az elmúlt százhetven évben. A kronológia történelmi-társadalmi fordulópontokkal egészíti ki a művészeti narratívát: az első ismert, 1848-ban tartott nőjogi kongresszustól indulunk el, és a 2017-es nők menetéig jutunk.

Éneklő üzletasszonyok és merész divatdiktátorok

A folytatás az elmúlt hatvan évre és leginkább a könnyűzene képviselőire koncentrál, akik az elődeik által kitaposott úton jártak ugyan, de a megváltozott világrendhez alkalmazkodva újradefiniálták a díva fogalmát. Míg az erősen egyéni imázs, az emlékezetes színpadi jelenlét és a társadalmi szerepvállalás változatlanul sokakra jellemző – az utóbbi kapcsán a feketék egyenjogúságáért küzdő Aretha Franklin és Nina Simone a legjellemzőbbek –, a sikeres, széles közönséget elérő nők jelentős része már vállalkozó is. Rihanna és Lady Gaga például saját sminkmárkát dobott a piacra, és azt is elmondhatják magukról, hogy extravagáns ruhakölteményeikkel a zenei mellett egy másik iparágat is meghódítottak; divatdiktátorként legalább olyan befolyásosak, mint énekesként. Ennek fényében nem meglepő, hogy a jelmezek és a ruha-összeállítások itt még hangsúlyosabbak. Az ikonok és a tervezők egyre kreatívabban és merészebben viszonyulnak a külső megjelenés kérdéséhez, a kiállított ruhák pedig egyre látványosabbak. A második felvonásban kétségtelenül ellopja a show-t Rihanna pápa által inspirált szettje a 2018-as MET-gáláról, Janelle Monáe polgárpukkasztó vulvanadrágja és Cher rikító fellépőruháinak sora, de Péterfy Bori égősorral díszített összeállítása sem marad el mögöttük.

A dívákat elsősorban ikonikus ruháik révén mutatja be a tárlat, de néhány művészt csak egy fénykép-szöveg együttes idéz meg – talán azért, mert Janis Joplin, Dusty Springfield vagy akár Дeva szekrényében ritkábbak az extrém darabok.

A kiállított öltözeteket és a rövid leírásokat zene és vetítések egészítik ki. Zavaró, hogy a tárlat elején, az opera-énekesnőket bemutató résznél az áriákba az utolsó terekben hallható popszámok futamai vegyülnek. A problémát megoldotta volna a kiállítás részeinek jobb elválasztása, akárcsak a fejhallgatók fokozottabb használata – ezek közül többet is elhelyeztek ugyan a tárlat különböző pontjain, a hangszórókból érkező „zenei masszát” azonban nem tudták velük kellően ellensúlyozni.

Érdekes, informatív és rendkívül látványos – összességében ilyen a Dívák és ikonok. A befogadói élményt veszélyeztető auditív tobzódáson kívül csupán egy negatívumot említhetünk még. Bár szívmelengető a zene házában hazai ikonokkal találkozni, mintha épp ők nem épülnének be szervesen a kiállításba (talán a külföldi előadók túlsúlya miatt érezzük így). Mégsem szabadulnánk meg tőlük, hiszen Jászai Mari, Fedák Sári és Sena Dagadu (valamint az a számtalan nő, akit itt nem említettünk meg) mind hozzájárul ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, milyen sokféle lehet egy díva. Extravagáns, visszafogott, szende, érzéki, vagy – mint az utolsó kiállítóterek egyikében kiderül – akár még férfi is.