„Páratlan időszakon vagyunk túl, ezért is döntöttünk úgy, hogy idén Beethoven szimfóniái közül a legdrámaibbakat mutatjuk be, amelyek szó szerint és átvitt értelemben is páratlanok. Az elmúlt egy év a mélységek megéléséről szólt. Jöjjenek velünk Martonvásárra, és éljük meg együtt a magasságokat!” – invitálja a közönséget Herboly Domonkos, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója.

Egy ilyen páratlan koncertsorozathoz a martonvásári Brunszvik-kastély kertje tökéletes helyszín, hisz az egyik legromantikusabb park Magyarországon. Nem csoda, hogy Beethovent is magával ragadta a hely szépsége. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, akkor nemcsak a természet bujasága, hanem a Brunszvik nővérek bája is vonzotta a mestert, így kedvenc tartózkodási helye lett.

Az idei Beethoven-estek nyitókoncertjén először a mester I. szimfóniája szólal meg. 1800. április 2-án Bécsben, az udvari színház nagytermében került sor Beethoven első szerzői estjére, ahol a közönség meggyőződhetett a 30 éves zeneszerző karmesteri és zongoraművészi képességeiről is. Az est fináléjaként hangzott el az I. szimfónia, ez a derűs, lendületes, szellemes alkotás.

A III. („Eroica”) szimfóniáról ez a könnyedség már nem mondható el, súlyosabb szimfonikus hangzású, színpadiasabb gesztusvilágú alkotás. A művet Beethoven Napóleonnak tervezte ajánlani, ám amikor megtudta, hogy az első konzul császárrá koronázta magát, felháborodva összetépte az ajánlást: ekkor lett a mű címe Sinfonia eroica. Az est folyamán Farkas Róbert, a 2011-es Lovro von Matačić Karmesterverseny 3. díjasa vezényel.

A második koncert Beethoven V. szimfóniája, a Sorsszimfónia bemutatás lesz. A ragadványnevet valószínűleg Beethoven titkárának, Anton Schindlernek köszönhetjük, aki saját visszaemlékezése szerint rákérdezett a négyhangos motívumra a mesternél, amire Beethoven azt válaszolta, hogy

ez a sors, amely az ajtón kopogtat.

Hogy valóban így volt-e, azt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy az 1808-ban komponált opusz 67-es c-moll Sorsszimfónia melléknévvel vonult be a zenetörténetbe. Az est folytatásában a VII. szimfónia (1812) csendül fel, ami az önfeledtséget, a dionüszoszi mámort énekli meg, középponti zenei eleme pedig a (többnyire daktilikus) ritmus, a tánc, a mozdulat – nem véletlenül nevezte a művet Wagner „a tánc apoteózisának”. Madaras Gergely (1984), az Orchestre Philharmonique Royal de Liège zeneigazgatója vezényel.

A martonvásári estek zárásaként Beethovennek a magyar zenekedvelők által is szívesen hallgatott István király-nyitányát (1811) szólaltatják meg a filharmonikusok. A Kotzebue-drámához írt kísérőzenét – amelynek a nyitány a bevezető tétele – a zeneszerző a Pesti Német Színház felavatására komponálta, és délceg verbunkosdallamokkal tisztelgett benne „bajszos magyar barátai” előtt. A IX. szimfónia (1824), Beethoven utolsó befejezett szimfóniája a nyugati kultúra számára olyan kultuszmű, mint Bach Máté-passiója vagy Mozart Varázsfuvolája: amellett, hogy esztétikai értékeket hordoz, etikai normákat is rögzít. Kórust és szólistákat egyaránt foglalkoztató fináléja az oratórium és a szimfónia műfaját egyesíti. Schiller Örömódájának megzenésítése nemcsak az öröm, de a szeretet és a szabadság dicsőítése is. Az est folyamán Somos Csaba vezetésével közreműködik a Nemzeti Énekkar, továbbá Sümegi Eszter Kossuth-díjas Érdemes és Kiváló Művész, Schöck Atala, Cser Krisztián és Szappanos Tibor. Vezényel Vajda Gergely.

Kiemelt kép: Nemzeti Filharmonikusok