Májusfa, zöldfarsang, jakabág - tavaszi népszokásaink

A májusfaállítás a tavaszi ünnepkörhöz
tartozó, a magyar nyelvterületen széles körben elterjedt, a zöldágazás sorába
tartozó szokás, mely meglehetősen nagy formai változatosságot mutat.
Elsődlegesen a társadalmi kapcsolatok megerősítését célozta, alföldi és
északkelet-magyarországi, valamint az erdélyi adatok szerint inkább udvarlási
szándékkal állították a májusfákat a legények a lányos házakhoz (szerelmi
májusfa), de középületek, kocsmák elé is kerülhettek a közösség identitását
kifejező májusfák (közösségi májusfa). A két világháború közti időszakban a
Dunántúlra inkább az utóbbi volt a jellemzőbb.

„Amikor béállott május, ahol vót a kocsma, annak az udvarán csináltak egy olyan fájin bolthajtásost nyírfából, nyírlapikból, s este 9-ig ott mulattunk.” (Kézdikővár, nő, sz. 1911.)

Egyes falvakban a szokásnak vallási vonatkozása is volt, Somogy több falujában a májusfát a templom előtt állítják föl, egyes gömöri templomok belsejét pünkösdkor azzal díszítették ki a bejárattól kezdve a főoltárig.

Mióta állítják?

A források szerint 1502-ből való az első hazai adatunk a májusfaállításról. A szokás eredetéről így számolt be 1867-es Magyarországi népszokások című szokásgyűjteményében Réső Ensel Sándor: „Szent Jakab és Szent Fülöp midőn térítgetni jártak, útitársuk lett Valburga nevű szűz hajadon; ezt ebbeli cselekményét a pogányok tisztátalan személynek nyilváníták, s rágalmazták. A leány azonban, hogy elűzze a gúnyolódókat, elővette vándorbotját, letűzte a földbe, előtte letérdepelt, imádkozott, s erre alig múlt el egy-két óra, midőn a pogányok szeme láttára leszúrt bot kizöldült.” Nagykörűn (Jász-Nagykun-Szolnok megye) a 20. század elején a vallásos öregasszonyok hasonló módon eredeztették a szokást. A katolikus csíki székelység is erősen őrizte a szokás vallásos aspektusát, Fülöp és Jakab tiszteletére zöldfarsangot tartottak.

Mikor állították?

A szokás időpontja nem volt egységes, de a magyar nyelvterület nagy részén május elsején, azaz Szent Fülöp és Jakab apostolok napján hajnalban állították a májusfát, melyet épp ezért jakabfának, jakabágnak vagy hajnalfának is neveztek. Hajnalfa néven egyébként húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön. A magyar nyelvterület északi és nyugati részén, például a Tápió menti falvakban vagy Felvidéken, a Túróc-völgyben található településeken, Deresken és Lévárton a májfával nem május elsejére lepték meg a legények a menyasszonynak valót, hanem Pünkösd ünnepére.

Milyen fát állítottak?

A helyi adottságoktól függően a májusfának
sokféle fafajtát felhasználhattak, nyárfát, nyírfát, fenyőfát, fűzfát, virágzó
gyümölcsfaágat, orgonát. Legelterjedtebb a nyírfa használata volt, de
hegyvidéki területeken a közeli fenyvesekből fenyőfát hoztak a legények.  Például Nagykőrösön a májusfa leggyakrabban
nyárfa volt, de állítottak vadkörtét, orgonát, vadpiszkét, Egerbocson az eladó
lányoknak 12–15 méter magas gyertyánfát vittek. Ajakon szilva-, alma-, fűzfa is
lehetett a májusfa, a lényeg az volt, hogy ne legyen száraz.

A májusfák formájában is voltak táji eltérések: az Alföldön és Északkelet-Magyarországon kisebb méretű, egész fákat állítottak, Nyugat-Magyarországon lehántott kérgű, lombos tetejű fa volt a jellemző vagy magas póznára erősített zöld ágakat használtak. A fákat többnyire szalagokkal, pántlikákkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással, papírdíszekkel, esetleg kedveskedő ajándékokkal, például cukorral, fésűvel, tükörrel díszítették. Kalotaszeg falvaiban az első világháború előtt díszítetlen zöld ágakat használtak a zöldellés szokásához.

Milyen céllal és hogyan állították?

Az esetek egy részében az udvarló legény ezzel a gesztussal jelezte komoly szándékát az eladósorban lévő lány felé. A szándék már csak azért is komoly kellett, hogy legyen, mert igazi próbatételt jelentett és csapatmunkát igényelt a legényeknek a szokás gyakorlása. A megfelelő, csinos fákért erdőre kellett menni, akár fuvarost, segítőket is kellett fogadni, és többnyire titokban, az éj leple alatt kellett mindez megtörténjen, hiszen tiltott dolog volt a falopás.

Adódhat
a kérdés, hogy miért tettek ilyen komoly erőfeszítéseket az akkori legények. A
különféle szempontok szerint (vagyoni helyzet, dolgosság, külső, magatartás,
család híre) számukra legmegfelelőbb helybéli lányt próbálták megtalálni és
felhívni magukra a figyelmét, és ez persze versenyhelyzetet generált közöttük.

„…nem egy fiú jött, aki udvarolt, a szobát úgy megtöltötték, hogy új leány vótam, hogy hazajöttem a szolgálatból, hát az új lányhoz annyian jöttek, hogy nem vót szék se, ahova leüljenek. Teli vót a ház minden este. De én úgy meguntam azt a sok vizitelést, me én úgy vótam kényszerülve, hogy kellett egész este kézimunkázzak, s egy helyben üljek. Nekem úgy fájt a fenekem, nem vótam szokva az üléshez, me ugye szolgálatban nem nagyon ültünk…” – emlékezett vissza egy 1918-as születésű gyergyóremetei asszony rövid, ám annál kényelmetlenebb lányságára és a fonókra.

A lányos háznál állított májusfák egyben presztízstárgyak is voltak, számuk és küllemük egyértelműen jelölte azt, hogy mennyire népszerű az adott lány a házassági „piacon", van-e már komoly udvarlója, vagy esetleg több legény is szeretne udvarolni neki. A kevésbé népszerű lányok szégyenként élték meg, ha rajtuk kívül a többi korukbéli lány mind kapott májusfát. Persze ebben is voltak helyi eltérések, a mezőkövesdi matyó lányoknak például nem kellett ettől tartaniuk, közülük csak az ún. „híres lányok” kaptak májusfát, akiket a legények legjobban kedveltek és tiszteltek, voltak közösségek, ahol pedig a kislányoknak is állítottak májusfát. Normatív funkciója is volt a májusfa-állításnak, a rossz magaviseletűnek tartott lányok vagy a vénlányok szégyenfát, haragból, bosszúból tövisbokrot kaptak. Nagydobronyban a rossz hírű lánynak kiszáradt gallyra fazekat, rongydarabokat aggattak fel. Erdőhorvátiban karóra húzott lókoponyát vagy tojáshéjból készült láncot vittek májusfa helyett.

A
legények olykor egymást is megtréfálták, főleg, ha egymás konkurenciái voltak,
nem véltlenül alakult ki egyes vidékeken a májusfa őrzésének szokása:

„Elmentem, hoztam zöld ágat, feltettem szépen, s a másik, mikor én elmentem haza, megfogta, s elvitte a másik lánynak. Máskor vártam egész hajnalig, s akkor mentem haza, me másképpen elvitték vóna.” (Torockó, Várfalva, férfi, sz. 1924)

Meddig állt?

A fa, ha rivális legények nem bontották el idő előtt,
akkor állhatott néhány napig, de több hétig is, sőt, akár még ennél is tovább:

„Mikor a májfa már a rendeltetési helyén állott, a házigazda és a lánya behívták a májfa állító legényeket és itallal, kaláccsal, esetleg kolbásszal és szalonnával vendégelték meg őket, s a mulatás pedig reggelig tartott a lányos háznál. Mikor kivilágosodott, a lány és szülei jól körülnézték a fát, s ha tetszett a családnak, büszkék voltak a májfára, de a vőlegényjelöltnek is nagy büszkeség töltötte meg a szívét. A májfa pedig addig állott, míg teljesen el nem száradt.”

Ahol viszont titokban
állították fel a fát, jellemzőbb volt, hogy a felállítása után néhány héttel,
például pünkösdkor rendeztek mulatságot, és kitáncolták a májusfát.

Csak díszítő funkciója volt?

A középkorban, s a célszerűségre törekvő paraszti kultúrában szinte a közelmúltig a növényeknek nem a színét, esztétikai szépségét értékelték, hanem a hasznosságukat, illatukat. Valószínűleg egyházi, illetve polgári hatásra terjedhetett el, hogy az ünnepek alkalmával mintegy díszlet-kellékként nyerjenek alkalmazást, némelykor akár jelképi tartalmakat is hordozzanak.

Verebélyi Kincső tipológiája szerint a májusfa a népszokások tárgyai között a mágikus funkcióval bíró céltárgyak vagy kimondottan rituális tárgyak csoportjába sorolható, mint ahogyan a lakodalmas vagy temetési életfa is. A tavasz általános jelképeként a zöld ág, mint jel legáltalánosabban ismert változata a májusfa. Keresztény kultúrkörben a zöldágnak jelölő funkciója volt. A szokásmagyarázat szerint ezzel jelölték meg a hitetlenek azt a házat is, ahol Fülöp apostol megszállt Hierapolis városában, hogy másnap hajnalban rátámadjanak és megöljék. Reggelre azonban Isten angyala a város minden házára hasonló zöldágat tűzött ki. A zöld ágak cégérként is funkcionáltak, a 19. században azokra a házakra, ahol bort mértek, zöld ágat tűztek ki. Házépítéskor az elkészült szintre kitűzött zöld ágak a gonosz távoltartását szolgálták, de idővel elhalványult mágikus-szakrális alapjelentésük. Ezzel állítható párhuzamba, hogy Csallóközben a májusfa nemcsak a szerelem jelképe volt, hanem bajelhárító funkciót is betöltött.

Folyamatosan változó, alakuló hagyományról van tehát szó, melynek funkciói a társadalmi kapcsolattartás és kapcsolatápolás felé bővültek ki. A szokás egyre inkább profánná vált, az archaikus–szakrális összefüggések fokozatosan elhalványodtak. A praktikum és a polgári minták hatására idővel virágcsokor, virágkosár, szerenád kezdte helyettesíteni a májusfát, megkímélve ezzel a vőlegényjelölteket a komolyabb fáradozástól. A szocializmus éveiben már a tavaszi népünnepély jellege dominált a május elsejéknek, a munka ünnepére szervezett majálisokon és a felvonulásokon ebben a kontextusban tűntek fel az eredeti jelentésükből kiüresedett májusfák. A rendszerváltást követően több helyen újraéledt a hagyományos faállítás szokása, de inkább a közösségi májusfák állítása a jellemző, a szokáshoz gyakran kapcsolódnak lokális rendezvények, népzenei koncertek, népi táncos találkozók.

Májusfák a Skanzenben

Maga a Skanzen, mint a látogatók
és közösségek valódi bevonására törekvő, közösségi részvételi múzeum szintén
rendelkezik színes és kreatív hagyományokkal a májusfaállítást illetően.

Kustánné Hegyi Füstös Ilona, a
Skanzenben évtizedek óta dolgozó, 2019-ben Múzeumpedagógiai
Életműdíjjal is elismert múzeumpedagógus szíves közlése alapján tudható,
hogy a Skanzen tavaszi rendezvényeinek sorában a május eleje és a májusfaállítás
rendre jelen lévő programelem:

„A 80-as évek Flórián-napjain (május 4. környékén) az új tűz kötéllel és kovakővel történő hagyományos meggyújtásának fölelevenítése mellett, a „tüzes” mestereket összetoborozta, így a tűzoltókat is.  Emlékezetes és hagyományteremtő volt az az összefogás, ahogy a környező települések akkori tűzoltó egyletei (9 helyről) hónapokon keresztül készültek a Skanzenben tartott megmérettetésre, ahol hagyományos tűzoltó fecskendőkkel kellett különféle látványos, izgalmas és egyben mulatságos gyakorlatokat végrehajtaniuk a látogatók csodálatától övezve. Ilyenkor felvonultak a csapatok – a Skanzen ifjú munkatársai is hagyományos tűzoltó egyenruhát öltöttek, és a tűzoltó zenekar muzsikájára felvonultak a Nagyrétre, ahol a verseny zajlott. Az összetartozást a közös ügyet, a jövőbe vetett hitet híven tükrözte az esetenként felállított májusfa is, ami röpködő szalagjaival a tüzet is jelképezte.”

1999-től 2016-ig a Skanzenben minden évben május 1-jén került sor a Kustánné Hegyi Füstös Ilona kreatív ötletei alapján évente változó téma köré szervezett alkotónapokra, melyeken a májusfák rendszeresen megjelentek az adott évi tematikához kapcsolódó szituációknak megfelelően. 2001-ben például az öt őselem volt az Alkotónap témája, az azokat szimbolizáló színes szalagokkal (víz-kék, a tűz-piros, a levegő-fehér, a föld-barna, és a fa-zöld) díszíthették az alkotó- és vállalkozókedvűek a Kisalföld tájegység közepén felállított közös májusfát:

„A különféle kézműves helyszíneken az öt őselemet szimbolizáló színes szalagokat kapott az, aki elkészített valamilyen tárgyat. Ahová több szálon kapcsolódott a foglalkozás, ott annyi féle szalagot kaptak, majd a májusfát a látogatók közösen díszítették fel. A májusfán repdeső szalagok messziről hirdették, hogy melyik őselemmel hányan foglalkoztak.”

2016-ban május 1. éppen vasárnapra,  Anyák napjára esett, így a család témáját körüljáró alkotónap résztvevői az élő történelem interpretációs módszernek köszönhetően pedig tanúi lehettek a Skanzenben annak a  tipikusan palócföldi szokásnak, miszerint az udvarló legény május elején májuskosarat küld az édesanyjával, esetleg nővérével vagy idősebb női rokonával a kiszemelt lánynak, esetleg ő maga bátorkodik átadni ajándékát.

„A díszes kosarat a Felföldi mezőváros tájegységben működő Kisbolt kereskedője választékos nyelvezettel és ceremónia kíséretében adta át szíve hölgyének. A későn érkezők a lány ablakában, mint kirakatban megpillanthatták a krizantémtól és muskátlitól viruló májuskosarat. A kosarat, amiben a virágok vannak, ki kell tenni az ablakba, hogy hirdesse: itt olyan lány lakik, akinek komoly udvarlója van. A virágok színe alapján azonnal meglátható, kapcsolatuk melyik" fázisban" van. A májuskosár beszélő színei: színes kosarat kap a lány, ha még nem mennyasszony, gyűrűs mennyasszonynak kizárólag fehéret lehet vinni, rózsaszín jelzi, ha következő évben megy férjhez a lány.”

A májusfának azonban nem csak múltja, de jelene is van a Skanzenben!

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum igazgatóságaként működő Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ (MOKK) úgy döntött, hogy idén májusban is arra bátorítja a különféle közösségeket, civil szervezeteket, kulturális intézményeket, településeket, hogy csatlakozzanak a Közösségek Hete országos rendezvénysorozathoz, mely immár negyedik éve hívja fel május második hetében a figyelmet a közösségek fontosságára, a közösség megtartó erejére. A mostani, mindannyiunk számára embert próbáló helyzetben különösen fontos a közösségi értékek hangsúlyozása, ám a közös ünneplésre a koronavírus-járvány miatt idén alternatív formában, virtuálisan, külön-külön, de mégis együtt lesz lehetőség május 11. és 17. között. A program csatlakozó eseménye lesz a tájházak napja is.

A programsorozat felvezető eseményeként mindenkit arra hívnak, hogy ki-ki a saját otthonában állítson alternatív májusfát vagy készítsen májuskosarat május elsejétől. Az erről szóló felhívás ezen a linken olvasható.

A májusfa a Közösségek Hete nyitónapjáig, május 11-ig szabadon díszíthető szeretetüzenetekkel, jókívánságokkal, pozitív idézetekkel, fotókkal, rajzokkal, saját készítésű díszekkel. A májusfákról készült fotókat a Közösségek Hete Állíts te is májusfát! Facebook-csoportjának oldalára várják posztok formájában.

Kajári Gabriella, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

Fotók és nyitókép: a Lajta Néptáncegyüttes táncosai május elsején a Skanzenben, fotó: Deim Péter (2011)