A fikció szerint 2193-ban járunk, a Transzdunatális Unió spirituális fővárosában, Budapesten ? de azért az orrunkra kötik: ha nem vennénk észre, mégis inkább 2010-ben vagyunk (és tényleg a fővárosban: a Szikra cool tour house-ban). A KoMa és a Nézőművészeti Kft. előadása végigismételgeti, fölöslegesen magyarázza rendező nélkül, tehát valószínűleg kollektív bölcsesség alapján létrehozott premierjét (egyik közösségnél sem törvényszerű, hogy mellőzik a rendezőt). Maga a kettőzött cím is ballaszt, bár lehet értelmezgetni. Kovács Kristóf tartalmilag, stilárisan és minőségileg zavaróan nagy amplitúdójú szövege ?Az utolsó roma? emlékkiállítás ünnepi megnyitójára és első tárlatvezetésére hív. Ehhez az aktushoz súlyos történések az előfeltételek: ki kell halniuk a romáknak, azonosítani kell az utolsó romát, és ki is kell állítani. A szórólap úgy fogalmaz: ?Akik itt belépnek, találkozhatnak a közelmúlt egy sajátos és sok vitát kiváltó népcsoportjával, akik azonban ma már nincsenek közöttünk?.
A felkavarónak szánt kritikai helyzetjelentés negyedét a tucatszor látott média-karikatúrák teszik ki: magas rangú illetékes sunyi, stupid, fölényeskedő cinizmussal elengedi füle mellett a kérdéseket, vidéki polgármester a családjával együtt a közpénz No 1 lenyúlója, a riporterek belefulladnak munkájuk hiábavalóságába. A legigényesebb a hatásvadász élő televíziós adás elnyújtott epizódja lenne, melyben a közönség szeme láttára, ?óra indul!?-ra mérgezik meg a jámbor, derék, diplomás (bőrszíne miatt kirúgott orvos) utolsó romát. A borotvaélen táncoló jelenet sajnos nem elég nívós sem építkezésében, sem eljátszásában, és főleg nem saját lényege felé tart, inkább egy fejetlen (levágott fejű) kreatúrával áll elő, ordenáréságával röhögtető dolgozat- (vers-) hamisítványt olvastat, az egyik most futó vetélkedő reménybeli celebjének nevéből farag ide nem tartozó bunkó élcet.
A félresiklás lehet sötétebb árnyalatú is. Erősebb megfontolás kellene ahhoz, hogy a náci kísérletek és emberirtás-szakos laboratóriumok mintájára a tudományos roma-megsemmisítés (vagy legalábbis ?egalizálás?: a cigányok tudati beállítódásának és fizikai jegyeinek eltüntetése) paródiává lehessen. Hiába hasonlít az egész szcéna egy bohóctréfára ? ásványvizes palackkal csépelik a jajgató-káromkodó (szerepet játszó, lefizetett) áldozat fejét, pirosra püfölik, hogy megkékülve majd ne legyen barna ?, a jelenet komikuma alatti drámai nyerseség valójában semmitmondó. Író, színészek, társalkotók szerették volna megemelni, félelmetessé tenni, abszurdba fordítani a viccelődést. Épp ez nem sikerült, vagy csak alkalmanként. A sok fölösleges mozzanat rátelepszik a vállalkozásra. Fölösleges a ?volt egyszer egy cigány? időigényesen semmitmondó mesekerete, fölösleges a tárlatvezető-csere, fölösleges, hogy a színészek polgári keresztnevükön szólítgatják egymást (már amikor, hiszen Péter három is akad, az ?ősmagyar? ? és ős-romaellenes ? ?István Attila? pedig a nevében lepleződik le rögvest), fölösleges a befejezés pálinkát, zsíros kenyeret, vizet kínáló barátkozása (volt már ilyen egy párszor, funkcionálisabb kivitelben).
Többnyire azonban lapos, végiggondolatlan mondatokkal, kijelentésekkel megy el az este. Ellentétező szándékában is nehéz mit kezdeni azzal, hogy a magyarok egyfelől agyba-főbe verik az ártatlan, majdnem érthetetlenül dadogó cigányt, mert az gyanújuk szerint megbugázta egy nőtársuk mobilját (holott a csajszli csak nem érezte a fenekére, nadrágzsebébe simulni a vékony készüléket), később viszont azt halljuk: egy tömegeket vonzó eseményen a jelen levők hatvanhárom százalékának ellopták a mobiltelefonját (a tetemesen nagyobb hányadát nyilván nem a nem cigányok). A színészek stílusérzékéből, vonzó aktivitásából a közvetett kommentálásra, a szituációk korrekciójára már nem futja. Scherer Péter ? mint első tárlatvezető ? és Derzsi Dezső ? mint mérgezett bundás kenyérrel kivégzett utolsó cigány ? a legjobb, de Fekete Zsolt, (a nemegyszer sajna érthetetlenül artikuláló) Katona László, Jaskó Bálint, az egy-két karakterében ötletesen arcváltogató Lass Bea, Mohai Tamás, Polgár Péter, a jelelést, a gesztushumort kitűnően imitáló Szabó Vera, valamint Valcz Péter is fontos kerék az inkább csikorgó, mint olajozott gépezetben.
