Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?
Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt – amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett.
Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.
Milyen kulcsgondolatok jutnak eszedbe, amikor az autóra, autóvezetésre gondolsz? Kizárólag a kijelölt célig való elérést segítő eszköz az életedben, vagy több ennél?
Egy időben imádtam vezetni. Egyszer volt egy egészen különleges utam Budapestről Erdélybe, egy barátom hatalmas Audijával. Éjszaka volt, mindenki aludt a kocsiban, csak én őrködtem és vigyáztam rájuk, miközben bömbölve nyomtam a gázt (nem az én kocsim, ugye), és erős reflektoraimmal megvilágítottam a tájat. Valahol Erdőszentgyörgy körül furcsa, pszichedelikus-hipnotikus, révületjellegű, önkívületszerű vezetésrajongási élményem volt, igazi nirvána – bár lehet, hogy csak elszenderedtem egy pillanatra. Mindenesetre sokáig a hatása alatt voltam, és szent áhítattal gondoltam az autózásra; akkoriban – és még sokáig – sokkal több volt tehát, mint holmi közlekedési eszköz. Manapság azonban nem vagyok annyira oda a vezetésért, különösen éjjel nem; már csak úgy vagyok én is, mint az egyszeri ember: mindegyre lehalkítom a zenét, hogy jobban lássam az utat. Unom, fáraszt, és csak az jár a fejemben, ott vagyunk-e már… de hát soha nem vagyunk még ott. Magát a vezetést, a vezetés mozdulatsorát azonban szeretem: megnyugtat a mechanikus, tántoríthatatlan örökkévalóság, a bizonyosság, hogy mindig minden ugyanúgy van, szemben az élet egyéb dolgaival. Mindenesetre igyekszem mindig jó és megbízható autókat venni – erre és a műszaki tiptopságra erőmön felül áldozok: sokat utazom, gyermekeim vannak, nem kockáztathatok.
Művészember vagy, és több műfajban is alkotsz, ezért kíváncsi lennék, hogy az autó vagy a vezetés mennyiben járul hozzá az alkotói énedhez. Volt már példa arra, hogy inspirált téged mindez? Legyen az egy kocsi, de sokkal inkább a vezetés, utazás, a szabadság euforikus érzése.
Írtam humoreszkeket a témában, például a Közlekedés, kultúra címűt, amely arról szól, hogyan oktatok a forgalomban. Mivel nagyon idegesít, ha jelzés nélkül bevágnak elém, az ilyen illetőket kedvesen figyelmeztetni szoktam a következő lámpánál, hogy nem működik a hátsó indexük. Miután ezek a fickók már felkészültek valami jóféle mutogatós, verekedős vitahelyzet-lerendezésre, teljesen zavarba jönnek a kedvességemtől – kelletlenül köszönömöt motyognak, én meg jót röhögök a hülye vörös fejükön. A szöveg végkövetkeztetése persze az, hogy egyszer nagyon megszedik a pofámat valahol, valamint hogy fizetni kellene nekem ezért az áldozatos nevelőmunkáért.
Aztán írtam arról is, hogyan húznak le a szervizben (Pénzt hagyunk a szervizben). Ez egy kétrészes humoreszk, és annak ellenére – vagy éppen azért – vicces, hogy (mert) sajnos szinte szóról szóra igaz. Mindhárom szöveg a kedvenc felolvasnivalóim közé tartozik közönségtalálkozókon. Az olvasók szeretik: ők is tapasztalják mindezt, de sokkal jobb nekik rajtam nevetni, és hát miért is ne – nincs annál szebb, mint amikor nevet a közönség.
Térjünk át a kétkerekű járművekre, azon belül is főként a biciklire, hiszen ez az eszköz már a 19. század óta jelen van az életünkben, és úgy tűnik, hogy továbbra sem tudja semmi sem pótolni vagy leváltani. Szerinted mitől olyan különleges ez az eszköz, hogy az emberek nagyobb része még mindig szívesebben használja, mint mondjuk egy elektromos rollert?
A biciklizés megtanulása az első élmények között van, amelyek során az ember megérzi és megérti, milyen, ha ura (lesz) valaminek. A járás megtanulására nem emlékszünk, de szerintem mindenki emlékszik az első alkalomra, amikor elengedték a biciklijét, és ő egyedül suhant tovább anélkül, hogy fejre állt volna. Mámorító élmény, az első nagy győzelmek közül való az életben, talán az úszással együtt. Biztosan ezzel van összefüggésben a bicikli iránti örök szeretet.
A teljes interjú a Helyőrség oldalán olvasható.
A képen egy Dacia és egy Oltcit egy marosvásárhelyi autószalonban 1986-ban. Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
