Hogyan került kapcsolatba Fritz Valjavec munkásságával?

1996-ban végeztem az ELTE-n, történelem szakon, és a diplomaszerzést követően azonnal felvételt nyertem ugyanezen szak PhD-programjára. Akkor ugyan még más téma foglalkoztatott: szakdolgozatomat az osztrák örökösödési háborúnak szenteltem, ezt szerettem volna kibővíteni és az eseményeket a bajor örökösödési háború összefüggésében vizsgálni. Alapvetően tehát a XVIII. század dinasztikus viszonyaira irányult a figyelmem. Amikor fölvettek a doktori programra, bő egy évig ezzel foglalkoztam, míg aztán H. Balázs Éva magához nem kéretett. Köztudott volt, hogy az ELTE számos tekintélyes tanárának ő volt a mestere ? az egyik utolsó, igazi iskolateremtő egyéniségnek számított. Fölrendelt magához, a lakására, ahol is a maga közismert, kendőzetlen stílusában közölte velem, hogy a témám marhaság; ezt a német történészek dolga megcsinálni. ?Hallottál-e már, fiacskám, Fritz Valjavecről?? ? kérdezte, s én becsülettel bevallottam neki, úgy végeztem el az egyetemet, hogy a névvel sem találkoztam eddig. Hamar világossá tette, milyen jelentős figurája ő a német?magyar tudománypolitikai kapcsolatoknak, majd ellentmondást nem tűrve közölte, ő és Kosári Domokos ? a magyar történettudomány másik nagy öregje ? úgy döntöttek, fel kell tárni s át kell tekinteni Valjavec munkásságát és magyarországi kapcsolatrendszerét: mindez az én feladatom lesz. Persze ezt hallva nem volt őszinte a mosolyom, mert úgy gondoltam, a historiográfia, vagyis a történetírás története, az egy olyan témakör, melyet az idősebb, sokat megélt történész professzorok vizsgálnak elsősorban, nekik van rálátásuk a számomra alig kivehető összefüggésekre. Idő kellett, hogy belássam, micsoda kincset kaptam a témával. H. Balázs Éva és Kosári Domokos egykori mesterei, a Valjaveccel is kapcsolatban álló Mályusz Elemér és Szekfű Gyula közismert ellentéte fényében különösen pikánsnak ígérkezett a két világháború közötti magyar tudományosság vizsgálata a kor agresszív és expanzív német tudománypolitikája összefüggésrendszerében. S valóban, mindez még hosszú ideig gazdag, kimeríthetetlen terület fog maradni. Máig hálás vagyok a kezdő impulzusért.

Mióta kezdett el ezzel a témával foglalkozni? Mennyi időt vett igénybe a feltárása?

Frissen végzett egyetemistaként először ? s okkal ? megijedtem a rám váró hatalmas munkamennyiségtől. 1997-től egy évtizeden át foglalkoztam a téma feltárásával. Elsőként Valjavec impozáns tudományos munkásságába olvastam bele magam, majd a kapcsolati háló összeállítására került sor 1998-tól, amikor ? az akkor még ? a müncheni Südost-Institutban őrzött félelmetes mennyiségű korrespondencián rágtam át magam, egy teljes naptári évet töltve ott a levelezés kijegyzetelésével. A kiértékelés és a ?nagy opus? elkészítése három (hosszabb-rövidebb) ösztöndíjnak köszönhetően Tübingenben történt meg, s a disszertációként benyújtott anyagra 2007-ben nyertem el a doktori fokozatot. Ezt követően nagyszerű opponenseim (Ujváry Gábor és Tilkovszky Loránt) észrevételeit beépítve és a legfrissebb német szakirodalmat hasznosítva sikerült a Ráció Könyvkiadó gondozásában nemrégiben megjelentetni a kötetet. Másfél évtized munkája fekszik benne.

 

197_oroszlaszlo_tudomanyespolitika

Jelent-e már meg Fritz Valjaveccel kapcsolatban bármilyen, nagyobb lélegzetvételű irodalom?

A kötet úttörő jelentőségűnek nevezhető abból a szempontból, hogy a Valjavec halálát követően napvilágot látott néhány rövid nekrológon kívül csupán az életút egyes epizódjait ? tudatosan polemikus célzattal tárgyaló ? problémacentrikus tanulmányok jelentek meg. Németországban Valjavec a mai napig vitatott személyiség, s persze itthon is mindig az volt: a két világháború között a terjeszkedő birodalmi német eszme képviselőjét látták benne, a bipoláris időszakban pedig a vasfüggönyön túli felforgatót. Könyvem, tudománypolitikai kontextusba helyezve, az első terjedelmes és átfogó Valjavec-életrajz a magyar és a nemzetközi szakirodalomban. Németországban érdemi visszhangra számíthatna, ezért fontos volna németül is megjelentetni, ehhez azonban komoly anyagi forrásokra volna szükség.

Monográfiájának mi adja a központi részét?

A kötet első tematikai egységét ? a már említett életrajzi áttekintést ? követően kifejezetten a Valjavec-életmű magyar vonatkozásaival foglalkozik. A nemzetközi tudománypolitikai kontextus felvázolása után konkrét példák segítségével térképezi fel Valjavec teljes magyarországi kapcsolatrendszerét, mégpedig az egyes diszciplínák szerinti csoportosításban rendszerezve azt. A közeledési kísérletek fogadtatását tekintve az érintett tudományágak (történettudomány, néprajztudomány, nyelvtudomány, irodalomtudomány, germanisztika, művészettörténet) képviselői részéről eltérő, ám világosan tipizálható magatartásformákat mutat ki, mégpedig a félreérthetetlen visszautasítástól kezdve egészen az (inkább csak módszertanilag, nem politikailag) rokon gondolkodásmód kinyilvánításáig. Valjavec magyarországi recepciójának minden megjelenésmódja mögött fellelhető azonban egy rokon vonás, nevezetesen a világos aktuálpolitikai háttértöltet. A függelék a többéves kutatómunkának nem csupán a legszemléletesebb eredményeit tartalmazza, de a további vizsgálatok bázisa és segítője is kíván lenni, amennyiben Valjavec kiterjedt korrespondenciájából a magyar partnereket, illetve a velük váltott leveleket különböző bontásokban csoportosítja és rendszerezi, ezáltal az egyes kapcsolatokat számszerűsíti és súlyozza. A levelezés statisztikai jellegű állományfelvétele egyébként 125 magyarországi partnert tárt fel.

Fritz Valjavec

Fritz Valjavec a müncheni Südost-Institut munkatársa volt, és a délkelet-európai térség nemzetközileg is elismert kutatója. Mit tudhatunk az intézetről, s benne Valjavec szerepéről?

A Südost-Institutot még a weimari Németországban, 1930-ban hozták létre, egy olyan időszakban, amikor a külpolitikai passzivitás feladását hatalmas belső nyomás kényszerítette ki, világossá téve a mindenkori berlini vezetés számára, hogy a saját elvesztett keleti területein élő és a Habsburg-monarchia megszűntével az utódállamok területén rekedt németség megtartása és ápolása terén történelmi hivatás nehezedik reá. Ennek megfelelően az intézet profilját a Südostraum németségére orientálódó tevékenység jellemezte, ám a nagypolitikai törekvések tudományos alátámasztásának igényéhez alkalmazkodva hamar bevonták vizsgálódási körükbe a térség többi népét is, épp azért, hogy ezek alárendelt szerepének bizonyításával kidomborítsák a németség kultúrfölényét és az ún. kultúrlejtő révén betöltött történelmi misszióját. Az intézet Valjavec által szerkesztett lapja, a Südost-Forschungen valóba nívós fórumot teremtett az érintett népek gyakran homlokegyenest eltérő nézeteinek kifejtésére, ugyanakkor a szakmai polémiák kontrollált mederbe terelését nyilvánvalóan a kor német tudománypolitikai céljainak szolgálatában tette. Ezért is maradt mindvégig a lap is és Valjavec munkássága is tudományosan ugyan respektált, de bizalmatlanul és ellenségesen megítélt.

Valjavec magyar kapcsolatai közül melyik a legkiemelkedőbb?

Mályusz Elemérrel kialakított, rendkívül ellentmondásos kapcsolatát látom a legizgalmasabbnak. Ez különösen a Szekfű és Mályusz közti konfliktus kontextusában tűnik tanulságosnak. Kettejük Valjavec iránt tanúsított magatartása ugyanis egymás paralelje gyanánt tekinthető, így összehasonlításuk révén látványosan szemléltethető, hogy a ?völkisch? szemléletmódot következetesen elutasító, s e nézetével a hivatalos magyar történettudomány ? csaknem ? egészének utat mutató Szekfűhöz képest milyen más hozzáállással közelít az ún. népiségtörténeti irányzatot nyíltan felvállaló, sőt azt meghonosítani kívánó Mályusz a német népiségtudomány prominens képviselőjéhez (s lapjához, a Südost-Forschungenhez). Míg Szekfű tisztán szellemtörténeti orientációja a hagyományos német historizmus lassan háttérbe szorított vagy ellehetetlenített képviselőivel szimpatizált, s elvi alapon (politikai aggályoktól is kísérve) utasította el Valjavec irányzatának közeledését, addig Mályusz a módszertanilag ugyan rokonnak érzett, ám politikai-ideológiai végkicsengésében tőle (is) mérföldes távolságra lévő német népiségtudomány vezető Délkelet-Európa szakértője kapcsán kellett hogy véleményt formáljon. Ennek ellentmondásai és buktatói jól kiegészítik azt a képet, amit Szekfű (s nyomában a korabeli magyar tudós-társadalom többsége) konzekvensen tartózkodó magatartásának dokumentálása alapján nyerhettünk.

Fritz Valjavec (1934)

Hogyan írható le a fentebb megnevezett kutatók viszonya Valjavechez, és az ő által képviselt irányvonalhoz?

Valjavec recepciója kapcsán röviden azt mondhatjuk, ő és a hátterében álló német történetírói irányzat többé-kevésbé általános elutasítással találkozott. Ennek oka az volt, hogy a magyar tudomány hamar felismerte a német ?Ostforschung? és ?Südostforschung? alapvető célkitűzését, nevezetesen azt, hogy a vizsgált népeket s azok történetét úgyszólván kizárólag a német történelem funkciójaként szemléli, minden szintéren német jelenlétet keres, s a térség sorsában is a német faktornak tulajdonítja az elsődleges, úgyszólván kizárólagosan értékhordozó jelentőséget. Ennek az erősen átpolitizált felfogásnak állította szolgálatába szakmai felkészültségét Valjavec, amikor ?Német kultúrbefolyás a közeli Délkeleten? címmel megírta valóban nagyszabású és gazdag tényanyaggal dokumentált alapvetését, melynek minden sorából kiviláglott azonban (s a kemény hangú hazai kritikák épp ezt az alapkoncepciót szedték ízekre) a német ?nép- és kultúrtalaj? rekonstruálására, az itt élő népek történeti koncepciójának aláásására és a német területi igényeknek a kultúrfölény révén történő igazolására irányuló törekvés. A magyar történettudomány érthető módon hadüzenetnek tekintette az efféle megközelítést. Valjavec irányvonala, illetve ennek magyarországi fogadtatása tehát két egymással kibékíthetetlen történeti látásmód ideológiailag predesztinált, ám tudományos eszköztárral megvívott harcaként értelmezendő. Céljai és azok fogadtatása ismeretében Valjavecet Németország ?harcoló tudományának? képviselőjeként tekinthetjük, aki önként vállalt küldetést teljesített, amikor kiterjedt kapcsolatrendszerén keresztül a ?divide et impera? politikáját folytatta a magyar tudósokkal szemben, továbbá amikor fáradhatatlanul publikálva, állta a leghevesebb tudományos támadásokat is.

Milyen motivációkból táplálkozott Valjavec tudománypolitikai tevékenysége?

Valjavecet egyéni életsorsa és tudományos munkássága tekintetében is egy hárompólusú erőmező vonzásában látom. Közülük az egyik pólus a vitathatatlan szakmai tudás volt, a jól képzett, sokoldalú ismereteket szerzett tudós, akit kötöttek a tudományosság és a korrekt tényszerűség szabályai. A második vonzáspont a vér szava volt, a német ember, a német hazafi választott új hazája, Németország iránti elkötelezettsége, melynek révén skrupulusok nélkül tudta a Harmadik Birodalom délkelet-európai behatolásának szolgálatába állítani tudományos felkészültségét, s belső meghasonlottság nélkül számolt le magyarországi előélete ?hungarus? motivációival, illetve a budapesti iskolaévek idején a ?magyar szemléletmóddal? való beoltás sikertelen kísérletével. A harmadik fix pont pedig egy emocionális kötődés volt, a Délkelet-Európai térségből, a Bánát sváb közegéből származás tudata, s ezzel együtt az a speciális ?südostdeutsch? identitás, mely a Monarchia, illetve Nagy-Magyarország felbomlása után keletkezett. Ennek oka az volt, hogy a térségben élő németek hagyományos hungarus-tudata, sajátos ?deutschungar? (németajkú magyar) önmeghatározása Trianon után érthető módon törést szenvedett. A történelmi magyar állam fennmaradása a 2 milliós németségnek érdekében állt volna, ezért nem is táplált szeparatista törekvéseket (ugyan hová, kihez szakadt volna el), így hát 1918 után számára is károsan hatott a feldarabolódás: voltaképp elszakította egymástól a nagyobb német településtömböket, s az asszimiláció fokozódó veszélyének tette ki őket az (erősen nacionalista) utódállamok keretében. Ezért aztán a trianoni békeszerződés után át kellett gondolniuk saját helyzetüket és viszonyukat új anyaországaikkal és azon nemzetekkel, melyeknek a részeivé váltak. Ebben a helyzetben természetszerűleg felerősödött a térség németségének (határokra való tekintet nélküli) összetartozását zászlajára tűző népközösségi eszme. A nagy és erős német néphez tartozás tudata a védelem érzetét adta nekik, ugyanakkor a szétszakadt néprészek egymással való összetartozását is lehetővé tette az, hogy az egységes németség Délkelet-Európába szakadt tagjaiként, ?Südostdeutschtum?- ként tekinthettek magukra. Ennek az érzületnek az erősítésére és tudományos eszközökkel való bizonyítására különösen alkalmas volt Valjavec, aki mindezt belülről is érezni és érteni tudta, így e tudománypolitikailag fontos feladatot személyeses szívügyként láthatta el.

_Volksboden_Boelitz

Milyen párhuzamokra, tanulságokra lelhet az olvasó az akkori időszak, illetve napjaink tudománypolitikai kapcsolatainak párhuzamba állítása révén?

Alapvetően az volt a benyomásom, s ez mély tiszteletet ébresztett bennem a két világháború közti magyar tudós társadalom irányában, hogy a mai társaiknál jóval mélyebb felelősségérzet élt bennük hazánk és nemzetünk alapvető érdekeinek védelmezése tekintetében. Elég ha csak arra gondolunk, milyen mély és kibékíthetetlen ? többtényezős ? ellenszenv választotta el egymástól a két, amúgy nagyszerű történészt, Szekfűt és Mályuszt, s hogy Valjavec ennek ismeretében milyen átgondolt stratégiával és kifinomult eszköztárral igyekezett (rendszeresen jobbnál jobb labdákat feldobva) egymás ellenében is állásfoglalásra késztetni polemizáló kollégáit. Ők azonban e meccseket hazai pályán szándékoztak megvívni, s épp kifelé nem kívánták megbontani a magyar történelemfelfogás egységfrontját, hogy aztán adott esetben ? ügyesen visszafordítva ? ellenünk kijátszható érvek jussanak a velünk ellenséges külső (a szomszédos kisantant, vagy épp az expanzív német) körök kezébe. Ezért mindig visszautasították az ilyen irányú felkéréseket. Nem dolgom néven nevezni a nemzetstratégiai prioritásokat nem épp ebben a szellemben értelmező mai tudósokat, jelenségeket, törekvéseket, az azonban világosan felismerhető, hogy nem egynek közülük félreérthetetlen célja van: el sem kell mennünk konkrét végkövetkeztetésekig munkáikban, elegendő csupán bizonyos irányú témaválasztásokat szemügyre vennünk. Látható, hogy sokszor tudatos kifelé beszélés folyik. Itthon tudományosan megkapargatunk témákat, s magunk bizonygatjuk saját bűnösségünket, azokra ?odakint? ráharapnak, hivatkoznak, ítélnek és megbélyegeznek, majd e külső hangokra itthon visszahivatkozunk (?látjátok, odakint sem titok mindez?), s végül szakmai/tudományos/politikai ellenfeleink revolverezésére használjuk fel azokat a hullámokat, melyeket pedig a pocsolyába itthon belédobott kavics okozott. Lát-e az olvasó kontrasztot az általam vizsgált időszakhoz képest, s ha igen, hasznos és pozitív irányú-e az elmozdulás, annak eldöntése már az ő lelkiismeretére bízatik. Mindenesetre az önsározás és az apologetika között elég széles skála húzódik, ami tehetővé tenné egy egészségesebb út megtalálását akár az általam vizsgált korszak megítélése tekintetében is.