Az 1843-as lipcsei premieren a mű roppant sikert aratott, nem sokkal később egész Európát meghódította, sőt a század végén New Yorkba is eljutott. Ám a XX. században fokozatosan vesztett népszerűségéből, hogy mára csak a legritkább esetben hangozzék fel. Furcsa, nehezen megközelíthető, a durva érintésre sértődötten magába zárkózó, legalább kétarcú mű: valahol középen áll a vallásos és a világi oratórium között, míg bizonyos elemei az operai megformálásra emlékeztetnek. A librettó Thomas Moore Lalla Rookh című, 1817-ben megjelent, keleti környezetben játszódó költeménye alapján készült, a német szöveget Schumann egyik barátja, Emil Flechsig írta. A cselekmény egyszerű: egy bukott angyal, a perzsa mitológiában "péri"nek nevezett lény kér bebocsátást a Paradicsomba, ám addig nem léphet be, míg nem hozza el azt az ajándékot, "mely az ég számára a legkedvesebb". Két hiábavaló kísérlet után, harmadszorra sikerrel jár, ekkor egy bűnbánást mutató férfi könnycseppjét viszi az Éden kapujához.
 |
És Rattle mégis izgalmas drámát teremtett. Persze egy pillanatig sem erőszakoltan vagy kiagyalt módon, rafinált trükkök bedobásával. Fellépése a makulátlan ízlés diadala volt, a taníthatatlan arányérzéké, mely mindig pontosan tudja, miből mennyi kell, hogyan kell a hangokat és a hangerőt adagolni; nem stilizál sem felül, sem alul; világosan érzi, hogyan tartható fenn a feszültség az első pillanattól az utolsóig; tudja, hogyan kell egyetlen pillanatnyi üresjárat nélkül felépíteni egy negyven perces, állandóan sűrűsödő processzust; ismeri a zenei frázisok logikáját; birtokolja a folyamatos, és mégis állandóan lebegő tempó titkát; mindig érzi, mikor kell egy-egy alig hallható vagy látható, de annál pontosabban érzékelhető kis elmozdulással, karakterváltással új impulzust adni előadóinak és a zenei lefolyásnak; hagyja lélegezni a muzsikát, de mégsem engedi ki a forma vasmarkából. És még reggelig sorolhatnánk. Ha kell, oldott és laza (lásd a Nílus nemtőinek dala, vagy a Hurik kórusa), ha kell, patetikus és himnikusan zengő (a darab fináléja), máskor meg átszellemült, szinte misztikus (a Második részt lezáró ima, gyászóda és altatódal, vagy a megváltást hirdető énekes kvartett és kórus a Harmadik részben). Rattle ugyanakkor közösségi művész; hihetetlen odaadással és empátiával működik együtt a muzsikusokkal, akik - a Felvilágosodás Korának Zenekara és Kórusa, a szólisták, Sally Mathews (aki a Péri szerepében betegen is felejthetetlent adott, és akinek kíséretére a lovagias Rattle különös gondot fordított), Mark Pradmore, Bernarda Fink, Andrew Staples, David Wilson-Johnson - éppoly makulátlan ízléssel és elhivatottsággal, példamutató művészi alázattal rendelkeznek, mint ő.
