Az Arcus Temporum vagyis az Időívek központi témája természetesen az idő. Folyamatos melléktémaként a test és a test ideje szerepel a programban. Nem meglepő, hogy Magyarország egyik legspirituálisabb helyén, a Pannonhalmi főapátságban éppen ezek a hívószavak, hiszen mindenekelőtt a test az imádság helye. Az idő mindig is érzékeny témája volt a kereszténységnek, hiszen a keresztény létezés egyik alapértelme az üdvtörténeti idő. Ezért is mottója a fesztiválnak a francia filozófus-teológus, Emmanuel Lévinas egy mondata: "Az igazság egyszerre követel meg egy végtelen időt és egy olyat, amelyet megpecsételhet, vagyis egy bevégzett időt."
Ha mindez túlságosan patetikusnak tűnik, az talán azért van, mert egyre kevésbé találkozunk a kortárs művészeti piac termékei között felvállalt hittel és iróniamentes lét-kérdésekkel. Hogy miféle igazságot találhat meg a résztvevő Pannonhalmán, illetve miféle belátásokra tehet szert, azt egyedül személyes hozzáállása határozza meg. Az egyik könnyű belátás a közösség fontosságára mutat rá, a közösségen keresztül megszerezhető, minőségileg eltérő igazságra. Az időívek múlt és jelen között feszülnek, a magyar egyházban talán egyedülálló módon kinyitva a szent tereket a kortárs művészek előtt. Az apátság rendjét nem zavarják meg a látogatók: a bencések e három nap alatt kis számban tűnnek fel, a falak mögött folytatják megszokott monostori életüket.
Az Istennek szentelt élet kisugárzása valamiképpen leképződik a zenében. A komolyzene már önmagában az idő kérdését provokálja, hát még akkor, ha épp olyan helyeken hangzik fel, ahol az idő legyőzésének és a halál kijátszásának hit általi útját gyakorolják. Tavalyelőtt Gubajdulina, tavaly Sciarrino, most pedig az ukrán Valentin Silvestrov a fő meghívott - Pannonhalmán a fesztivál három éve alatt a kortárs komolyzene legnagyobb nevei fordultak meg. Silvestrov Ukrajna legismertebb zeneszerzője, aki annyira meghatódott a három napos vendéglátástól, műveinek magas szintű interpretációjától, hogy a szombat esti "gála"-koncerten ajándékképpen saját maga játszotta el egyik új szerzeményét, mely egy Schubert-hommage - váratlan ősbemutató. Az ukrán mester avantgárd kísérleteinek ihletett előadója Alexei Lubimev, aki olykor két kézzel nyúl a zongorahúrokhoz, hogy a távoli vihar morajlását előidézze.
Számomra Silvestrov Három szakrális éneke a Kijevi Kórus előadásában felért egy kéthetes intenzív relaxációs kurzussal. Utána a Két dialógus utószóval című munka, melyet Keller András finom vezényletével adott elő a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok zenekara, eltöltött mindenféle könnyes és nevetnivaló gondolatokkal, de aki nem szereti az ilyesmit, ne járjon bazilikába esti ukrán-magyar koncertre. A pannonhalmi fesztivál mindig mértéktartó, igényes, de nem hivalkodó, a program ízléssel és látszólag erőfeszítésmentesen van összeállítva: Varga Mátyás fesztiváligazgató, Veres Bálint zenei szakértő és Hudi László színházi tanácsadásával évek óta egyszerű, de mélységes alapokkal rendelkező okos produkciókat hoz. A színházi program ebben az évben Cindy Van Acker produkciója. A Svájcban dolgozó táncosnő épp azzal az összpontosított figyelemmel fordul a teste felé, ahogy Silvestrov a zenei szövetet kezeli.
Cindy Van Acker
Balk 00:49 című hetvenperces szólóját adja elő, melyben elektromos stimulációkra mozog. Diódák a bőrén, halvány derengés. A nagy, fehér, meztelen test a sötét, fülledt tornateremben mint valami emberkísérlet balul sikerült tárgya vergődik a padlón, olykor furcsa tengeralatti, fehér hasú élőlényként, máskor akár egy megkorbácsolt szent fekszik. Egyszer sem áll fel, lassú, vontatott mozgása egy európai buto alapjait rakja le. Cindy Van Acker a nézőtől is áldozatot követel, elvileg senki nem mehet ki az előadás alatt - a zörejek, a sötétség, a fluoreszkáló fények, a párás levegő időn kívül helyez minket. A test átváltozása testetlenbe, az emberforma stimulációi nem annyira a szakralitás mint inkább valami barbár testtapasztalatot sugallnak. A Silvestrov zenéjével közös metszete azonban a magány.
Ez a magány tükröződik Kicsiny Balázs installációjában, mely akárcsak a fesztivál, olyan mint a hagyma: egyre több réteget lehet róla lehámozni. "Amíg az óra" körbejár címmel köralakban tizenkét kicsiny asztalt helyezett el, melyeken két óra található: az egyik egy vízzel telt lavórban, a másik mellette egy kvázi-szárítóállványon. A falon bekeretezett szövegben Arany János Ágnes asszony balladájának egy részlete látható - a vernissage-on állítólag ez elhangzott. Az órák mellett csúnya, zöld gumikesztyűk találhatóak, mintha éppen abbahagyta volna a munkát az ismeretlen mosónő (Ágnes asszony vagy Kicsiny Balázs maga). A bűn, az idő és a megtisztulás hármasságát eltalált képpel egyesítő művész alkotása a tavalyi talán túlzottan enigmatikus installációk után üdítő a pannonhalmi kínálatban.
A szakralitás és a közösség teremtő ereje sem tud ott tartani, hogy a jókora késéssel kezdődő Lovász Irén koncerten maradjak, bár nyilvánvaló, hogy az idő nem lehet akadály itt semmiben. Pannonhalmán más idő, más naptár szerint mérik a perceket. Az Arcus Temporum kicsiny ékszer a magyar fesztiválok szemétdombján, remélem, hogy fénye időíveken át fog csillogni.
