Marék Veronika: Nem írhatok akármit, a gyerekek utánozzák Boribont

A Laci és az oroszlán határokat átívelő sikerével, ezen belül pedig egyetemes emberi értékekkel, többek közt a félelmekkel való megküzdéssel, a játék örömével és a képzelet felszabadító erejével foglalkozik Visky Ábel nemzetközi díjas filmrendező szeptember végén megjelent, Kell egy oroszlán című, a Filmio és Cinego streamingplatformokon megtekinthető kreatív dokumentumfilmje, amelyben Marék Veronika is találkozik az oroszlánnal.

Mit jelképez a mesédben megjelenő piros oroszlán?

A fentről kapott isteni segítséget. Az oroszlán a szívünkben van, mindenki szívében, és mindenki a saját módja és eszközei által ébresztheti fel, hívhatja elő.

Mi történik, ha megjelenik egy ember életében?

…ott aztán nincs lehetetlen! Segít pluszenergiákat mozgósítani, amikkel átsegít minket a nehéz helyzeteken. A filmforgatás ideje alatt szomorú élethelyzetbe kerültem, nagyon magam alatt voltam, és segítségül hozzám is eljött az oroszlán, amit a filmben is megjelenítettünk. Amikor meglátom őt, megkérdezem tőle: hogy kerültél ide? Erre ő azt válaszolja: te hívtál.

Meghívásokat kaptam, amiket először óvatosan, majd egyre bátrabban fogadtam. Nem féltem az utazástól, nem féltem a programoktól – így történt, hogy újra, immár hetedik alkalommal eljutottam Japánba, emellett elutaztam Lisszabonba, Bécsbe, Luxemburgba, Kolozsvárra. Ráadásul egy új könyvet is leadtam a nyomdába, hamarosan megjelenik. Boldog időszakot élek. Ez ajándék a Jóistentől.

Hogyan érkezett annak idején a Laci és az oroszlán című könyv ötlete?

Akkoriban 22-23 éves voltam, már megjelent két mesekönyvem. Egy januári napon átjött hozzánk apukám egyik jóbarátja, György László újságíró, és meglepve látta, hogy friss virág van a vázában. Megkérdezte: ünnep van nálatok? Apukám pedig azt felelte, hogy január 13. Veronika-nap, nemrég a lányunkat ünnepeltük. Erre ez a kedves barát azt mondta: jaj, nincs nálam se virág, se csoki, de én is írtam gyerekkönyvet, és van még egy gyerekkönyvötletem, amit sosem fogok megírni – neked adom, kezdj vele, amit akarsz! Elmondta, hogy a történet egy kisfiúról szól, akit lenéznek az osztálytársai, nem is beszélgetnek vele, majd ez a nyeszlett kisfiú összetalálkozik egy kicsike oroszlánnal, aki mellé szegődik, és innentől kezdve megváltozik a kisfiú élete. Nagyon tetszett az alapötlet, rögtön elkezdtem gondolkodni rajta. Kitaláltam, hogy legyen ennek a nyeszlett kisfiúnak egy álma, mégpedig az, hogy pilóta szeretne lenni, helikoptert akar vezetni. Kicsúfolják a gyerekek, majd jön a kis oroszlán, akit zsebre lehet vágni, így mindig, mindenhol vele lehet.

Laci ekkor meg szeretné köszönni a segítséget az oroszlánnak, ezért kiveszi a zsebéből – igen ám, de nem az oroszlán lapult ott, hanem egy alma. Tehát ő egymaga volt bátor, az oroszlán nélkül. Ez a nagy felszabadulás, ami után a kis oroszlán elbúcsúzik tőle. A japánok mindig azt mondták nekem, hogy miután elolvasták a történetet, sírtak, én meg nem értettem, hogy mi a fenét sírnak ezen a sikertörténeten, amiben a kisfiú meg van váltva, és – mivel már nincs szüksége bátorításra – az oroszlán mehet egy másik gyerekhez? Aztán egy japán ismerősöm elmagyarázta: azért sírnak, mert megszeretik az oroszlánt – nem pedig úgy vannak vele, mint sokan, hogy: ha teljesítette a feladatát, mehet is. Számtalan levelet kapok a japán, koreai és kínai gyerekektől, amiben elmesélik, hogy miben segítette őket a kis oroszlán. Ők nem csak egy előrejutást biztosító eszközként tekintenek rá. Valódi, támogató lénynek tartják.

Hogyan tudta meg, hogy ekkora sikere van a mesének Keleten?

Annak idején írtam, rajzoltam és báboztam. Bábosként nagy álmom volt részt venni egy olyan évenkénti kongresszuson, ahol összejönnek, tanácskoznak és darabokat mutatnak be a világ bábosai. A hetvenes években adódott a lehetőség, hogy részt vegyek a Moszkvában megrendezett alkalmon. Hatalmas élmény volt, ide-oda lődörögtem, majd egyszer csak odajöttek hozzám magyar kollégák és elmesélték, hogy két japán bábos kérdezte tőlük, hogy ismernek-e egy Marék Veronika nevű írót, ők pedig mondták, hogy nem csak hogy ismernek, ott is vagyok Moszkvában. Találkozni akartak velem, odahozták őket hozzám. Megkérdezték: ön írta a Laci és az oroszlánt? Mondtam: igen. Ekkor mélyen meghajoltak. Ez volt az első találkozásom a japánok szeretetével és rajongásával. Nagy meglepetés volt. Akkor még nem tudtam, amit ma már tudok: ez a könyv évente megjelenik náluk a népszerűsége miatt.

Hogyan élteti az önből áradó ragyogó derűt és az ugyancsak fényes kreativitását?

A derű szerintem az apukámtól jön, aki csodálatos ember volt. Valami megmagyarázhatatlan jót sugárzott magából, és mivel körzeti orvos volt, ez a betegeire is hatott. Azt vallotta: nem a betegséget kell gyógyítani, hanem a betegeket. Az ő rendeléseire nemcsak betegek jártak, hanem magányos nénikék, idős emberek, ő pedig velük is türelmesen elbeszélgetett. Belém mint saját kislányába plántálta a kedvességét. Az alkotás kapcsán pedig elmesélem, mire ébredtem rá. Én a második világháború után voltam hét-nyolc éves, és úgy éltem meg a helyzetet, hogy a háború miatt elveszítettünk egy játékokkal, naranccsal, mandarinnal, kakaóval átszőtt tündérvilágot.

Mit gondol, mitől jó egy mese?

Azt gondolom, hogy ahogy egy könyvben, úgy egy féloldalas mesében is erős mondanivaló kell hogy legyen. Ha az általam írt történeteket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a legegyszerűbb, legrövidebb mesémben is mindig van valami ellentét. A Laci és az oroszlánban az, hogy Laci a világ leggyávább gyereke, de bátor pilóta akar lenni. A csúnya kislány főszereplője piszkos, kócos, rendetlen, de tündér szeretne lenni. Az ellentét – gyakran könnycseppel kísért – feloldása a mese vége. Ugyanakkor, hozzáteszem, sokan nem mernek meredek dolgokat leírni egy mesében, de ennek is lehet értelme. Az egyik történetemben felvágják a gyerekek Boribon mackó hasát, magára hagyják, az anyuka megtalálja őt és összevarrja.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor megérezte, hogy meséket szeretne írni és így szeretne hatni másokra?

Igen, az nagyon hihetetlen és furcsa jelenet volt. Ahogy visszatekintek, azt látom, hogy az egész pályám során segítséget kaptam fentről. Tizenhét éves koromban egy kis kékharisnya voltam, fogalmam sem volt a világról, nem foglalkoztam a fiúkkal, cserébe rengeteget olvastam, és azt hittem, hogy iszonyú művelt vagyok. Dramaturg akartam lenni, mert elbűvölt a színház. Egyszer elvitt az anyukám a nagy színész, Somlay Artúr özvegyéhez vendégségbe. Ott találkoztam a kislányával, Emilyvel, akivel együtt nézegettük a könyveit.

Az volt a címe, hogy: Mégiscsak jobb iskolába járni! Ez egy tanító mese volt arról, hogy aki nem jár iskolába, az nem tanul meg írni, olvasni, számolni, és abból nem lesz semmi. Nagyon édes – csúnya, gunyoros, de rém jópofa – rajzokkal volt tele ez a könyv, teljesen elvarázsolt. Azt éreztem, hogy én is szeretnék ilyen könyvet csinálni! Egyszer később, amikor a szüleim elmentek vendégségbe, egyedül maradtam otthon, és a sok fehér papír lázba hozott. Elkezdtem rajzolni egy mesét, egy rajzhoz egy sor szöveget írtam – így született a Boribon, a játékmackó című könyvem. A rajzok ebben is kicsit gunyorosak. Nem tündérmese, hanem egy kis dráma, aminek a tanulsága kimondatlanul van jelen. Szívmelengető visszajelzéseket kapok arról, hogy a tanulságokat így is leszűrik a gyerekek. Például rendet tesznek a szobájukban, hogy az édesanyjuknak ne kelljen órákig pakolni utánuk, és így maradjon ideje arra, hogy mesét olvasson nekik. Őrületes élmény volt, amikor tudatosult bennem a felelősségem: nem írhatok akármit, mert a gyerekek utánozzák Boribont.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu