A The Black Eyed Peas szószerint azt jelenti: "feketeszemű babok", és éppen úgy egy étel neve, ahogy a Red Hot Chilli Peppers. Napjaink különös keverékzenéjét játszó zenekara a los angeles-i hip-hop színtérről indult, még a kilencvenes évek elején. A "zenekar" szót tessék ez esetben komolyan venni, hiszen az éneklő/rappelő frontemberek hangsúlyozott szerepet adnak az élő kíséretnek. Maga a csapat hosszas érlelődés és kiválasztódás eredménye: annyira sokszínűek, hogy méltán képviselik globalizált világunkat. Sőt, először igen gyanús volt, hogy egy menedzser által összeállított termékről van szó, hiszen minden amerikai politikailag korrekt kritériumnak eleget tesznek: fekete, indián, filippínó fiúk és egy szőke nő alkotják jelen pillanatban a frontline-t.
Élő zenekaruk fantasztikus zenészekből áll, akik will.i.am és Fergie szólóalbumain is megjelennek, álljon itt a nevük, mert megérdemlik: a hidegvérű ifjabb George Pajon játszik a gitárokon, dobol a kemény Keith Harris, Tim Izo a samplerek mestere és mellesleg szaxofonozik, végül Printz Board fogja össze az egészet a billentyűk mellett és ő adja a basszust is. Tökéletes amerikai termék, nem igazán nagy show (a négy táncosnak elfelejtettek koreográfiát készíteni, így csak rohangálnak fel-alá, itt rázza, ott rázza alapon) és nem igazán mélyrehatoló zene, de ügyes a hangosítás: nevető arcok és két óra tömény ugrálás a hip-hop magyar rajongóinak. A Black Eyed Peas (a továbbiakban: BEP) most egy nemzetközi üdítőital márkával szerződött le, ami Magyarországon is igencsak jelen van és itthon is vettek egy "arcot": 2007-ben a Hooliganst. Így hát kézenfekvő az árukapcsolás, hogy a glamour-rock hazai képviselője legyen az előzenekar. Ugyan volt némi hírverés, hogy a Hooligans majd eljátszik egy számot a BEP-pel, de ebből hála istennek semmi sem lett. Viszont az üdítőital valamilyen játékán nyert egy bizonyos Csaba és Zsazsa (vagy Zsuzsa), akik az egyik számban igen kínosan ugráltak és énekeltek. Mindenesetre a BEP nem szégyelli, hogy az üdítőmárka arcai: büszkén propagálják.
A koncertkezdés hatásos és emlékezetes marad: Strauss Így beszélt Zarahusztra című örökbecsű muzsikájára lépnek be a zenészek, majd a színpad tetején megjelenik a négy énekes-táncos figura. Valóban "figurákról" van szó, hiszen mindegyik külön személyiséggel rendelkezik, külön imidzs járul hozzájuk és valami olyan aura, ami a Barbie-babákat idézi. Vagyis "barbie" és "ken"-szerű öltöztethető figurák, amikben nem is ez a legérdekesebb, hanem az, hogy megvehetőek. A BEP frontemberei azonban valóban élvezik is, amit csinálnak: óriási mosolyok, breakelés, ironikus túlzások. A stroboszkóp eszement villogása ugyan kissé idegesítő és mértéktelen, de a háttérvetítés cirádái, alkalmankénti Bush-fricskái megütik a legfinnyásabb mércét is. Szinte megállás nélkül ontják a slágereket, a koncert közepén will.i.am és Fergie is kap tíz-tíz percet, hogy saját albumáról adjon elő egy-egy számot, amik azonban, hát, ugye.... Fergie egyébként meglepően élethűen alakítja a butácska, izgága szőke amerikai középiskolást, de belátjuk, hogy ez is a show része.
A BEP összességében hozta a várt energiát, amerikai lágyfajta hip-hopot és olykor dancehall-beütéseket. Botrány nem történt, jó háromnegyed ház (kb. tízezer ember) rázta végig a bulit. Zenéjük nem a legidőtállóbb fajtából való és a "figurákat" is egykönnyen elmoshatja az idő szele. De általában így van ez az utcai táncosokkal. A BEP fináléjában egy szép nagy majomarcot is felfüggesztenek a színpad fölé, így emlékeztetve a lemezükre és a majom hip-hopra. Legalább nem akarnak többnek látszani, mint amik. Nem úgy a Hooligans, akiknek limuzinja hazafelé keresztezi az utamat és némi somolygásra késztet. Majom biznisz, gyerekek.
