Az ismeretlen kutatása immár szertartásosan úgy kezdődik, hogy a közönséget eligazítják a projektről, a társalkotás fogalmáról és elmagyarázzák, hogy nem kész műveket fogunk látni, hanem amolyan work in progress jellegű prezentációt, amiből következtethetünk azonban arra, hogy milyen lenne a kész előadás. Szóval, valóban afféle kutatási programban vehetünk részt, majd adnak egy pohár bort és a látnivalóra való felkészülés gyanánt, egymással szemben ülve, mint a vonaton összezárt utasok, beszélgetni kell megadott kérdések alapján. A magyarul is kiválóan beszélő Luc van Loo-t, a Space színház rendezőjét választottam beszélgetőtársnak, vele veséztem ki a nézői feladatnak megfelelően, tíz perc időintervallumban a Michaela Hargitay és Gál Eszter által, az improvizáció természetéről összeállított, eléggé redundáns kérdéseket. Szerencsés voltam, mert így a Space alkotói módszereiről is megtudhattam műhelytitkokat, miközben további művészetpszichológiai kérdések merültek fel.
Jó felkészülés volt, sokkal türelmesebben néztem végig utána az izraeli Shimrit Golan, Haraszti Gina és Korai Zsolt Perselytörés című projektjét. Három táncos különböző érzelmi állapotai vetülnek a színpadra, néha egészen közelről érezni, milyen az, amikor az ember bekötött szemmel hadakozik a világgal. Együtt mozdulnak, segítik, akadályozzák egymást, mint a mesében, kérdéseket tesznek fel, amelyre sohasem érkezik válasz, csak a másik jelenléte a lényeges. Végül világító üveggömbökkel ajándékozzák meg egy kis időre a közönséget és a nézők közül néhányan, egészen bensőséges viszonyba kerülnek a fényes tárgyakkal, mintha már élőlények volnának, nehéz elengedni őket. Ennek az előadásnak a diszkrét bája pontosan abban van, hogy nehéz elszakadni tőle, és, ha kidolgozottabb, vagyis kész volna, akkor jó előadás lehetne biztosan. Sikeres kísérletnek könyvelhetjük el.
Kevésbé állt közel az épp finomra hangolt befogadói állapotomhoz Nagy Csilla, Lipka Péter és Mázsa Péter Értjük vagy Érezzük? című kvázi darabja, bár az ötlet zseniális. Úgy indul, hogy magáról a táncelőadásról, annak a dramaturgiájáról, a próbákról tartanak nekünk egy a PowerPoint prezentáció módszerét kigúnyoló, nagyon szellemes előadást. Mint az egyetemi előadóban, körben ülnek a nézők, és próbálják követni a kivetített, színház teoretikai vázlatot meg a közbeszúrt, eszement, decensnek tűnő képeket. Az előadó aztán interaktivitásra buzdít, a több, két táncosra kidolgozott helyzetből választhat a közönség soraiból valaki, így random láthatjuk a duó improvizációkat, de a remek táncosok mégsem táncolnak, hanem bolyonganak a térben és ez zavaró. Bár a cél az, hogy teljesen szétessen a kép, millió kis pixelre és összeálljon belőle valami új, a régi és új vizuáltechnikai eszközök és az előad-óművészet összeeresztésének kísérletéből a vizuáltechnika kerül ki győztesen, és az intellektus az önkifejezés akadálya lesz. Kísérletnek mondjuk ez is sikeres. A kutatómunka tehát nem eredménytelen és az ismeretlen egy kicsit ismerősebb ez után.
