A címbeli, szimbolikus ösvény keresése nem csekély részben a folyó- és vízmotívum, ezen belül a számos kultúrában jól ismert átkelés- és révészmotívum segítségével történik. A vetítőfelület mögötti, csak két kiterjedést ismerő koreografált árnyformázódások, a vásznon áramló vagy örvénylő, legtöbbször színes képi absztrakciók és az előtérbe kimozgatott ? ténylegesen térfoglaló ? realisztikusabb, sőt akár mosolyosan ironikus mikro-jelenetek jó ötvözetet alkotnak. A zenei aláfestés ? mely Vedres Csaba, Ravi Shankar & George Harrison, Lama Gyurme & Jean-Philippe Rykiel, valamint Philip Glass műveit állítja szolgálatába ? poétikus összhang és epikus szóródás révén találkozik a video-installációk szín-szólamaival, hogy nem ismeretlen, de szokatlan dramaturgiájú színházi sűrítmény keletkezhessen. Kaleidoszkópból körkörösen kifelé lüktet, mandalába fegyelmeződik vissza a látvány-pulzálás, mely azután ugyanúgy megülhet a fodrozódó vízhullámokon, mint ahogy beletöredezhet az éjszakai közlekedés fényvonalakká gyorsított gépkocsi-rengetegének kígyózásába.
A fény- és hangtechnika (Balogh Benedek), a video-vágás és animáció (Csáki Rita) és a koreográfia (Balogh Margit) nem választható el egymástól: a színészi játékkal kiegészülve képezik az igényes, a hatásvadász vulgár-keletiességet nem erőltető rendezés egy-lelkét. Az árnyak sosem feledkeznek meg arról, hogy emberi test veti őket, de a korpuszok, fejek, kezek körvonalai, a csoportozatok összeolvadásai-szétbomlásai a sötét tömbök ellenére is légiesek, hajlékonyságukkal bölcseleti sugalmak felé kalauzolnak (megeshet, hogy nem antropomorf jelekkel). Igen finomak a burok-, kalitka-, ketrec-asszociációk, noha a madárreptetés és még egy-két megoldás érzelgős, az emberi arcok feltűnése pedig (különösen, ha maguknak a színészeknek az arcai) ronthat kép/hang/árny/alakítás együttes muzsikájának elemeltségén.
A közreműködők a vászon mögötti árnydrámában sokszor szétválaszthatatlanok, a nyílt színen a világvárosi, gépies kerengés elembertelenedettsége tanúskodik óraműves összmunkájukról: az utcákban, sikátorokban iparkodva, csoportos magánytól űzve esélyük sincs, hogy megvilágosító saját ösvényre leljenek. Mégsem csak mint közösség dicsérhetők a játszók. Jászberényi Gábor belső fénybe mártva deklarálja a javakról, hívságokról lemondó keresés néha már gyermekien naiv álmát, Hannus Zoltán hedonista kereskedőként ellenpontozza és firtatja a szikár ifjút. Az ösvény egyik legszebb epizódja, amikor ők ketten ? mint révész és utasa ? emberi testekből feketült-faragott ladikban, maguk is sziluett-fekete szoborrá válva, mozdulatlan csónakkal szelik kétely és remény habjait. Jáger Szabolcs a Govinda?Sziddhárta kapcsolatnak ad nyomatékot felebarát-antagonistaként, Álmosd Phaedra az óhajtott csábítás vásárának álarcos és álarc-levető táncát oldja meg hitelesen. Ahol Csáki Rita feltűnik, megsűrűsödik a levegő, és Tamási Leonárd ifjúi termetét, összeszedettségét sem nélkülözheti a produkció. A rendezés ? vagy inkább: spektákulum-tervezés ? nem könnyű feladatot ró a színészekre. A példázatos rege és az uralkodó formanyelv, az ÁRNY/szín/JÁTÉK törekvés nem engedi, hogy ?drámázzanak?, viszont a fizikai-fiziológiai eszközöknél árnyaltabban kell elkülöníteniük a kétdimenziós és a háromdimenziós jelenlétet.
A RS9-ben működik a színházi pillangó-effektus: leheletnyit lebbenti árnyszárnyát a Hesse-lepke, s bár az újszerű etűd, montázs bölcseletileg kissé vékonyka, az előadás mozgásba jön. A néző este nyolc órára más szellemi-lelki sebességbe kapcsol, mint amilyennel hét óra tízkor indult.
