„Egy időszakban nagyon fontos volt itt a képzőművészet, hasonlóan az irodalomhoz, mert hozzátartozott az identitáshoz. Változott a világ, rengeteg dolog felé figyelünk, de rajtunk is múlik, hogy felkeltjük-e az érdeklődést az erdélyi képzőművészet iránt. Érdemes a saját értékeink megismerésére ösztönözni az embereket. Ha jól csináljuk, ebből előbb-utóbb nyer a közönség” – mondja Vécsi Nagy Zoltán képzőművész, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Interjú.
Az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjeként milyen feladatok teljesítését tartja elsődlegesnek a szervezet életében?
Az erdélyi magyarság „nemzeti galériája” kíván lenni a központ, olyan intézmény, amely élére áll az erdélyi művészeti alkotótevékenység bemutatásának, valamint az erre vonatkozó művészettörténeti munkának. A romániai magyar művészek munkáiból válogatva hozunk létre egy gyűjteményt, és igyekszünk bemutatni az itteni termés legjavát. Az a cél, hogy minél több reprezentatív alkotást egybegyűjtsünk, kiállításokon és katalógusokban is megmutatkozzunk, emellett egy szakkönyvtárat is építünk, ami segítheti egyrészt a tudományos kutatást, másrészt a nagyközönség érdeklődésének kielégítését és művelését. Ezen felül minden olyan kéziratot, dokumentumot gyűjtünk, amely segítségünkre lehet a munkánkban. Pótolni kívánjuk a több évtized alatt keletkezett hiányt, ugyanis Romániában nem létezett a magyar képzőművészetre összpontosító felsőfokú képzés és tudományos műhely.
Vannak kiemelt korszakok, vagy az elmúlt száz év képzőművészetének minden állomása egyaránt fontos?
Próbálunk kiemelten foglalkozni a legelhanyagoltabb évekkel, ezért helyezzük előtérbe a második világháború utáni korszakot, hiszen erre az időszakra vonatkozóan érzékelhetőek a legsúlyosabb hiányok, értékrendbeli torzulások művészeti köztudatunkban.
Politikai okokból, esetleg a származásuk miatt lehetetlenítették el a művészeket?
Óvakodnék attól, hogy általános kijelentéseket tegyek, hiszen több ok is közrejátszott abban, hogy a kommunizmus évei alatt az alkotók nem élhettek maradéktalanul a művészi munkához elengedhetetlen szabad szellemi és lelki életet. Az általános ellehetetlenülés mellett is változatos képet mutatott az erdélyi képzőművészet, a művészek alkata és helyzete szerint. Akadtak, akik eleget tettek a rendszer követelményeinek, de voltak olyanok is, akik viszonylag autonóm művészként tudtak élni és alkotni, és volt olyan is, aki nemcsak ellenállt, de olyan témákat is merészelt felvetni, amire a hatalom rossz szemmel nézett – persze ez utóbbiak a ritka kivételek közé tartoztak. A paletta igen széles. Talán az egyik legnagyobb gond az volt, hogy egy maroknyi emberen kívül nem létezett olyan szakmai közeg, amely képes lett volna értően viszonyulni az újdonságokhoz, feldolgozni az akkor kurrens művészeti kérdéseket. Többek között ennek az elmaradt munkának utólagos pótlásában kívánunk katalizátorok lenni.
Létezik erdélyiség a képzőművészetben?
Örökzöld kérdés. Erdély hatalmas régió, az egyes tájegységek és lokális kultúrkörök hasonlóságaival és különbségeivel együtt. Ami mindenképpen közös, hogy az itteni alkotók hagyományosan, a magyaron kívül több más helyi kultúrából is szerzik az inspirációt: a román, a szász, a zsidó művészeti sajátosságok is hatással vannak munkáikra.
Erdélyiség a művészetben? Az a véleményem, hogy igen, létezik ilyen.
Határozottan felfedezhető egy-egy alkotáson, de persze nem kötelezően. Kimutatni nagyon nehéz, hiszen a kultúra dolgaiban az identitások különválasztása igencsak bajos.
Mi az intézmény keretei közt kifejezetten törekszünk az identitás felmutatására. Célunk, hogy a magyarság, erdélyiség, székelység hármas sajátossága megfelelő helyét, rangját megkapja a kelet-közép-európai művelődés palettáján.
Az Erdélyben élő magyar közösség tud ezekről az alkotókról?
Részben igen. A korábbi időszakban nagyon fontos volt itt a képzőművészet, hasonlóan az irodalomhoz, mert szorosan hozzátartozott az identitás megéléséhez. Közben persze itt is változott a világ, ma már rengeteg más dolog is leköti a figyelmüket. Úgy érzem, rajtunk is sok múlik, munkánk mértékét az méri, hogy sikerül-e felkelteni eléggé az érdeklődést a képzőművészetünk iránt. Hiszem, hogy érdemes a saját, létező értékeink megismertetésére ösztönözni az embereket, hiszen ha sikerül jól csinálni, ebből előbb-utóbb ebből csak nyerhet közösségünk.
Dolgoznak azon, hogy Magyarországon jobban megismerjék az erdélyi művészeket?
Igen, létezik ez a törekvésünk, ebben vannak nagy segítségünkre az olyan intézmények, mint a Magyar Művészeti Akadémia vagy a Magyar Alkotóművészek Közhasznú Nonprofit Kft., az utóbbival rendszeressé is vált az együttműködésünk. Ahogy a gyűjteményünk gyarapodik, egyre inkább igény van rá és egybeesik a saját elképzelésünkkel is, hogy több külső (belföldi és külföldi) helyszínen bemutatkozzunk, ezek között kiemelt célunk, hogy az anyaországi közönség elé tárjuk sajátos művészi értékeink legjavát.
Hogyan szerzik be a képeket?
Nagyon sűrűn nyitunk kiállításokat, évente legalább tizennégy-húsz tárlatot szervezünk. Többnyire az ekkor történő felajánlásokból gyarapodik a gyűjtemény. Megható, hogy a művészek és hagyatékőrzők megtiszteltetésnek veszik, hogy részt vállalhatnak ennek a hiánypótló művészeti gyűjteménynek a fejlesztésében. Három éve a magyar állam is komoly anyagi támogatással járul hozzá, hogy olyan kiemelt klasszikus értékekkel is gazdagodhasson műtárgyállományunk, amelyeket csakis vásárlás útján lehet megszerezni.
Nyáron volt látható a húsz éve elhunyt Plugor Sándor kiállítása. Az ő munkásságát hogyan helyezné el? Ha valaki nem ismerné, annak miért érdemes utánanéznie?
Korosztálya egyik legzseniálisabb rajzolójának számít. Szokták azt is mondani, hogy Szalay Lajos egyik legjobb tanítványa, nem véletlenül, hiszen fiatalkorában bámulta rajztudását, később pedig személyes kapcsolatba is került vele. Plugor Sándor a magyar rajzművészet hagyományát folytatva egy sajátos rajzstílust alakított ki, amely nagyon erősen kötődik a székely falu emberi, tárgyi és főként a lelki világához. Visszatérően rajzolta a gyerekkorában megismert világot, ott és akkor szerzett élményei éltették, alapvetően meghatározták az alkotásait. Plugor Sándor művészete szoros kapcsolatban állt az irodalommal, számos könyvhöz, leginkább verseskötetekhez készített rajzokat, de volt, hogy az ő alkotásai ihlették meg a költőket. Társszerzője volt Szilágyi Domokosnak, Kányádi Sándornak és Farkas Árpádnak is. Ha valaki netán nem ismerné a munkásságát, ezekből a közös könyvekből megismerheti páratlan rajzművészetét.
Nyitókép: Vécsi Nagy Zoltán. Fotó: Kultúra.hu/ Csákvári Zsigmond
