Miért épp a Last Romantics (Az utolsó romantikusok) címet adtad a tárlatnak?
Ez a cím részben az eddigi munkásságom lényegét foglalja össze, részben pedig egy konkrét referencia. A Last Romantics egy, a polcomon álló könyv címe, amely a viktoriánus kori művészetről, festőkről és a preraffaelitákról szól. A kezdetektől fogva jelen van a munkásságomban a festői inspiráció és a gótikus-romantikus esztétika – tizenhat éves békéscsabai tiniként a közeli, szabadkígyósi Wenckheim-kastélyba és a pósteleki romokhoz vittem fotózni a lányokat –, a későbbi művészettörténeti tanulmányaim és a Londonban töltött éveim során nagy hatást gyakoroltak rám és a munkásságomra az angol preraffaeliták a szín- és fényhasználatuk, a vörös hajú női alakok által. Emellett világéletemben inspirált a rockzenei kultúra, a rock ’n’ roll életérzés és az idetartozó szubkultúrák stílusjegyei. Eleinte ösztönös módon ötvöztem a fotóimon ezt a két inspirációforrást, majd egyre tudatosabbá vált ez a folyamat.
Talán az az oka ennek a harmóniának, hogy meglátásom szerint a 60-70-80-as évek szubkultúrájában, annak a valóságnak hátat fordító jellegében is van valami eredendően romantikus. Éppúgy, ahogy a 19. századi romantika is hátat fordított a saját korának a festészeti és irodalmi alkotásokban, a preraffaeliták gyakran kifejezetten a múlt felé, Shakespeare felé és az Artúr királyi mondakör felé fordultak.
Mit jelent számodra a rock ’n’ roll?
Az egyik, combomon lévő tetoválásom egy Neurotic zenekaros Pajor Tamás-idézet, ami azt írja: a rock ’n’ roll nem egy tánc. Ez az életérzés sokkal inkább jelenti számomra a szabadságot, mint az önpusztító kicsapongást. Azt a fajta szabadságot, ami nem enged betagozódni a szürke hétköznapokba és ami által inspiráló, színes, ingergazdag életet élhetek.
Hogyan tudod ezt az oldott szabadságot a finom, romantikus festőiséggel egységben megjeleníteni?
Az egymást kiegészítő kontrasztok által. Még a kitűnő szépség láttatását célzó divatfotóimon sem a tökéletes, már-már giccsbe hajló szépség mutatására törekszem. Ezért gyakran a smink és haj rendhagyóvá alakítása által oldom az összképet, és olyan arcokat jelenítek meg festői környezetben, amelyek eltérnek a tradicionális szépségideáltól. Például foghíjas embereket vagy punkzenészeket.
A teljességet kívánod láthatóvá tenni a művészetedben a durva és a finom, a zajos és az éteri minőségek kontrasztjának megjelenítése által?
Igen. Mindannyian összetett személyiségek vagyunk, a személyiségünknek egyaránt van pozitív és negatív aspektusa. Ezt a kettősséget nem csupán a fotóimon jelenítem meg, hanem önmagamon is, a külsőm tudatos konstrukció eredménye. Például az egyik karom tele van tetoválásokkal, míg a másik „üresen” van hagyva. A hajam a preraffaeliták festményeit idézi, míg a fekete ruháim a rock ’n’ rollra utalnak.
Hogyan indult a határon túli karriered?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) tanulójaként ösztöndíjjal, Erasmusszal kerültem ki Londonba 2013-ban egy trimeszterre. Ez a három hónap nagyon kevésnek bizonyult – épphogy csak elkezdtem ismerősöket szerezni, felszabadultan beszélni angolul és fotózni a suli mellett. Azt éreztem, hogy London még sok mindent tartogat számomra. Így, miután hazajöttem és lediplomáztam a MOME-n, valamint az ELTE-n – ahova szabadbölcsészetre jelentkeztem, míg annak idején harmadik nekifutásra bejutottam a MOME-ra –, jelentkeztem a London College of Fashionre, ahova felvettek és ahol divatfotográfia mesterszakon tanultam.
Miért épp a divatfotózást választottad?
Nem én választottam a divatfotózást, a divatfotózás választott engem. Egyszerűen „megtalált”. Sosem érdekelt úgy igazán a divat, de az első budapesti lakótársam divattervezőnek tanult a MOME-n, és megkért, hogy fotózzam le a ruháit. Ezt követően az osztálytársai, ismerősei is megkértek erre, mert az ő munkáikkal is összeegyeztethető volt az esztétikám. Így keveredtem bele a divat világba, amely – bár ma már aligha lelkesít – akkoriban még érdeklődést váltott ki belőlem. Amikor Londonba költöztem, el kellett engednem ezeket a kapcsolataimat, és újakat kellett építenem kint. Ez teljes újrakezdést jelentett. Mindeközben a világ egyik legdrágább városában éltem, így az iskola mellett eladóként dolgoztam egy boltban és stúdióasszisztensként egy stúdióban az életben maradás érdekében. A munka mellett szerelemből fotóztam, új portfóliót építettem, és elkezdtem megosztani a képeimet a közösségi médiában.
Ezekre volt olyan, hogy egyáltalán nem kaptam választ, de egy idő után egyre többen léptek kapcsolatba velem, egyre több megrendelést kaptam. Kitartóan menedzseltem magam, találkozókat szerveztem, és ha épp Párizsban volt dolgom, de nem volt pénzem repülőjegyre, akkor átbuszoztam oda. Egy ilyen út eredményeképp lett egy párizsi ügynököm, aki ugyan nem váltotta meg a világot, de szerzett pár jó munkát. Nem egy gyorsan jött áttörésnek köszönhetem a karrierem, hanem a graduális építkezésnek, melynek szép fénypontja volt az első Vogue-fotózásom is. A Covid előtti év volt életem legjobb éve. Akkor lettem Canon-nagykövet, folyamatosan utaztattak, a Covid kirobbanása előtti hónapban még Palermóban dolgoztam napokon át.
Hogyan érintették az éppen épülőben lévő nemzetközi karriered a Coviddal járó lezárások?
A lezárások nem törték ketté a karrierem, de nem tettek jót a lelkemnek. Londonban leállt az élet, ott ragadtam a négy fal között, ráadásul épp akkor estem túl egy szakításon. Ekkor kezdtem el terápiára járni és dolgozni a Songs Of Innocence and Experience című önarcképanyagomon, amelyből később kiállítás lett.
Ugyanakkor ez a munka ébresztett rá, hogy a jövőben sokkal több figyelmet szeretnék szentelni a saját projektjeimre és személyes konceptuális anyagaimra és kevesebbet időt hagyni a kommerciális munkákra. Azóta is azon dolgozom, hogy létrehozzam ebben az egyensúlyt. Én is pénzből élek, így fotózok időnként reklámot és divatot, de igyekszem fő fókuszba helyezni a művészeti autonóm fotográfiát. A jelenleg megtekinthető Last Romantics című kiállításom ezt a kettőt ötvözi.
Miként tudsz világhírű fotósként is két lábbal a földön állva, alázatos művészként alkotni?
Valószínűleg azért, mert anyukámra ütöttem. (nevet) Világpolgárként sokat utazom, a világ bármely pontján jól, sőt otthon érzem magam, de igazán Békéscsabán vagyok otthon az édesanyámnál.
Valószínűleg az is hozzájárult ahhoz, hogy ne szálljak el, hogy kelet-európaiként nagyon sokáig volt kisebbségi komplexusom Londonban – hogy őszinte legyek, ez a komplexus máig bennem van, hiába élek ott több mint tíz éve és beszélem nagyon jól az angol nyelvet.
Mire vagy a legbüszkébb?
Minden munkámra büszke tudok lenni – előfordul, hogy utólag már másképp csinálnék rajtuk ezt-azt, de így is szeretem őket, hiszen a gyermekeim. Nehéz kiemelni egyetlen projektet, mert sok emlékezetes van köztük. A Vogue-címlap helyett a szívemhez közel álló – akár egészen kicsi, underground jellegű – zenekarok és emberek fotózása jelent igazán sokat nekem.
Jut eszembe, az elmúlt egy-két évben nagyon sokat dolgozom együtt Aurorával, a norvég énekeslánnyal, akit a londoni Universal lemezkiadó képvisel. Nagyon szép az együttműködésünk, közösen találtuk ki a legutóbbi albumja vizuális világát, én készítettem az albumborítóját. A közeljövőben újra találkozom vele, hogy videót készítsek neki. Külön élmény, hogy mivel egy nagy lemezkiadó áll mögötte, az anyagiak is lehetővé teszik, hogy művészileg ki tudjunk teljesedni a közös munkánk során – ezt a rock- és punkzenészekkel közös szerelemmunkáim esetében nincs lehetőségem megélni.
A Stranger Things című sorozatból ismert zenész-színészt, Jamie Campbell Bowert is szerettem fotózni, mert nagyon izgi karakterű arca van a srácnak, és a zenéje is közel áll a szívemhez. Olyan koncepciót találtam ki a vele való munkához, ami egyrészt nagyon az én világom, másrészt amiről tudtam, hogy neki is tetszeni fog. Hiszen, mint minden ismert ember fotózása előtt, úgy az ő esetében is kutatást tartottam: rengeteg interjú, cikk és videó megnézése mellett átfésültem a social média platformját is, hogy tudjam, hogyan szeret reprezentálva lenni. Fontos, hogy az elkészült képekkel elégedettek legyenek a fotóalanyaim, és a végeredmény összeegyeztethető legyen az én esztétikámmal.
Az édesapád, Martin Gábor ugyancsak fotográfus. Hogyan kapcsolódik egymáshoz a művészetetek, milyen jelentősége van az ő személyének a te karriered alakulásában?
Ő adta a kezembe az első fényképezőgépemet tizenhat éves koromban, ő tanított meg a fotózás alapjaira, a fotótechnikára és fotótörténetre, és gyerekkorom óta láttam őt sötétkamrában dolgozni és a műtermében világítani – és bár tőle kaptam az első gépem, nem szerette volna, hogy fotózzak. Azt szerette volna, hogy jó tanulóként financiálisan jövedelmező szakmát válasszak, és legyek például orvos vagy jogász. Éveken keresztül hallgattam ezt, és veszekedtünk ezen, majd fogtam magam és elmentem bölcsésznek a MOME előtt, ami „még jobb”. (nevet)
Imádom az apám, de nagyon sok szempontból eltér az ízlésünk, elég, ha annyit mondok, hogy az apám a tradicionális szépségideál híve – a modellválasztásaimmal sem ért általában egyet. Tehát erősen tudjuk kritizálni egymást, ami olyan szempontból jó, hogy mindig kialakul köztünk egy diskurzus.
Hogyan jött létre a közös, The Ballad of Eternal Youth, azaz Az örök fiatalság balladája című kiállításotok, melynek anyaga könyv formában is megjelent?
Ő fotóriporterként kezdte a pályafutását a hetvenes évek Békéscsabáján, majd a későbbiekben a háta mögött hagyta a riporterkedést, és elment reklámokat fotózni, saját projekteken dolgozni. Öt-hat évvel ezelőtt nyugdíjba ment a fotózásból, eladta a teljes felszerelését, és kijelentette: mindent elmondott a fotográfiával, amit szeretett volna. Viszont elkezdte feltárni a régi archívumát, és digitalizálta, beszkennelte a régi negatívjait. Csomó olyan képre bukkant, amiket anno nem talált kifejezetten érdekesnek, de most rájuk csodálkozott. Ezeken a fotókon a békéscsabai éjszakai életet dokumentálta, a bulizó fiatalokat fotózta.
Szép sorban el is kezdte megosztani ezeket a képeket a Facebook-oldalán a békéscsabai nénik és bácsik örömére, akik felismerték magukat a fotókon. Nagyon izgalmasnak találtam ezeket a képeket, annak fényében pláne, hogy akármikor megyek bulizni, én is mindig viszek magammal egy analóg fényképezőgépet. Londonban nagyon sokat buliztam egy időben, és végig dokumentáltam az engem körülvevő arcokat, érdekes karaktereket. Apukám és én elkezdtük egymás mellé helyezni a képeinket, és bámulatos hasonlóságokra lettünk figyelmesek.
Apa némely képén megjelenik egy Lenin-portré a DJ-pult mögött, az én fotóimon pedig feltűnik egy-egy telefon, de úgy installáltuk a fotóinkat a Mai Manó Házban létrejött kiállításunkon, hogy nem tettük közzé, melyik képet ki készítette, hadd találgassanak az emberek. Az erről készült könyvben sem didaktikusan, hanem vegyesen jelennek meg a fotóink. Úgy éreztük, ez az anyag valami egészen univerzálisról mesél: a fiatalok szórakozás és szerelembe esés utáni vágyáról, valamint a hétköznapokról való elfeledkezés szándékáról, melyek politikai rezsimektől független, határokon és évtizedeken átívelő örök vágyak. Nagyon sikeres lett ez a kiállítás, három hónap alatt több mint hatezer ember nézte meg.
Szeptembertől a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban lesz látható, jövőre pedig Londonban lehet majd megtekinteni – így a fotók születésének mindkét helyén megjelenik a kiállítás. Apukámmal nem mindenben értettünk persze egyet, de ezt a kiállítást közösen hoztuk létre, így ez az egyik kedvenc dolgom, amit valaha csináltam.
A kurátori munka nagy részét rád bízta az édesapád. Miért?
Annak idején azt tanították neki a budapesti fotóriporter-iskolában, hogy akkor jó egy fotó, ha valami banális van lefotózva különleges módon, vagy valami különleges dolog van lefotózva banálisan – ugyanis ebből a kontrasztból keletkezik az a feszültség, ami jóvá tesz egy képet. Azt mondta, hogy olyanok számára a kiállításon megjelenő fotók, mint az emlékképek, ezért nem tud friss szemmel, a kontextusból kiemelve és új kontextusba helyezve tekinteni rájuk, emiatt nem látja meg bennük az említett kontrasztot, úgyhogy rám bízza ezt a munkát.
Miként foglalod össze a munkásságod lényegét, célját?
Egész eddigi pályám során az engem foglalkoztató témák jelentek meg a fotóimon, ami terápiás jellegű elmélkedésekhez vezetett önmagam, a saját belső világom kapcsán. Ez a jelenség végigkísérte az identitáskeresésem minden fázisát, és emiatt korábban azt hittem, hogy önző ember vagyok, hiszen képletesen szólva mindig, akár mások fotózása során is önmagam felé fordul a kamerám. Viszont a saját szerelemtapasztalásaimat feldolgozó önarcképanyagom kiadása után rányílt a szemem, hogy ez nem így van.
Ennek a fotósorozatnak egy William Blake-idézetet adtam címként: Songs Of Innocence and Experience, azaz Az Ártatlanság és Tapasztalás Dalai. Szívetörött hősnők szerepében fotóztam magam, és kézzel írt, sokszor vulgáris, férfiaktól – exektől, Tinder-randiktól, egyéjszakás kalandoktól – kapott üzeneteket ütköztettem a kedvenc 19. századi regényeimben megjelenő idealizált szerelmi vágyódás leírásaival. Egy kontrasztot jelenítettem meg a posztmodern életünk mély szerelemtapasztalásai és a szerelem mint idea között. A kiállítás után rengeteg lány jött oda hozzám és tudatta velem, hogy ők is hasonló dolgokat tapasztaltak, szívükből szól az egész projekt.
Nagy önismereti munka eredménye, hogy képes vagyok ilyen mértékben megnyílni és képes vagyok az emberek elé tárni a legbelső érzéseimet. Azóta is olyan témákat fotózok, amelyek engem érdekelnek, hiszen érzem, hogy lényegében épp ezáltal szólok másokhoz.
