Nyilván iszonyatosan sok munka van abban, ami (látszólag) ennyire könnyedén működik. Hiszen a MU Terminál esetében nem csupán arról van szó, hogy egy-egy izgalmas koreográfus tehetséges táncosokkal találkozik, és ebből maradandó pillanatok születnek a színpadon. Sokkal inkább arról, hogy mostanra nyilvánvaló: a Terminál megálmodói és létrehozói - Juhász Kata, Fejes Ádám, Hámor József - tényleg nem utópiákat kergettek, hanem valóban egy stabilan magas művészeti színvonalat nyújtó műhelyt alapítottak és működtetnek azóta is. Ez egészen különös, ritka jelenség Magyarországon, hiszen alig van társulat, mely éveken át ugyanilyen biztos, szinte standard minőséget hozna, a Terminálnál meg váltogatják egymást a koreográfusok, cserélődnek az évfolyamok, a lécet mégis mindig megugorja a csapat. Mindenesetre a MU Terminál története igazi sikersztori, előadásaik rendre büszkén vállalhatóak, növendékeiket pedig szétkapkodják a társulatok év végén, nyugodt szívvel megtippelhetjük, hogy a jelenlegi évfolyam táncosai sem árulnak majd petrezselymet.
Tehát íme a III. évfolyam, új arcok, friss tehetségek, hét név, melyet nem árt megjegyeznünk (bár vannak köztük ketten, akik már ismerősek lehetnek a tavalyi csapatból): Asztalos Dóra, Czédulás Eszter, Gulyás Anna, Hoffman Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás.
Fodor Zoltán: Tér-forma-nyelv című darabja virtuóz, technikás, nehéz koreográfia, mely alaposan megdolgoztatja a táncosokat, mégis játékos és könnyed, telis-tele ötletekkel. A cím is jó, lehet akár nagyvonalúan odaskiccelt névjegyként, arc poeticaként is értelmezni, amit látunk, ilyen "Fodor Zoltánul" táncolni. Tiszta tánc, fegyelmezett térhasználattal, figyelmet követelő koreográfiai gondolatokkal, elegáns stílusérzékkel, üresjáratok nélkül. A felütés leginkább a repetitív minimálzenére hasonlít, egyetlen karmozdulat ismétlései és virtuózan cifrázott variációi kavarognak derűs kánonban, majd mintha csak a véletlen rántaná össze a párokat, pár másodpercnyi duettekben találkoznak össze a táncosok. Kivételesen az első perctől fogva megvalósul az a ritka jelenség, amikor az egyes táncosok egyénisége azáltal nyilvánul meg, hogy a koreográfus mindenkire karakteres, valóban egyedi mozdulatsorokat komponál, olyanokat, melyekben a forma és a karakter összeér. Nem fedi el a forma a karaktert és a karakter nem mossa el a formát. A darab szépsége abban rejlik, hogy ugyanaz a mozdulat ezerféleképpen bukkan elő, cifrázva, fűszerezve, játékosan megcsavarintva. Az már csak ráadás, hogy hiteles mozzanatok villannak elő a szerelem, magány, vágyakozás és féltékenység hétköznapjaiból, sőt, egy egészen furcsa és kedves szerelmi háromszög is körvonalazódik, gyengéd, megértő humorral ábrázolva. Profizmus és szelídség: nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon jó kombináció. A táncosok remekelnek, (az apróbb hibákat nem strigulázom, felesleges) hiszen nagyon régen éreztem már a levegőben azt a szinte tapintható feszültséget, - ami lelkesedésből, megmutatkozni vágyásból, koncentrációból, tehetségből és bizalomból áll össze -, mint ezen az estén.
A rövid szünet után Fejes Ádám darabja következik, az Újoncok, mely a 2003-ban bemutatott Femina felújítása, átalakítása. Fodor Zoltánnál a variációk, Fejes Ádámnál az ismétlések szerkesztik a koreográfiát. Át kell állnunk egy lassabb, meditatívabb tempóra, de ez jólesik, kiegészíti, élteti egymást a két munka. Az Újoncokban a táncosnők szerepe a domináns, hollórajként lepik el a színpadot, csapzott szárnyú, baljós madárkákra hasonlítva. Olyan keserűség és vágyakozás árad belőlük, mintha egyenesen Bernarda Alba házából csöppentek volna ide. Az egyik legszikárabb kép, mikor a lányok gyűrűjéből a két férfi táncos kettőt kiválaszt, a többiek félrehúzódnak, árnyék vetül rájuk, mintha nem is léteznének férfi nélkül. Az ismétlésen alapuló szerkesztés a vissza-visszatérő mozdulatsorokkal akár a lepergő idő vagy az emlékezés metaforájául is szolgálhat, de lehet, hogy fölösleges jelentéstulajdonítással terhelni a befogadást, elég a meggörnyedő testek, a kitartott mozdulatok szépsége.
