A nagypapa nemcsak a Valentino Mazzola vezette csapatért rajongott, de a Torinóban lejátszott olasz–magyar barátságos meccsen – ahol végül a tíz torinói játékossal felálló olaszok nyertek 3:2-re, az Újpest pedig kilenc játékost adott a magyar válogatottnak – Gino a magyar fociba is beleszeretett. Sőt, a Grande Torino tragédiája után már csak az Aranycsapat maradt számára, Mazzola halála után pedig Puskás. A rajongást természetesen unokájának is átadta, mesélt Puskásról, Hidegkutiról és a többiekről, akiket csak Magical Magyars néven ismert a világ. Hihetetlen módon 2012-ben Marco Rossi épp a Kispest edzője lett, azé a klubé, ahol Puskás Ferenc focizott. Az első idényben megszerzett bronzérem után, az ínséges időkben lemondott posztjáról, majd mégis visszatért, és a kiesőzónából 2017-ben a bajnoki címig vezette a kispesti klubot. „Szerettem volna nyomot hagyni a Honvéd történelemében. Bajnok lettem, így kapok majd egy fejezetet ennek a fantasztikus klubnak a történelemkönyvében” – nyilatkozta akkor.
Aztán 2018-ban, a finnek elleni Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt a szövetségi kapitányként bemutatkozó Rossi a következőt posztolta közösségi oldalára: „Szia, Nagypapa! Remélem, jól vagy. Hány éve is mentél el? Túl sok. ’94-ben volt, de az emléked most is itt él bennem. Ki tudja, milyen boldog leszel és büszke az unokádra, aki most a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Igen, azé a Magyarországé… Az Aranycsapaté, amelyben Puskás, Hidegkuti és a többiek játszottak és amiről annyit meséltél nekem. Emlékszel? Ma, szombaton elkezdődik ez az új kaland, és ha a lehető legjobban kezdődik, akkor pontosan tudom, kinek ajánljam a győzelmet. Ha így lesz, akkor tudni fogom, hogy szurkoltál nekem, nekünk. Szeretlek! És mindezt Neked ajánlom!”
Rossi életében olyan karakterek fordultak meg, mint Marcelo Bielsa, akit máig az Őrült néven becéznek. Rossi a mexikóvárosi Ámerica csapatában játszott, amikor Bielsa ott edzősködött, és munkamódszerében, elszántságában és teherbírásában is sok közös van benne az argentin edzővel. Bielsa rengeteget dolgozott, edzés előtt és után is készült és elemzett, tisztában volt mindennel és mindenkivel, ráadásul az Ámerica előtti évben, a guadalajarai Atlas edzőjeként egy év alatt 92 városban húszezer fiatalt tudott érdemben megvizsgálni – Ch. Gáll András Marco Rossiról írott könyvében az olasz mester megjegyzi, az Atlas húsz éven át azokból a tehetségekből élt, akiket Bielsa fedezett fel. Hozzá hasonlóan Rossi is követi a futballtrendeket, a fociban él, ez tölti ki mindennapjait – a családja mellett. Belőle – szerencsére – hiányzik ez a fajta őrület.
Budapestet azonnal megszerette az olasz edző és felesége, Mariella is. Őt Marco Rossi nagyvilági nőnek nevezte, aki szereti a pezsgést, ezért amikor Dunaszerdahelyre igazolt, Pozsonyban béreltek lakást – a volt koronázóváros viszont elmarad Budapest mögött. Mariella egy hónap után hazaköltözött, rosszul érintette a levegőváltozás. A magyar főváros más – itt azonnal megszerették Rossit, már 2012-ben, a Honvédban töltött első idényében.
A válogatott vezetőedzője egy alkalommal megjegyezte, hogy gyakran meglepődik, sőt néha megijed, amikor látja a saját magáról a meccs közben készült felvételeket. Hiszen nyugodtabbnak kellene lennie, mondta ő, de nem megy. Előtör a temperamentum, és az amúgy halk szavú tréner ilyenkor védi, buzdítja játékosait, a csapatot. „Nekem ilyen a karakterem, ilyen a létezési formám” – mondta Rossi. És legnagyobb meglepetésére ezt a vonását nemcsak elfogadták, de meg is szerették a szurkolók. A vezetőedző szerint azért, mert ilyen a magyar nemzeti karakter.
Nehéz felvázolni egy olyan ember jellemrajzát, akit rendszerint csak a technikai zónában és sajtótájékoztatón látni – hiszen ahogy Rossi is elmondta, a kispad mellett máshogy viselkedik, mint a való életben. De talán ez így van jól – mint egy jéghegy, amelynek csak a csúcsát látjuk, de a lényege a mélyben van. Abban a mélyben, amely valószínűleg sok eredményt tartogat még a trénernek, és amiből remélhetőleg mi, focit szerető magyarok is részesülünk. Hiszen összeköt bennünket az élmény, amikor az ember este várja a buszt, és a születő gólokat nemcsak a szomszéd utcákból átszűrődő üdvrivalgás jelzi, hanem a buszmegállóban spontán összeverődő, telefon kijelzőjén meccset követő társaságokban is kialakul egyfajta összetartozás-érzés. Valami ilyesmiről szól a foci. Az ilyen pillanatok átélésében pedig elévülhetetlen érdeme van a nemrég magyar állampolgárságot szerző olasz mesternek. Nélküle nehezen tudnánk elképzelni mindezt.
Mik a magyar válogatott erősségei és gyengeségei?
Ebben a csapatban senki sem túlságosan önző. Rengeteg fantáziadús játékosunk van, akik meglepetést tudnak okozni a pályán. Vannak gyengeségeink is, amelyeken igyekszünk dolgozni. Sajnos nem vagyok naponta a csapattal, ezért nem tudom őket személyesen buzdítani, de rengeteg fizikai és pszichológiai vizsgálatot is végzünk, amikor módunk van rá. Mindig van hova fejlődni.
Menedzserként elengedhetetlen, hogy az ember egyesével ismerje játékosait, hogy mást ne mondjunk, tisztában legyen a pillanatnyi állapotukkal. Hogyan oldható meg mindez, ha a csapat egy része nem is Magyarországon futballozik?
A hét-nyolc fős technikai stábunkkal képernyőn keresztül elemezzük a játékosainkat. Többnyire így követjük őket, de néha a stadionokba is kilátogatunk, hogy élőben nézhessük a játékukat. Nyolc futballista játszik európai topligában: öten Németországban, ketten Angliában, egy pedig Franciaországban. Őket is figyelemmel követjük, ahogy azokat is, akik adott esetben nem kapnak meghívót a válogatottba, mert mondjuk nem érték el a szükséges szintet. Rengeteg oka lehet, hogy miért hívunk meg egy játékost, egy másikat pedig miért nem. De igyekszünk mindenkit figyelemmel követni, és a játékát részleteiben megismerni.
Hogyan értékeli a válogatott teljesítményét 2018 óta?
Amikor indultunk, még barátságos meccseket se volt időnk játszani, a Nemzetek Ligája C divíziójában kezdtünk. Aztán felkerültünk a B divízióba, később pedig az A-ba, Németországgal, Angliával és Olaszországgal játszhattunk. Azóta képesek voltunk megtartani a helyünket az A ligában. Szóval a 2018-tól tartó utunkra mondhatjuk, hogy tökéletes. Voltak persze olyan mérkőzések, ahol nem szerepeltünk jól, például még az elején Finnország vagy Észtország ellen. De összességében szinte tökéletes a teljesítményünk.
Az irányításom alatti első Eb-selejtezőket Szlovákia, Horvátország és Wales ellen játszottuk, és akkoriban ezek a csapatok mind jobbak voltak nálunk. Néhány meccset megnyertünk, de a Szlovákia elleni mindkét mérkőzést elveszítettük. Emlékszem, Nagyszombatban nem játszottunk túl jól, de itthon, a Groupama Arénában jobbak voltunk, és veszítettünk Mak lesgyanús góljával. Azért tudom ennyire pontosan, mert minden meccsre emlékszem, minden részletre. Szóval összességében jók voltunk rájátszásban, és Izland ellen kvalifikáltuk is magunkat. 2020-tól máig pedig tart az új időszak, jobban játszunk, folyamatosan jobb eredményekkel, akkor is, ha jobb csapatok ellen kell teljesítenünk. Korábban is voltak kiemelkedő eredményeink, a céljainkat viszont nem sikerült elérnünk. 2020-tól viszont igen, másfajta rendszerben játszunk, három középső védővel. Az Európa-bajnokságig 3-5-2-es felállásban játszottunk, aztán pedig 3-4-1-2-ben vagy 3-4-2-1-ben. Úgy hiszem, jelenleg jó úton haladunk. Persze, ahogy az előbb mondtam, mindig van hova fejlődni, és ez igaz minden aspektusra. Részt veszünk az Európa-bajnokságon, és jól szeretnénk szerepelni, kiemelkedően teljesíteni a pályán és jó meccseket játszani. Az Eb után a Nemzetek Ligájában mérkőzünk meg a holland, a német és a bosnyák válogatottal, utána pedig következnek a világbajnoki selejtezők. Most az út közepén járunk.
Mi történik egy mérkőzés félidejében az öltözőben?
Meccstől függ, de általában visszajelzéseket adok, hogy mit csinálunk jól, és miben kell még fejlődnünk, mit fogunk tenni, és mit csináltunk rosszul. Gyakran még van idő korrigálni a két félidő között. Barátságos mérkőzéseken és selejtezőkön is megtörtént már, hogy sikerült kijavítanunk a meccs végére az első félidő hibáit, akár taktikai értelemben is. De én csak a stílust, a hangnemet és az információkat adom, és minden a játékosok teljesítményén múlik.
Hogyan látja, mi tesz egy csapatot jó csapattá?
A kulcs mindenekelőtt a szó: csapat. Alkalmasnak kell lenned arra, hogy csapatot teremts. Példát kell mutatni a szakmai stábbal, hogy milyen az igazi csapatmunka, és igazából csak tanácsokat adhatsz nekik, amik a csapatot építik, de minden rajtuk múlik. Az egójuktól függ, hogy képesek-e valamennyit hátrahagyni magukból azért, hogy együtt építsék a csapatot a többiekkel.
Nem mindig könnyű. Amikor valaki azt mondja, hogy ennek az edzőnek könnyű volt nyerni, mert övé a világ legjobb csapata, akkor nincs igaza. Sosem könnyű. Ha tiéd a világ legjobb csapata, akkor nagy játékosaid vannak hatalmas egóval. Nagyon nehéz menedzselni ezeket az egymással súrlódó egókat, elérni, hogy passzoljanak egymáshoz, hogy együtt tudjanak működni. A pályán csak úgy lehetsz sikeres, ha csapatban dolgozol. Ha a tizenegy játékos nem dolgozik össze, tiéd lehet a világ legjobb csapata, nem fogják tudni elérni a pályán azt, amit szeretnének.
A Honvédban kezdte magyarországi pályáját, aztán jött a DAC. Korábban is tudta, hogy a külhonban, a szlovák bajnokságban, egy szinte színmagyar városban játszik egy jelentős identitásképző szereppel rendelkező magyar csapat?
Emlékszem, amikor először mutatták meg nekem videón, hogy a DAC stadionjában minden meccs előtt eléneklik a Nélküled című dalt. Az elején igazán meglepett ez a szokás. Aztán elkezdtem ismerkedni a környezettel, a körülményekkel, Éppen egy héttel a Honvéddal megszerzett bajnoki cím előtt tárgyaltam Világi Oszkárral, a DAC tulajdonosával és a menedzsmenttel, és végül megállapodtunk. Nem volt egyszerű kezdet, mert a DAC szurkolói közül sokan figyelemmel követik a magyar bajnokságot – és a Fradinak szurkolnak –, emiatt többen voltak szkeptikusak velem kapcsolatban. De néhány hónap után minden rendben volt, és nagyon szép emlékekkel jöttem el onnan.
Mi volt a legjobb és legrosszabb élménye Magyarországon?
A legjobb az Anglia elleni Nemzetek Ligája-mérkőzés, amit 4-0-ra megnyertünk odakint. Még úgy is, hogy nem volt egy fontos meccs. Erre az eredményre, vagyis ennek az eredménynek a következményeire, úgy hiszem, sokáig emlékezni fogunk. Remélem, hogy a magyar focinak még sok ilyen eredménye lesz a jövőben. Ez egy mérföldkő volt számunkra. Persze voltak más fontos meccsek is, amit Izland ellen játszottunk és nyertünk, pedig a koronavírus-járvány miatt nem tudtam ott lenni. Nagyon fontos mérkőzéseket játszottunk. Sok olyan meccsünk volt, amely váratlan eredményt hozott. A legrosszabb élményem az Albánia elleni világbajnoki selejtezőhöz kötődik, ahol elveszítettük az esélyt, hogy kijussunk a világbajnokságra. Kétszer veszítettünk sorozatban, és az a meccs máig fáj. De ide sorolhatnám a horvátok elleni vereséget vagy a cardiffi 0-2-t. Akkor Wales ellen impotensnek tűntünk. Vannak olyan pillanatok, amelyekkel nehéz volt mit kezdeni, de itt vagyunk. Kénytelenek voltunk a jövőbe nézni, és a vereségeket is pozitív szemszögből szemlélni.
Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
