A Hajrá, boldogság! című, új Mike Leigh-mozi roppant árulkodó első mondata a következő: a főhős, a hebrencs Poppy egy könyvesboltban nézegeti a könyveket, és megakad a szeme egy Út a valósághoz című kiadványon: "Na, oda nem megyünk!" - rikkantja. Egy ilyen, tökéletes első mondat után az ember teljes szívből szeretné szeretni a filmet, de ez jelen esetben mégsem annyira könnyű. Poppynak, a harmincéves, hiperaktív, folyton viháncoló általános iskolai tanárnőnek ugyan másfél óráig még megengedjük, hogy cincálja az idegeinket, de igazi megkönnyebbülés, hogy végül a moziban hagyhatjuk: testvérnek, barátnőnek, vagy akár csak szomszédnak is kicsit túlzás lenne. Sally Hawkins már a Golden Globe-díjat is megkapta (a legjobb színésznő kategóriában) ezért a szerepért, kicsit tartok attól, hogy enyhén mániás nők tucatjait fogja még játszani a jövőben.
Poppy figurája elsősorban azért érdekes, mert elmúlt harminc (de a klasszikus szingli-kategóriába nem erőltethető be, köze nincs például Carrie Bradshaw-hoz vagy kollegináihoz), miközben hasonló zsánerű, bájos "mi dolgom a világban?"-filmek régebben általában kamaszokról készültek. Majd jött a kilencvenes években a Nyakunkon az élet vagy a Shop-stop, a maguk huszonéves, helyüket kereső hőseivel, de Mike Leigh filmjében egyenesen egy elszánt harmincas próbálja kitolni a kamaszkor határát a végsőkig. Nem mintha egy általános iskolai tanárnőnek olyan fényes lehetőségei lennének, ezért igazából semmi különös nincs abban, hogy Poppy albérletben él egy barátnőjével, csak most tanul vezetni és még nincs férjnél. Persze, Poppy azért folyamatosan próbálgatja a férfiakat: megkísérli kicsalogatni a csigaházából a morcos könyvesboltost (Elliot Cowan), flörtöl nagydarab, jókedélyű orvosával (Nonso Anozie) és az iskolába ellátogató, helyes szociális munkással (Samuel Roukin), sőt, nem hagyja ott még a szörnyeteg oktatóját sem (Eddie Marsan), aki üvöltve tanítja vezetni, miközben talányos varázsszavakat ismételget.
Ez a film egyben szerelmi vallomás is Londonhoz - irigykedhetünk a gyönyörű parkok, vagy a Camden Town-beli nyüzsgés után - hasonlóan ahhoz, ahogy Amélie Poulain mögül meg Párizs csábítgatta a nézőt. Persze Poppy karakterétől valahogy mégsem olvadunk úgy el össznépileg, mint Amélie-től, inkább megosztja a közönséget, hiszen korántsem annyira szép, szelíd és bájos, mint francia párja, hanem sokkal harsányabb, kajlább, idétlenebb. De a rendező trükkje Poppy megszerettetésére éppen az, hogy az úgymond "felnőtt", "normális" lények, akik a nonkomformista hősnőre támadnak, rettenetesen unszimpatikusak (velük mégsem azonosulhatunk, ugye?!), és ráadásul mind azt követelik Poppytól, hogy ismerje csak el, milyen felelőtlen, gyerekes és megbízhatatlan életet él - velük ellentétben. Pedig felnőttnek lenni ebben a filmben csupán annyit jelent, hogy az ember csak titokban csinálhatja, amit igazán szeret (például, ha valaki felelős családapának készül, csak sutyiban játszhat a Play Stationön).
