A három rövidebb lélegzetű darabból kettőt készített Petr Zuska, a vezető alkotó, egyet pedig egy nagy példakép: a honfitárs, de Hollandiában élő s alkotó Jirí Kylián. Ezen az estén az ő (mintegy 30 éve játszott) műve számított a legklasszikusabbnak, de Zuska maga is inkább a neoklasszikus nyelvre támaszkodott ebben az összeállításban. Olyannyira, hogy közös címet, jeligét is kapott a műsor: "Cseh balett-szimfónia". (Közép-európai betegség ez: szinte kötelezvény a verbalitáson nevelkedett nézőt valamilyen tematikával orientálni: el ne tévedjen, nehogy kialakítsa a látottakról a maga olvasatát. Amellett, hogy sántít is a cím: nem minden zene cseh itt, s messze nem mind szimfónia...)
Viszont mindjárt az első mű: "D.M.J. 1953-1977" zenei alapja tisztán cseh: Dvorák, Martinu és Janácek műveinek részleteire készült. Igaz ugyan, hogy a műsorfüzet sugall egy tematikus ürügyet (a cím maga egy fiatalon elhunyt leány sírfelirata lenne), valójában nyugodtan átadhatjuk magunkat saját asszociációinknak.
Az általános benyomás a nagyszerű tablóival, látványos csoportmozgatásával ható műről az, hogy túlnyomóan nosztalgikus vágyódást fogalmaz meg, s a szentimentalizmus határait nemcsak súroló, de át-áthágó gesztusokban is bővelkedik. Ha azonban megkíséreljük a darabot úgy nézni, hogy ezek az elemek ne uralják el, ne fedjék ki a tánc lendületes szépségét, akkor valódi élményben lesz részünk. A darab nyelvezete ugyanis - szemben az előző nap látottakkal - organikus, elemei szép átkötéseket kaptak, csoportképei pedig kimondottan hatásosak.
Ehhez nyújt segítséget az igencsak egyszerű, de nagyon ötletesen alkalmazott díszlet: egy szét- és összeilleszthető, hordozható dobogórendszer. Ezt Zuska a legkülönbözőbb formákban állítja a koreográfia szolgálatába: igencsak látványos és változatos képeket létrehozva. A dobogók mértani, feketén kemény vonalai jólesőn törik meg a koreográfia kissé szentimentális lágyságát, s így jótékony feszültség jön létre a színen. A főszereplő pár drámai vergődését ugyan nem nagyon értjük - nincs is szándékunkban ennek bogozása, mert táncos matériájában is ez a darab leggyengébb pontja -, s a megannyi piros rózsa dekoratív és érzelgős főszereplésén is hamar túltesszük magunkat. Hiszen a lendületes csoportkoreográfia által máris ajándékot kaptunk az első felvonásban.
A középső mű (Mária álma) is kap egy erőltetett verbális magyarázatot a szórólapon - a híres balerina, Marie Taglioni álma lenne itt előadva -, de szerencsére ezt csak utólag olvastam el. Így aztán csaknem felhőtlenül szórakoztam négy férfi balerinaparódiáján, mely a leghíresebb fennmaradt kora-romantikus négyesre: a Pugni zenéjére készült Pas de quatre-ra épít. Ez a kis gyöngyszem a XIX. század első felének négy leghíresebb balerinája, (köztük Taglioni) vetélkedését karikírozta, még anno. Zuska elkészítette négy korpulens, meztelen felsőtestű és romantikus tüllszoknyát viselő férfira, tele geggel, poénnal, ami csak ebbe a szituációba belefér. (Létezik egy ilyen társulat, az amerikai kontinensen működik több évtizede: a Ballet Trocadero, mely kizárólag férfiakból áll, akik szellemesen és frappánsan női balettszerepeket alakítanak: rögtön ez jut itt eszébe annak, aki ismeri őket.)
Itt most tényleg valódi humort látunk - szemben az előző esti lapos viccelgetéssel -, mozdulatban érvényre jutó, felszabadult iróniát. Az, hogy keretsztori is van a dologhoz, nem is túl zavaró (bár alapjaiban fölösleges.) Egy parkban, egy tóparti padon (s mennyi remek játék lesz még ezzel a paddal!) négy zakós férfi unatkozik, mikor megjelenik nekik a haldokló hattyú (Saint-Saens híres kompozíciójára, Anna Pavlova eredeti alakítását finoman, szellemesen beidézve), hogy aztán mindenki kicserélődjék: a pasikból női hattyúk lesznek, a lány pedig visszatér a végén férfizakóban. S miután ebben a mezben is eltáncolja ugyanazt a hattyúmotívumot, mint az indításkor, az utolsó pillanat még poént is tartogat számunkra: a négy férfi váratlanul ledobja a szoknyát, ott állnak háttal meztelenül, a lány pedig csábos fehérneműben közéjük lép.
Az est zárása ismét emelkedett, lírai stílusú, de a lehető legtisztább, legsallangmentesebb. Jirí Kylian korai műve, a Sinfonietta Leos Janácek lenyűgözően szép zeneművére készült, s magán viseli alkotója első számú márkavédjegyét: az elmélyült muzikalitást. Kyliánnál ugyanis nem azt jelenti a zeneiség, hogy rálép a hangsúlyokra, hanem együtt lélegez a zene mélységeivel. Ifjonti műve a tiszta neoklasszikus mozdulatnyelvvel dolgozik, nem erőltet ránk semmiféle történetet, lendül és fut (mennyit fut!) itt mindenki. Tánctörténet már ez a mű: Kylián a '70-es évek trendjét határozta meg puhacipős; egyszerű, térd alá érő szoknyákban finoman elomló és visszaröppenő táncosnőivel, s erőt sugárzó, de puhán mozduló férfialakjaival. Akkor, amikor ezek a művei készültek, forradalmian újak voltak (operaházakba be sem engedték az ilyet), ma a Szinfonietta nyelve már színtiszta klasszikának számít. Jó volt látni ennyi szélsőséges érzelem, s főként pátosz után egy érzelgősségmentes művet, melyet a mozdulatok tiszta levegője éltet. A társulat itt szépen, tisztán teljesített, bár azt az éteri, cizellált könnyedséget, amellyel ezt a művet mondjuk a Holland Táncszínház adja elő, csak a lányok tudták némileg megközelíteni, a férfi táncosok túlsúlya és néhány esetben kötöttsége e téren őket alaposan visszavetette.
Mindazonáltal: mintha másik társulatot láttunk volna ezen az estén: nem bánta meg tehát, aki a tavaszi fesztivál prágai vendégeinek második előadását (is) meglátogatta.
