Miként jött létre a Meztelen című dalotok, és milyen érzéseid, gondolataid kapcsolódnak hozzá?
Nagyon kedves számomra ez a szerzemény, minden eddiginél közelebb áll hozzám. Egy ideje már próbálgatom a szárnyaimat dalszövegíróként, de ez a huszonegy éve működő zenekarunk első olyan dala, amelybe nem csupán mondatfoszlányokat vagy mondatokat, hanem teljes szövegrészeket írtam – ez a szöveg ugyanis rímekbe szedett gondolatfolyamként indult, A tükör munkacímmel. Néhány évvel ezelőtt írtam, majd betettem a szöveget a dalszövegbankunkba, ahova gondolatokat gyűjtünk a zenekar zongoristájával és egyben egyik alapító tagjával, Pirisi Lacival. Ő nemrégiben elővette a „költeményt”, és teljes részeket is megtartva, azokhoz saját szövegrészeket hozzáírva koncentrált dalszöveggé formázta. Imádom Laci gondolatait, és a különleges, pikáns, fanyar humora is közel áll hozzám. Szeretem, ahogy minden alkalommal kerek egységgé varázsolja az én szertelen gondolataimat. Fontosnak tartom az öniróniát, ezért tetszik, hogy ő képes humorossá formálni az esetlegesen túl komolyan megfogalmazott soraimat. A dal zenei része is Laci munkája, aki nem csupán a mi zenekarunk egyik alapító tagja, hanem a Momentán Társulaté is, emellett Oscar-shortlistes filmek zeneszerzője. A hangzást a hatvanas évek Amerikájának zenéje, azon belül a Motown zenei világa inspirálta.
Ez utóbbiakat direkt nem hibáknak nevezem, mert ezek olyan kapaszkodók, amelyek mentén haladva eljuthatunk az igazsághoz. Sok meggyőződést, hiedelmet és egyéb programot öröklünk a felmenőinktől, amelyekkel egy ideig azonosulunk, személyiséget gyártunk belőlük, majd rájövünk, hogy nem ezek alapján szeretnénk definiálni az egyéniségünket. Ekkor feltesszük a kérdést, hogy ki vagyok valójában, és újrafogalmazzuk önmagunkat. Írás során a görbe tükör kifejezés is inspirált, mert a mögötte rejlő humort, mondanivalót és öniróniát egyaránt szeretem.
Milyen érzésekkel tölt el, hogy megjelenik egy nagyrészt a te gondolataidat prezentáló dalotok?
Nagyon izgulok, miként fogadják majd az emberek. Lehet, hogy senki sem kíváncsi a gondolataimra, mégis megosztom őket, és ez iszonyú nagy lépés számomra. A fogadtatástól függően lehet, hogy soha többé nem teszek ilyet, és az is lehet, hogy megerősítést nyer, hogy érdemes ezt csinálnom. Bár úgy érzem, akkor van értelme az életnek, ha önazonos módon éljük azt, hiszen így, önazonosan működő emberekként tudunk lényegi tartalmat megosztani, közel engedni magunkhoz lelkeket, és érdemben kapcsolódni azokkal, akikkel dolgunk van. Ez a dal pedig abszolút önazonos számomra, a szívem csücske – olyannyira, hogy Laci intuícióból szívdobbanásszerű ritmust adott neki. Konkrétan így is érzem: a szívdobbanásom ez a dal.
Miként jelenítettétek meg vizuálisan a dal tartalmát a hozzá készült klipben?
A klipben változó ruha-összeállításokban vagyok látható, mert ahogy mi magunk változunk az évek során, úgy változik az öltözködésünk is. A magunkon viselt ruhákkal az épp megélt szerepeinket erősítjük. A felvételeken egymástól eltérő, különböző szettekben vagyok látható, amelyek – mivel más-más benyomást keltenek – különböző képeket alakítanak ki rólam a nézőkben. A klip nem lineáris idősíkon mozog, szabadon ugrál az időben – ennek, valamint a váltakozó ruháknak és az állandó térnek az összhatása azt sugallhatja, hogy a szélsőségeink, a legkülönbözőbb színeink mind egyaránt a nagy egész alkotóelemei, a bejárandó utunk részei.
Kérlek, fejtsd ki: a tükörbe nézés témáján belül mit – és milyen szándékkal – fogalmazol meg a sorokban?
Amikor tükörbe nézünk, valamilyennek látjuk magunkat. Felmerül a kérdés, hogy vajon mások is úgy látnak minket, mint mi saját magunkat? Nincs kontrollunk afelett, hogy másokban milyen benyomást keltünk, mi mindent feltételeznek rólunk, mennyi előítéletük van velünk kapcsolatban. Az a tapasztalatom, hogy pusztán abból kifolyólag, hogy én a színpadon dolgozom, énekesnő vagyok, rengeteg előítélettel vannak felém az emberek. Számtalan alkalommal utaltak olyasmire, mint például: milliárdos vagyok, ostoba vagyok – mert szerintük az éneklésen kívül nem értek máshoz –, rossz anya vagyok, és nem tudok főzni. Elgondolkodtató, hogy vajon miként látnak minket a velünk kapcsolódó személyek. Én tizenöt évig éltem házasságban – az egykori férjem vajon milyennek látott engem? Most, évekkel a válásunk után milyen vagyok ahhoz a korábbi önmagamhoz képest?
A szélsőségeinket akár úgy is megélhetjük, hogy két-három napig bulizunk egyfolytában. Én negyvenegy éves vagyok, és még sosem voltam részeg. Erre igényem sincs, nekem a színpad a drogom. A szélsőségeimet én nem is a „bulizásban” éltem meg, hanem számtalan hétköznapi történés mentén, akár a határhúzásban, mert egy ideje már ilyet is merek tenni. Az a tapasztalatom, hogy amíg tanuljuk, hogyan kell jól belőni ezeket a határokat, míg túlhúzzuk őket, de aztán megtaláljuk azt a pontot, ahol a legjobb nekünk.
Minek hatására ötlött fel benned ez a szélsőségekkel kapcsolatos gondolat?
Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban indult a volt férjemmel való kapcsolatom, együtt nőttünk fel a házasságunkban. Volt egy pont, ahol ráébredtem, hogy egyszerűen nem volt időm arra, hogy akár a saját szélsőségeimen át ráébredjek a saját valóságomra, igazságomra. Az agyam egy számítógéphez hasonlóan be volt programozva, és sokakhoz hasonlóan én is a bennem futó program szerint éltem. Azt gondoltam, hogy minden nőnek – így nekem is – az az álma, hogy férjhez menjen, gyereke, családja legyen, és vigye a háztartást. Aztán harmincéves korom után rájöttem, hogy egy csomó mindent nem éltem meg. Azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen egy olyan nő életét élem, aki bár hétvégénként elmegy fellépni, a mindennapjaiban vidéki rokonokat vár, süt-főz és ennyi. Vidéken éltem a családdal, mert a kisfiam apukája nyugodt életkörülményekre vágyott, így mindig távol voltam a budapesti zajos éjszakai élettől. Nem jártam sehova, pedig nagyon felemelő tud az lenni, ha néhanap kiszakadunk egy-egy órára a kötelezettségeinkből.
Nem a volt férjemet okolom ezért, hanem azt a fejemben futó programot, ami miatt a családon, a gyereken és a házasságon kívül semmi másnak nem adtam teret az életemben. Legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról, jó az, ha nem adjuk fel önmagunkat, megtartjuk azokat az apró komponenseket és örömforrásokat a személyiségünkből, amelyektől igazán mi vagyunk és amelyekben megélhetjük a szabadságunkat, és így tovább tudunk kutakodni önmagunkban, hogy kik is vagyunk valójában és mire is vágyunk igazán. Mivel rájöttem, hogy nem ismertem ki magam eléggé, felmerült bennem a kérdés, hogy talán nem a mellett a férfi mellett vagyok, aki mellett lennem kell. Talán ő sem a mellett a nő mellett van, aki mellett lennie kell? Talán nem azt az életet élem jelenleg, amit élni szeretnék? Ki is vagyok én tulajdonképpen?
Hogyan találtál rá a válaszaidra, milyen saját igazságokra bukkantál?
Rá kellett jönnöm, mi az, ami kikapcsol engem, hogy nyugodt körülmények között találkozni tudjak önmagammal, és tisztán lássam magam. Örülök, hogy megtanultam jól főzni, de például be kellett látnom, hogy én nem ebben tudom leginkább kifejezni önmagam, és nem ebben a tevékenységben tudok igazán feloldódni. Rájöttem, hogy nagyon szeretek túrázni, a természetben lenni. Volt egy időszakom, amikor előtérbe hoztam a kézműves énem, hogy megtudjam, mi mozgatja meg a kreativitásom, mi segít előhozni belőlem azt, amire vágytam.
Örülök, hogy van egy kisfiam, akit imádok, és úgy érzem, tényleg mindent megkaptam az élettől, amire ember vágyhat, de belátom, hogy nem vagyok sokgyerekes anyatípus. Mindent megteszek a kisfiamért, de egygyerekes édesanyaként is kétszáz százalékon igyekszem teljesíteni, és teljesen szétforgácsolódom. Fontosnak érzem hozzátenni, hogy bár a válás után voltak próbálkozásaim, azóta sincs párkapcsolatom, ugyanis megtanultam nemet mondani az olyan kompromisszumokra, amelyekben nem érzem jól magam, vagy amelyek számomra nem megköthetők. Ez egy olyan fontos téma, amiről szeretném, hogy dalunk is szülessen. Tök jó, hogy hároméves korunkban megtanuljuk azt a szót, hogy „nem”, de aztán – mintha kiirtanák belőlünk – sajnos sokan elfelejtjük.
Újra kell tanulnunk azt a szót, hogy „nem”, meg kell tanulnunk határt húzni. Szerintem ez is hozzátartozik a lelki meztelenséghez és ehhez a személyiségfejlődési úthoz. Ha meg tudjuk fogalmazni magunknak, hogy mire nem vágyunk és mit nem akarunk, akkor egyre tisztábban és hitelesebben tudunk valóban igent mondani dolgokra. Tehát a válásom óta eltelt időszakban óriási önmegvalósításban vagyok. Elvégeztem egy lakberendező-képzést, lediplomáztam, közben pedig egyensúlyteremtésre törekszem. Érzem, hogy akkor vagyok harmóniában, ha a szárnyaló művészet mellett racionális, földi dolgokkal is foglalkozom. Mindeközben megengedem magamnak a pihenést, a töltődést, a spontaneitást.
Mi segít abban, hogy a maga meztelenségében lásd a valódi énedet?
Az, hogy megengedő vagyok önmagammal. Például most már megengedem magamnak, hogy dühös legyek. Korábban elfojtottam ezt az érzést, mert a gyengeség jelének tekintettem azt, ha kinyilvánítottam valaki felé a dühömet vagy a csalódottságomat. Igyekeztem magamban elrendezni a belső feszültségeimet, mert az anyukám arra nevelt, hogy diplomatikus legyek, senkire se zúdítsam rá az érzéseimet, uralkodjak magamon. Volt egy pont, amikor azon kaptam magam, hogy szorongok ettől a működéstől, hiszen felismertem, hogy ez nem önazonos számomra. Korábban azt hittem, hogy képes vagyok egy mosoly kíséretében elengedni a bántást és mások felém táplált haragját, de valójában nem tudtam, és mindez folyamatosan gyűlt és gyűlt bennem – egészen addig a pontig, míg ráébredtem, hogy nem, nem tudok mindenen mosolyogni. Most azt érzem, hogy meg kell engednem magamnak, hogy dühös legyek, fáradt legyek, ember legyek, és ne mindig másokat helyezzek előtérbe, hanem időnként önmagam is, és képes legyek bátran kimondani azt, ha valami nekem nem vagy nem ilyen formában jó. Meg merem engedni magamnak a színeimet, az árnyalataimat.
Miként változik a megengedő működésed hatására az, amit a tükörben látsz?
Elfogadóvá válok önmagammal szemben. Például látom a nevető- és gondterhelt ráncaimat, de nem akarom elnyomni, feltöltetni őket. Lehet, hogy eljön az a pont, amikor ez megváltozik, és alávetem magam egy beavatkozásnak, és ha így lesz, azt is elfogadom majd. Éppúgy, ahogy mások felett sem ítélkezem, akik szépészeti beavatkozásokkal érzik magukat kereknek. Az „élni és élni hagyni” elvét vallom, magamra is tetováltattam ezt a sort. Az anyukám mondta mindig ezt, de ő mások szélsőséges szokásainak elfogadása kapcsán használta ezt a mondatot. Sokáig azt éreztem, hogy ez az elv csak másokra vonatkozik, rám nem, mert nekem mindig meg kell felelnem valakinek, eleget kell tennem valaki kívánalmainak. Viszont most már magamra is vonatkoztatom.
Ahogy én sem szólok meg másokat, úgy engem se szóljanak meg. Nem kell hogy feltétlen tetsszen, amit a másik csinál, de jó lenne, ha ítéletmentes elfogadással közelednének egymáshoz az emberek. Előbb-utóbb talán mindenki életében eljön az a pont, amikor lecsupaszítva látja saját magát.
Miként formálja az önmagadhoz való visszatérés a hivatásod, a karriered?
Ez olyan érdekes dolog… Huszonegy évvel ezelőtt, a zenekar megalakulásakor olyan dalokat énekeltem, amelyeket előttem már elénekeltek, közben pedig nagyon hitelesnek és önazonosnak éreztem magam. A tíz éve tartó önismereti munkám során viszont egyre közelebb kerültem önmagamhoz, a saját érzéseimhez és gondolataimhoz, és bár a mai napig közel állnak hozzám a korábban énekelt dalok, mostanra összegyűlt egy csomó gondolatom és tapasztalatom, amelyeket szívesen megosztanék, mert tök jó arról a világról énekelni, amelyben élek... A saját érzéseimről és megéléseimről szeretnék énekelni – úgy érzem, ez az igazán önazonos számomra, és ehhez az őszinte megnyilvánuláshoz közvetlenebb módon tud kapcsolódni a közönségünk is. Ennek fényében az utóbbi időben elkezdtük felhasználni ezeket a dalszövegeinkhez. Ez egy komoly változás a pályám során. Csapatjátékos maradtam, és azt hiszem, ez nem is fog változni, de már be merem vállalni azt is, hogy egy nagyobb fokú önfelvállalás során esetleg megosztó legyek. Felszabadulást érzek.
