Már jobban érdekel a gyógyulás

Hogyan mutatkozol be, dramaturgot mondasz vagy költőt?

Általában vesszővel elválasztva, de a dramaturgtól kevésbé jövök zavarba, mert annak van látható eredménye, innen jön a bevételem. Polgári foglalkozásom dramaturg, de szívesebben lennék polgári foglalkozású költő. Közel volt egymáshoz a két indulás, tizenkilenc évesen lettem dramaturg, huszonegy voltam, amikor megjelent a kötetem. Az első előadás tett dramaturggá, az első kötet költővé.

Hogy talált meg a dramaturgia?

Véletlenül. Mindig érdekelt a színház, Sepsiszentgyörgyön, ahonnan származom, nagyon erős művészszínház volt Bocsárdi László igazgatása alatt. Meghatározó élmények kötődnek hozzá, tizenegy voltam, amikor láttam a Hamletet Mátray László alakításában. Az iskola után Bréda Ferenc nyomására mentem efelé. Amikor beiratkoztam Kolozsváron a teatrológia szakra, megkeresett Botond Nagy, aki állandó munkatársam azóta is. Akkor Kolozsváron rendezett, olvasta a verseimet, kérdezte, hogy nincs-e kedvem együtt dolgozni vele. Igent mondtam, így kezdődött a nagy kalandom a színházzal.

Volt rajta kívül, aki támogatott? Kihez tudtál fordulni az induláskor?

Szerencsés helyzetben vagyok, harmadgenerációs értelmiségi családból jövök, már a nagyszüleim is értelmiségiek voltak, a színháztól azonban inkább eltérítettek. A nagyapám gyűlölte a színházat, szerintem azért, mert színész akart lenni, és nem vették fel. Az első munkám a Kolozsvári Színháznál Maurice Maeterlinck A vakok-átirata volt, talán öt mondat maradt meg az eredeti szövegből. Akkor már sok színész ismert engem Kolozsváron, sokan gyerekkoromból, be kellett bizonyítanom, hogy nem csak az a lányka vagyok, aki ott futkározott régebben a színház udvarán. Az én utamat mindenki egyengette.

A színházba járás önmagában nem predesztinál arra, hogy valaki ezzel is tudjon foglalkozni később. Könnyű volt az út?

Sokan szinte színházban nőnek fel, gyerekkoruk óta színházzal akarnak foglalkozni, aztán bekerülnek egyetemre, és rájönnek, hogy teljesen más a valóságban. Főleg a magyar nyelvű színház színészkultusza, a Latinovitsok és Törőcsik Marik világa idegen számomra. Sokkal kísérletezőbb színházon is szocializálódtam, ez érdekel. Az, hogy én a színházhoz kerültem, véletlen volt. Sokáig furdalt a lelkiismeret, hogy velem csak történtek a dolgok, nem kellett vért izzadnom a lehetőségekért. Aztán, hogy mit kezdek velük, az már az én felelősségem. Öt éve fogalmazódik bennem, hogy nem akarok színházzal foglalkozni. Először vagyok életemben egzisztenciális krízisben. Eddig tudtam, mit csinálok, de most mi van? Ezektől a kérdésektől mindig tériszonyom lesz. Egyértelmű, hogy anyaként másképp kell csinálnom, mint eddig.

Fontos, hogy mondod ezt a lelkiismeret-furdalást, mert mintha azt sugallná minden, hogy meg kell szenvedni a sikerért. A te esetedben a szerencsés mellett ráadásul ott van még jó pár címke. Az apahiány versei az első kötetedben, az Ópiában, tárgyiasított szerző, erdélyi lány. Mit kezdesz ezekkel a rád rakódott címkékkel?

Vannak napok, amikor megviselnek. Néha azt érzem, kifutnak a kezemből, de óriási játékpotenciált látok bennük. Nagyon fiatalon kezdtem szakmai címkéket is kapni, korábban pedig a kisvárosi pletykálással kezdődött. Korán kezdtem a szociális életemet, tizennégy-tizenöt évesen. Akkoriban kaptam az első címkéimet, ráadásul jellemzően nálam idősebb nőktől, akik úgy érezték, hogy veszélyt jelentenék számukra bármiben. Ma már játszom ezekkel, rájátszom egy csomó helyzetben. Van bennem egy zabolázhatatlan játékvágy, és ez a játék sokszor operál csínytevésekkel is – amikor látom, hogyan kéne viselkedjek, mit várnak el, akkor alátámasztom, vagy éppen ellenkezőleg. Akik tényleg ismernek, azokkal jókat szoktunk szórakozni ezen. De egy kicsit nyuszi vagyok, és rossz napjaimon azt érzem, nem tudok megfelelni annak a képnek, amit magamról felépítettem. Például nem vagyok olyan bohém, ez sokszor csapdahelyzet. Ezekből egy ideje kevesebb van, főleg amióta tudatosan leépítem vagy beleépítem magamat magamba.

A címkék mellett van egy súlyos történelmi örökség is, amivel dolgozol. Egyrészt ott az értelmiségi család, költő nagyapa, másrészt az örmény felmenők.

Az örménységemet kutatom, de nehezen találok kapaszkodókat. Hiányos a családi legendárium. A nagyapámmal szoros volt a viszonyunk, jó barátságunk volt. Tisztelem az ő munkásságát, sokat kaptam tőle. Nagyapám nagyon más generáció, más elvekkel. Az irodalmi hagyatékáért, tanításáért hálás vagyok, az emberi oldalát még helyre kell tennem magamban. Meg kell tanulnom észrevenni és megbocsátani azt a közeget, amelyikből jövök, a székelységet, a nőszerepeket, amiket onnan hozok magammal.

Miért döntöttél úgy, hogy a belső munkán kívül szövegszinten is reflektálsz ezekre a szerepekre?

Mindenki magából dolgozik. Jelenleg Folyamatosan újraélem a gyerekkoromat, aktív párbeszédet folytatok, másképp látok sok mindent, mint öt évvel ezelőtt, nagyapámmal kapcsolatban is, aki már nem él. Nagyon érdekes a gyászban, hogy amíg él valaki, addig ott van minden hibájával, jó tulajdonságával együtt, néha idegesít, vagy utálod, aztán meghal, és nem emlékszel a negatívumokra, csak a hiányban feltörő megszentesítés marad. Sokat gondolok rá, az életére és döntéseire, arra a korra. Nehéz volt a Ceaușescu-rendszerben, rengeteg traumát okozott neki is; ez nem menti fel ugyan, de nem szabad figyelmen kívül hagynom. Nem tudom, hogyan írjam meg, nem hiszem, hogy szüksége van még egy szekus regényre a magyar irodalomnak, főleg mivel a határon túli szerzők ezzel a témával kerülnek fókuszba, sokszor elvárás is velük szemben. Csakhogy ’89 nem tegnap volt. Régebben poénkodtunk Kolozsváron, hogy ha be akarsz futni, írj szekusregényt. Persze sarkítok, de ez a jelenség idegesít, mert meghatározza, hogyan néznek az erdélyi magyarokra. Itt vagyok, egy nagykorú ember, aki régen, a rendszerváltás után született, és még mindig ezt várják tőlünk. Nagyapámék generációja megszenvedte ezt. Van, aki meg tudta gyógyítani magát az írással, van, aki nem, a következő generáció is ezzel foglalkozott, nekünk viszont a következményekkel kell foglalkoznunk. Például azzal, hogy a szülővárosom, Sepsiszentgyörgy hogyan változik. Ahol tizenöt évesen nemzetközi alkotókkal találkoztam, profi színházfesztiválon voltam, Rimini Protokoll-előadást láttam, ahol Esterházy Péterrel tudtam beszélgetni, az a város, amelyik ennyit áldozott a kultúrára, már inkább stadionokba fektet.

Ha már változások, első köteted, az Ópia hat éve jelent meg. Akkor irdatlan sikere volt, többször újranyomták, ami ritka egy verseskötet esetében.

Fogalmam sincs, mennyi fogyott egyébként, a kiadó nem kommunikált velem erről, nem kaptam elszámolást, de ez tendencia, a kiadók nem igazán törődnek a fiatal szerzőikkel. Kiadják a könyveket, örülnek a sikernek, de ennyi. Pedig fiatal szerzőként sokat számít, hogy állnak hozzád. A Kalligram Kiadó, aki kiadta a Megvakult angyalokat, máshogy áll hozzám.

Azóta gondolkodtál azon, minek köszönhető a siker? Egyáltalán, te mit érzékeltél az induláskor?

Akkor nem gondoltam túl, nem dédelgettem éveken át a kötetet, ezért nagyon meglepődtem. Emlékszem, amikor az első kritikát megláttam a kötetről, akkor jöttem rá, hogy az embereket érdekli, amit csinálok. Nem tudnék most már olyan őszintén írni.

Esetedben voltak őszinte versek, kitárulkozó pillanatok veszteségekről, fájdalmakról. Utána megbántad ezeket? Hogyan állsz hozzájuk?

Nem bánom meg. Azokat a verseket sem. Ha mégis, csak azért, mert nem látom már olyan jónak őket. Nem hiszek az ilyenfajta alkotásban, annak az őszinteségnek nagy ára volt. Huszonévesen még lehetsz olyan mélyen, sőt, voltak benne versek, amelyeket tizenöt évesen írtam, azokhoz széttéptem magam. Előtte-utána abban a széttépettségben létezel, mert abból tudsz írni. Ezt már nem csinálnám, mert nem ér annyit. Őszinte, nyers, fájdalmas, nem igazán van ilyen kötet. Én se írnék még egy ilyet.

Olvasni olvasnál? Van hozzád hasonló olvasmányélményed?

Nem tudom, milyen érzés lehetett olvasni az Ópiát. Lehet, ma már félretenném, nem olvasnám. Nem elég sokkolni, ha nem adsz cserébe semmit. Már jobban érdekel a gyógyulás. Rég olvastam, nem tudom teljes mellszélességgel kijelenteni, hogy nem ad semmit. Ez a kötet sikít, kiabál. Sokat kiabáltam segítségért is és dühömben is. Nem hiszem, hogy most olvasnék ilyet.

Mit vársz el most egy irodalmi szövegtől?

Okosabb szövegeket olvasnék szívesen, amelyek az érzelmeken túl adnak valamit. Jobban érdekelnek azok, amelyek nem vádaskodnak, de levágják a bűnös fejét, felmutatják, vádat emelnek. A Megvakult angyalokban ez volt a cél. Nem tűnt el a meg nem alkuvás, soha nem fog eltűnni az a nyersesség, vagy ez a fájdalomról való kommunikáció.

Nálad hogy születik egy szöveg, megvan egy jó ötlet, és egy gondolatsorból bomlik ki?

Előbb kezdem el írni a szöveget, ömlik. Ami az Ópiánál volt, az a folyamszerűség, máig megmaradt. Utána már teszek egy lépést: nem elég, ha csak a szövegtörzs van, kellenek rendezőelvek. De mindegyik versem ömlésszerűen kezdődik el.

Ha már ömlés és áradás: Ladik Katalin költő mondja mindig, hogy míg a világ minden táján őt performerként tartják számon, addig Magyarországon ő a vetkőzős költőnő. Máshogy beszélnek-e rólad Magyarországon vagy Romániában, színházi munkáidról vagy az írásaidról? Te változol, vagy a hozzáállás ahhoz, ami te vagy?

Vannak nagyon feltűnő másságok. A dramaturg szerepem egy magyar előadásban sokkal távolságtartóbb, szigorúbb. A román közegben pedig a handmade-románomból csináltam karriert. Teljesen más a román alteregóm. Bár régóta tudok románul, régóta dolgozom a román színházakban, a mai napig van egy sajátos nyelv, amelyiken beszélek. Régebben, amikor még annyira sem tudtam, mint most, akkor rájöttem, hogy sokkal cukibb, kedvesebb vagyok. Érdekes, a férfiakat mindig kijavítják, ha hibásan beszélnek, engem senki nem kért számon, hogy nem tudtam jól románul.

Nemcsak nyelvi váltások vannak, emberiek is. Hogyan váltasz a magányos alkotásból a színház csapatjátékos szerepébe? Hogyan éled meg, hogy most, amikor megszületett a kisfiad, soha nem vagy magányos?

Ha minden jól megy, szombaton elmehetek egyedül írni, mert akkor a férjem nem dolgozik. Nagyon várom! Más ez a helyzet, de nagyon más a színház és az írás is, kell az átváltás. Nem is a munka, hanem a különböző életvitel. Más aktívan színházat csinálni, mint verset írni. A színházi élet impulzusfüggőséget okoz; hiába van este tízkor vége a próbának, nem tudod lerakni, kell két óra, általában a kocsmákban, hogy lerázzam magamról. Akkoriban tényleg képes voltam három napig ébren lenni, utána egy hétig semmit nem csinálni, csak írni. Nem egy fenntartható élethelyzet.

Az átváltásokhoz kapcsolnám a rítusokat is. Ezek megjelennek nálad mind szövegszinten, mind a való életben. Hogyan tudod ezeket jól megélni?

Ezek adják az élet esszenciáját. Ez a szépen élésről szól. Az ünnepek jó apropók, ahogy a rítusok is. Amikor az ember rádöbben, hogy jó esetben azt kezd egy napjával, amit szeretne, akkor tegyen meg mindent érte. Nagyon ünneplős vagyok. Minden hónapban van telihold, új hold, ezek rettenetesen jó lehetőségek a különböző rituálékhoz. Sokszor elfelejtjük, mennyi játék van a világon, milyen játék kimenni az erdőbe teliholdkor, kis rituálékat csinálni. Minden eszköznek, amivel operálok, a kíváncsi játék az alapja, ami rengeteg tudásnak ad teret, és aztán meglepődöm, amikor a játékból megértek valami nagyobb összefüggést.

Ezek a rítusok belőled fakadnak, vagy felnőttként találtál rá arra, hogy így is lehet élni?

Nem tudom, mikor kezdődött el. Az biztos, hogy a függetlenedésemmel van összefüggésben. Emlékszem, gyerekként lapozgattam valamilyen spirimiri könyvet arról, hogyan kommunikál a víz. Akkor vizeket raktam ki az ablakomba, klasszikus zenét hallgattattam velük, nyolc-kilenc éves lehettem. Ezt a nagy játszóteret látom a rituálékban. Illetve a tiszteletet, amikor elkezded becsülni és tisztelni a dolgokat, a körülötted levőket, a tárgyakat. Nagyon sok rituális tárgyam van, amelyek rám találtak bolhapiacokon, szeretek gyönyörködni bennük. Ha már beszéltünk korábban a címkékről, ez is egy ilyen nagyon erős stigma: ha valaki ad a külsejére, mennyire vesszük komolyan. Mintha derogáló lenne egy női szerzőnek, ha szép. Tapasztaltam is, hogy a külsőm miatt nem vettek komolyan.

Talán ez is a szép megbecsüléséről szól, hiszen hozzád tartozik a tested, de a szerzői részedben nem kell szerepet vállaljon. Bár nálad néha felteszik a kérdést, hogy ha költő vagy, miért posztolsz a testedről az instagramon.

Engem érdekel a test, szépnek látom, fontosak a testi dolgok, örömök, a test reprezentációja. Szeretek szépítkezni, és fontos, hogy vagyok felöltözve. Ez része a világnak, amit csinálok. Amióta megszületett Merse, megint elkezdtem sokat fotózni magam, hiszen leginkább a telefon van kéznél.

Amikor készültem erre a beszélgetésre, volt bennem egy dühös dac, hogy csak azért sem foglak az anyaságról kérdezni, mert rád vagyok kíváncsi. Túl gyakori, hogy a kérdések az alkotóról az anyaszerepre terelődnek és ottmaradnak. De itt alszik mellettünk Merse, aki mégiscsak felforgatta az életed.

Annyira erősen képviselem ezt a feminista vonalat, hogy nem mernek róla kérdezni. Pedig mióta terhes lettem, folyamatosan erről beszélek. Sokat foglalkoztam az anyaság politikai oldalával. Megalapítottuk a KK kollektívát, aminek fókuszában a reprodukciós munka volt, az ezzel kapcsolatos kérdések. A szülésfelkészítő, vajúdós könyvek mellett elég komolyan olvastam szakirodalmat az anyaság politikájáról, hogy hogyan lehet egy vadkapitalista rendszerben egy kevésbé nukleáris családmodellt követni.

Változott a kezdeti képed az anyaságról?

A politikai része nem. Minden más igen, pont nem azokra stresszeltem rá, amikkel kapcsolatban kellett volna. Az ember olvas a gyerekágyról, ami nagy sokk, miután megszületik a gyerek, rájössz, hogy most kezdődik igazán a neheze. Ezzel az időszakkal kicsit a saját gyerekkoromat is újraélem.

Le is zártál korszakokat, szerzői és magánéleti időszakokat. A Tegnapi trófea című verseddel kiléptél az irodalmi élet mérgező közegéből?

Kilépés vagy belépés, de elszámolás, vádemelés inkább. Akkor kezembe vettem a gyeplőt, reálisan kezdtem látni, hogyan néznek engem. Sokat dolgoztam azon a versen, sokkal hosszabb volt, több mindenért emeltem vádat. Mindig zavarba jövök, amikor külön a versekről kérdeznek, a kötetről egyszerűbb beszélni. Irigylem a nagy filmrendezőket, Pasolinit, Tarr Bélát, Godard-t. Amikor megkérdezzük, miről szól a film, mindig elfogadjuk nekik, hogy azt mondják, nem tudom. Kicsit ezt érzem, hiszen a versben benne van, miről szól. Azt jelenti, ami benne van.

A vádemelésről jut eszembe, te törölsz szövegeket? Nehéz lemondani róluk?

Nehezen, de igen. Van olyan szövegem, aminek negyven változata létezik, de még nem az igazi, mert pont nem kapom azt a kis kagylóhéjat, amibe bele tudom rakni. Van, amikor megvisel, hogy pont azzal nem tudok foglalkozni. A terhességem előtt az foglalkoztatott, hogyan írjak nőkről és a szerhasználatról, a punkságról az ő esetükben. Ez a téma a terhesség miatt teljesen kikerült a fókuszomból, de nehéz volt elengedni. Nemet mondtam jó pár munkára is. Voltak nehéz döntések, amiket meg kellett hoznom, voltak hidak, amiket fel kellett magam mögött égetnem mind szakmai, mind magánéleti oldalon, de megérte.

Mondtad, hogy a dramaturgsággal is leszámolsz. Ez végleges döntés?

Megígértem magamnak még a kezdeteknél, hogy csak addig leszek dramaturg, amíg nem kell leszerződnöm egy társulathoz, amíg nem kell a rendszerbe beállnom. Azzal járt, hogy két hónapot voltam más-más városokban, más-más projektekben. Nem lehet Merse mellett folytatni, ez egyértelmű. Régóta azt érzem, hogy valami másnak jön az ideje. Mielőtt még tudtuk volna, hogy jön, már úgy volt, hogy Pestre költözünk, és elvégzek egy dúlatanfolyamot. Rettenetesen elkezdtek érdekelni a szülés körüli dolgok, és terhes lettem. Később rájöttem, ez nem az én habitusomhoz való feladat. De most is a segítés, a gyógyítás érdekel. Nagyjából érzem, miben tudok segíteni, de azt is meg kell tanulnom, hogy egy kicsit leálljak, türelmesebben engedjem lassulni az időt.

Az intézményellenességedről beszéljünk még, mert az vagány dolog, ha valaki ki tudja mondani magának, hogy intézményes oktatás nélkül is képes karriert építeni.

Idő volt, amíg rájöttem, hogy ez nem gyengeség. Rengeteget szorongtam emiatt, végigszenvedtem a középiskolát, folyamatosan azt éreztem, hogy nem vagyok jó az egyetemeknél. Háromszor futottam neki, miközben azt kaptam, hogy nem vagyok jó, nem tudom csinálni, az én hibám, felelőtlen vagyok, link. Sokat bánkódtam, ostoroztam magam, amíg rájöttem, ez nem az én utam. Közben olyan emberekkel vettem körül magam, akiktől tanulhattam, sokkal több akadémikus beszélgetésben van részem a baráti köröm miatt, mint sok egyetemistának. Soha nem éreztem azt, hogy felrótták volna, vagy egy beszélgetésben ne lenne releváns, amit én mondok.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu