Majdnem, de mégsem

Az idén negyvenéves Minogue a nyolcvanas években vált világhírűvé a hazájában, Ausztráliában készült Neighbours (a helyi Szomszédok) sorozatban, majd a futószalagon slágereket gyártó brit producertrió, Stock, Aitken és Waterman "istállójának" prominens sztárjaként lett popcsillag, elsősorban Európában és Ázsiában. I Should Be So Lucky című slágere volt a nagy áttörés, és a rózsaszínben játszó, kicsit kacér, de azért alapvetően veszélytelen kislány-imázs sok pénzt és nagy népszerűséget hozott. Pár év elég volt, hogy kiderüljön: a slágergyáros trió rendre ugyanazt a számot turmixolja újra minden előadójának, Kylie pedig kiesett a pikszisből.

 

A kilencvenes éveket nagyjából azzal töltötte, hogy eredeti előadóként és dalszerzőként elfogadtassa magát - mérsékelt sikerrel. Pedig jó dalok voltak ezek, és vizuálisan is érdekes köntösben mutatta be őket. Valahogy mégis nehezen fogta fel a közönség, hogy ez az alternatív nő ugyanaz, akinek dalára az oviban még lelkes kórusként énekelte: "ásott itt valaki, laki-laki-laki". Vagy ha fel is fogta, nem biztos, hogy tetszett neki. 2000-ben aztán sikerült a visszatérés: egy leplezetlenül diszkós album élete legjobb kritikáit hozta el számára, duettet énekelt Robbie Williamsszel - aki abban az időben nem tudott mellényúlni -, majd elénekelte az ABBA Dancing Queenjét a sydneyi olimpia megnyitóján, turnéra indult és igazi show-díva lett belőle. Egy későbbi turné közben derült ki, hogy mellrákja van, s ettől kezdve sokáig ennek kapcsán cikkeztek róla. Meggyógyult, visszatért a színpadra, új lemezt készített (a tizediket), és most hozzánk is elért.

 

Az Arénában nagy és lelkes tömeg gyűlt össze (ami manapság nagy név esetén sem oly természetes), s a kezdésig jól elszórakozott azon, hogy az operatőrök a kivetítőkre mindig mást választottak ki, s egészen addig mutatták, amíg nem integetett a kameráknak. Valóságos pszichológiai tanulmány volt, ki hogyan reagál arra, hogy tízezernél többen nézik hirtelen a nagy képernyőn. Legnagyobb sikere természetesen egy csóknak volt. Aztán jött Kylie. Bájos és nagyon szimpatikus nő, olyan természetességgel megáldva, mint honfitársnője, Olivia Newton-John. A körítés pedig színes, szélesvásznú és gyomorba vágóan profi. Minden vibrál, villog, a dalok közben videoklipek zakatolnak a háttérben, a táncosok és Minogue pedig újabb és újabb jelmezekben és inkarnációkban jelennek meg.

 

Valami mégis hiányzott. Pályája során sok stílusban énekelt már, sok producer irányításával - most azonban egy új zenei vezető nagyjából egyformára hangszerelte a dalokat. A színpadi mechanika látványos volt, mégsem oldotta meg, hogy ne lássuk a fényfalak mögött átöltözni rohanó énekesnőt, a díszítők pedig rendre maguk hordták be a díszletelemeket. Süllyedőkre nem maradt volna pénz?

 

De a legnagyobb gond: az a veszélyes az ilyen megelevenedett videoklipekben, szemet kápráztató mega-látványosságokban, hogy könnyen eltűnik bennük egy kevésbé lehengerlő egyéniség. Kylie ugyanis minden bája ellenére nélkülözi Madonna, Cher, vagy Tina Turner buldózerszerű karizmáját. Hiába sokkal emberibb mondjuk Madonnánál, nem képes úgy uralni a körülötte áramló forgatagot, táncolni sem tud úgy; humora meg sem közelíti Cher merészen eredeti és önironikus cinizmusát; Tina Turner hangjával pedig nem is fair az összehasonlítás. S hogy miért kell összehasonlítgatni? Mert Minogue - korábbi turnéihoz hasonlóan - megint sok pályatársnő előtt "tisztelgett" show-műsorával. Volt, hogy a színpad felső részében Cher búcsúturnéinak tetovált sziú indiánjai lógtak selyem lepleken, majd odalenn Madonna Drowned World turnéjának szamurájai parádéztak. Csak Cher és Madonna hiányzott. Néha nagyon.