Utoljára a nyolcvanas években volt tárlata Major Kamillnak a Műcsarnokban, most Mayer Marianna kurátor rendezett számára bemutatót, aki szintén elkísérte a mestert a vezetésre.
A mostani kiállítás címében ugyan papírok is szerepelnek, de a papír munkák mégsem jöttek el. Csak a rácsok és az akkádok, a kéthelyiségnyi tér ugyanis kicsi lett volna, hogy elég helyet kapjon minden műcsoport. Így a közönség elé kerülő anyag egysége érdekében kicsit szűkítettek a koncepción. A művek Párizsból érkeztek, kivéve az előtérben látható, két korai darabot a hetvenes évek elejéről, amelyeket a Makláry-gyűjtemény kölcsönzött. Ezek a korabeli Iparterv-generáció ízlésvilágát tükrözik, Bak Imre, Fajó János korabeli hard edge munkáira emlékeztetnek. Innen jutott el Major művészete ahhoz az archaikus hangulatú képi világhoz, amely műveit évtizedek óta jellemzi.
Az ókori agyagtáblák írott szövegeire emlékeztető, megfejthetetlen, de sokszor mégis piktogramszerű jelekből építkező tablók között sétálva a mester elsősorban magáról mesélve igyekezett föltárni a hatásokat, amelyek különös motívumvilágához elvezettek. Mindenekelőtt a gyerekkori élményeire utalt vissza. Apja Bonyhádon a helyi művelődési házat vezette, így már gyerekkorában sok festőművésszel találkozhatott. Még meghatározóbb volt számára a Bonyhádi Zománcgyár, ahol pécsi művészeti gimnazistaként nyári gyakorlatra fogadták, s ahol Máthé Gyula főmérnök zománcszimpózioumokat szervezett. Itt ismerkedhetett meg többek közt Bálint Endrével és Gyarmathy Tihamérral, két olyan mesterrel, akik jelentősen hatottak a művészetére. De ha a formai világ forrásait keressük, bizonyosan hatással voltak olyan emlékek is, mint a házuk elvonuló temetési menetek látványa, vagy amikor az édesanyja lepedői között egy összetört angyalos magyar címer darabjait találta meg.
Párizsba 1972 nyarán, huszonhat évesen érkezett. Nyelvtudás nélkül, de a hatalmas szabadság élményével. A vasfüggönyön túl átsugárzó, gyönyörű Yves Klein-kék ezt az érzést tükrözi vissza a tárlaton is látható, kissé op-art hatású, Vízözön című képsorozaton.
Kezdetben egy barátjánál, Verebély Koppány orvostanhallgatónál lakott. Beiratkozott a párizsi iparművészeti főiskolára, és kereste a kapcsolatokat a párizsi magyar emigrációhoz. Összebarátkozott Pátkai Ervinnel, Márk Annával, Victor Vasarelyvel és fiával. Hantai Simonnal csak évekkel később, 1981-ben ismerkedett meg. Életre szóló barátság és művészileg is meghatározó kapcsolat alakult ki közöttük. Major Kamill segített az idős mesternek a Bordeaux-ban rendezett, utolsó nagy kiállítása anyagának összeállításában, és két hónapra megkapta a műtermét, ahol hatalmas vásznakat festhetett.
Párizsban járta a múzeumokat. A Louvre-ban a mezopotámiai agyagtáblák elbűvölték. Eredetiben láthatott olyan, akkád nyelvű, írásos táblákat, mint amilyeneken a Gilgames szövege fennmaradt. Az őseposz még pécsi diákévei alatt került a kezébe, és egyik meghatározó könyvélménye volt. Az eposz történetei is mélyen hatottak rá, amelyek párhuzamban állnak a Biblia könyveivel, de a szöveg hordozói, az égetett, monokróm agyagfelületek, a különös jelsorok és a táblákon látható sérülések szépsége is.
Részben ebből a forrásból újult meg a művészete. Képei elsősorban a motívumok ritmusa, a felületek fény-árnyék játéka és színtalálkozásai által fejtik ki hatásukat. Bár gyakran a motívumok is visszavezethetők piktogramszerű figurális alakzatokhoz vagy éppen betűkhöz, de soha nem pontosan értelmezhetően.
Egy alkalommal persze megcsinálta azt a viccet, hogy a motívumok közé elrejtette barátja, Swierkiewicz Róbert nevének betűit, de ez csak játék volt. Gyakran előfordul viszont, hogy szándékosan megsebzi, koptatja, visszacsiszolja régebbi alkotásait. A roncsolás által létrejövő esztétikai plusz tudatos használatát nemcsak az ókori agyagtáblák sérülései ihlették, hanem a tépett plakátfelületeket gyakran alkalmazó kortárs irányzat, a noveau realisme is.
A vezetés vendégeit természetesen a párizsi magyarokkal való kapcsolata és egyéb munkái is érdekelték. Így került szóba például barátsága Székely Verával vagy Patkó Imre műgyűjtővel való együttműködése, aki itthoni és a francia emigrációban élő magyar művészek, köztük Major Kamill munkáiból adott ki egy Ady-, egy József Attila- és egy Bartók-albumot. Továbbá a magyar származású André Francois (Farkas André) grafikus, illusztrátor, aki egy időben leégett műtermének maradványait használta alkotásaihoz. Szóba került Francois Mathey, a párizsi iparművészeti múzeum igazgatója, aki nem volt ugyan magyar, de Major Kamill sokat köszönhetett neki is, hiszen Mathey rengeteg avantgard alkotóval tartott kapcsolatot és adott számukra teret múzeumában, így számára is. Emlékére albumot is szerkesztett az ezredfordulón.
A vezetés résztvevői még megtudhatták, hogy Major mester Párizsban sokáig a Pére-Lachaise-temető közelében lakott, ami szintén hatott munkáira, főleg fotó- és papíralkotásaira. Ma viszont már nem Párizsban él, tizenöt éve elköltözött délre, egy Avignon közelében lévő, alig százlelkes faluba, itt tölti nyugdíjas éveit.
A kiállítás április 5-ig látható a Műcsarnokban.
Nyitókép: Major Kamill és Mayer Marianna kurátor. A szerző felvétele.
