Reménye nemigen vált be. Mind az öt vetítésen ugyanaz a maroknyi közönség jelent meg, fele portugál anyanyelvű, amely füllel hallhatóan boldogan lubickolt az anyanyelvén vetített élményben, és azt is sejtetni engedte váratlan helyeken feltörő kacagása, hogy néhány pikánsabb aromát az angol feliratozás szemérmesen tompított.
Ezt az élményt reméltem legalább egytől a most bemutatott öt alkotásból. Ez a remény sem teljesült. Nagy mozit nem láttam. Fogyaszthatót, érdekest, átlagost, semmi különöst igen. De még a semmi különösből is öt darab egymás után óhatatlanul felfest egy teljesen más (filmes) világot, mint az európai vagy amerikai, és ebben nem rossz megmártózni. A mai brazil filmművészetről ezúttal kirajzolódott kép meglehetősen vegyes, magán hordozza a korábbi brazil hullámok sajátságait: tele vannak fülledtséggel és erotikával, főként homoszexuálissal, miszticizmussal, naturalizmussal. Realizmussal szinte egyáltalán nem. Sőt, mintha éppen az ellenkezője lenne a cél: meséket hoztak a filmek, romantikust (Variációk egy szerelemre), ironikust (A Baker Street sámánja), fülledt-buját (Madame Sat?), gyermekded-idealista-áltörténelmit (Caramuru), szürreális-naturálist (Mangósárga). Jártunk a XVI. és XIX. században, a XX. század elején és napjainkban, többnyire Rióban. A szociális érzékenység, a mai élet furcsa mód mégis csupán a Mangósárgában, az egyetlen szürreális moziban jelent meg.
A Variációk egy szerelemre című holmiról úgy tíz perc után tudni lehet, hogy nő rendezte, nevezetesen az a Sandra Werneck, akinek Szerelmi kéziszótár című filmjét korábban már láthatta egy hasonlóan maroknyi közönség. Látszik a címből is a szálazonosság, amott jóval erotikusabban, itt sokkal játékosabban ábrázolva az örök témát női szemmel, inkább megrajzolva a nő, mint a férfi jellemét. Adott egy alaphelyzet: férfi hiába várja nőt az első randevún, nem jelenik meg. A folytatás 15 évvel később három szálon zajlik: mi-is-történt-valójában jelleggel, három különböző típusú emberpárral. Kellemes mozi, ennyi mondható el róla. Ajándék a hármas karakter a főszereplőknek (Murilo Benício, Carolina Ferraz), akik kulturált, de nem felforgatóan izgalmas játékkal meg is felelnek a lehetőségnek.
A Madame Sat? (R: Karim A?nouz) aztán minden, csak nem hétköznapi. 1932 Rio de Janeirójában él egy homoszexuális átváltozóművész
(Lázaro Ramos), gyilkos, bűnöző, vele, körülötte él egy prostituált, egy bűntárs, egy hűtlen férfiszerető; egy bártulajdonos. E jellegzetes emberi kavalkádhoz a megfelelő hangulati kavalkád is társul: buja képek, szagok, vér, ondó- és izzadságcseppek. Tobzódóan merül a film a jellegzetes, vörös-fekete párás világba. De a nézőt nem dúlja fel a tobzódás, a főhőst feszítő düh sem ragadja el, az egymásba fonódó férfitestek látványa sem borzolja fel. Talán tíz éve megtette volna. Mára immunissá váltunk, és a film, noha felkavaró akar lenni, nem tör át ezen a fásultságon.
A Baker Street sámánja (R: Miguel Faria Júnior) fricska és karikatúra, bár szándéka szerint nem az lenne, hanem krimi vagy mi. Ezúttal a XIX. században vagyunk, II. Dom Pedro császár idejében, akit egy Stradivari titokzatos elrablása arra indít, hogy az ugrásnyira levő, ködös Albionból fölfogadja Sherlock Holmest (Joaquim de Almeida) és hű társát, dr. Watsont. Utóbbi mindig is kicsit gügye volt, ezúttal előbbi is. Nem is gügye, komplett idióta, önmaga karikatúrája, aki sem a hegedűt nem találja, sem a közben szériában megölt lányok gyilkosát, noha az hagy jelet bőven, sőt, midőn a hülye angolnak ez sem elég, már levelet is, hogy végül a dicstelenül távozó Holmesszal együtt Angliába hajózzon és ott Hasfelmetsző Jackként folytassa áldásos tevékenységét. Szép kosztümök, illúziókeltő környezet, ez minden. A többit felejtsük el gyorsan.
A Mangósárga (R: Cláudio Assis) viszont minden, csak nem idill: érdekes keveredése az áldokumentumfilmnek és az abszurdnak. Itt megkapjuk a "várt" nyomorvilágot, amiben azonban minden kohézió nélkül forognak egymás mellett az emberi sorsok. Mozaikokra tört film, egységes történet nélkül, de itt is ennek ellenkezőjét imitálja a rendező. Nyomorult emberek tűnnek föl a sorsukból való kitörés minden reménye nélkül, ahol a sárga a szimbólum: nem a napé, a kukoricáé, a napraforgóé, hanem a beteg-sárga, ami egyben a szánalomraméltóan gúzsba kötött élet egyetlen kitörésének szimbóluma is: egy életéből, érzelmeiből kisemmizett és ettől megzakkant nő vad tombolással haját rövidre vágatja és mangósárgára festeti. Ennyi a lázadás lehetősége.
Ez a paletta összességében sok színt rejt, de maradandó képet mégsem sikerült kikeverni. Sem forradalmian új eszközök, sem markáns rendezői vagy színészi megoldások nem tűntek fel. De a produkciók átlaga messze professzionálisabb szintet nyújt, mint a brazil tévés tömegtermelés.
