A Rush nem csak saját története és zenei átalakulásai miatt fontos és érdekes, hanem amiatt is, ahogyan életművével a rockzenére, azon belül is leginkább a progresszív rockra hatott. Utóbbi stílus soha nem volt és nem is lesz a zenehallgatók favoritja, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne saját berkein belül fontos és meghatározó. A legnagyobb hiba, amibe a progresszív rockerek bele szoktak esni, az talán (nemes egyszerűséggel) az öncélú zenei maszturbáció fogalmával írható le. A legtöbben a műfaj nyújtotta szabadságot és lehetőséget a technikai bravúrok céltalan felsorakoztatásával próbálják kihasználni, az ilyesmi hallgatása néhány hangszerbolti gitármáguson kívül keveseknek jelent igazi örömöt. A Rush saját maga és a rockzene szerencséjére nem különcködéssel próbált kitűnni, hanem folyamatosan megújulni képes, virtuóz és valóban különleges számaival. Igen, talán azt is fontos kihangsúlyozni, hogy számaival, mert számukra azért az évtizedek során mindig is fontos maradt a dallamosság és a refrének megtartása, annak ellenére, hogy Neil Peart sci-fis szövegvilága és a tíz perc körüli számhosszak néha megnehezíthetik a befogadást. A Rush tagjai ennek dacára annyira ügyesek a szó nem kizárólag zenei értelmében, hogy saját művészetükhöz hűnek maradva tudtak olyan rádiós játszási statisztikákat produkálni, amiket a legtöbb, e stílusban játszó zenekarnak csak teljes zenei pálfordulással sikerülhetett.
Az olyan dalok, mint a Freewill, vagy a Tom Sawyer a mai napig gyakran hallhatók, ha úgy tetszik: örökzöld slágerek.
Az öt év után új anyaggal jelentkező Rush tizenkilencedik albumával egyrészt kielégíti az ősrajongókat, másrészt sokkolhatja a frissebb generációkat lendülettel, ötletességgel és energiával, ami valami csoda folytán máig sem kopott meg. Ha a Caravan és Bu2B című nyitószámokat hallgatjuk, akkor azt kérdezhetnénk, hogy mi ez a Tool-, Metallica-, The Mars Volta- és Alice In Chains-hagyományokra építkező friss zenekar? Persze nem kérdezzük ezt, mert tudjuk, hogy az itt felsorolt zenekarok mindegyikét megihlető Rush-ról beszélünk. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ha inspirációt feltehetőleg nem is merítettek frissebb együttesektől a Rush tagjai, megszólalásban egyáltalán nem trotykos a Clockwork Angels. A szó legjobb értelmében korszerű és fiatalos lemezről beszélhetünk, ami úgy a negyedik-ötödik számig tartja is a lendületet. Sajnos aztán több olyan ballada kezdi fárasztani a hallgatót, mint a Halo Effect, ami az idősebb hallgatóságnak biztosan jólesik, de új rajongók feltehetően nem nyerhetők velük. Ettől függetlenül az album fontos bizonyíték rá, hogy vannak olyan zenekarok, amelyek négy évtized után sem vesztették el az inspirációt, a lendületet és nem poros slágereik eljátszásával próbálják megtölteni a stadionokat.
