Jászberényi Sándor író, költő, újságíró, haditudósító
Azt hiszem, még főiskolás voltam, vagy nagyon közel a diplomához, amikor elmentem a barátnőmmel a Művészetek Völgyébe. Akkor már kívülről tudtam Parti Nagy Lajos Szódalovaglását, és halálosan szerelmes voltam a költőbe. Úgy gondoltam, hogy mi lelki társak vagyunk, és itt az ideje, hogy a fiának fogadjon. Ezt meg is ejthetjük, gondoltam, ha már mindketten Pulán vagyunk. Az elképzelésemmel azonban sajnos nem voltam egyedül. Nagy tömeg állt sorban az asztala előtt, ahol dedikált. Az életben nem féltem annyira, mint amikor beálltam a sorba. Ezt úgy mondom, hogy azért csináltam már ezt-azt az életemben. A Gázai övezetbe bemenni alagúton, Ukrajnában aknatűzben feküdni korántsem volt annyira rémisztő, mint Parti Nagy Lajos. Többször elpróbáltam, hogy mit fogok mondani, hogyan legyek hűs. Azt kérdeztem tőle a saját sorát idézve, hogy „Betelik ez a locska nyár pár vízhullámmá feldagadt szonettel?”. Ez nagyon bensőséges kérdés lett volna, ha nem kacarászok közben zavartan, mint egy kretén. Sajnos azonban kacarásztam. A költő erre azt felelte: „Hogy tudja.” Nagyon büszke vagyok rá, hogy nem sírtam el magamat akkor. Hogyne tudnám. Ő nem tudja. Apám, te vagy árva fiadnak egyetlen csillaga.
Lackfi János író, költő
Mi volt az első kulturális élményem, ami meghatározó volt számomra? Talán a Villanyvilágított fák Jajcéban című Csontváry-kép reprodukciója gyermekkori szobám ajtaján. Fura csónakkal, vízzel, tömbszerű heggyel, házakkal. Égő utcalámpával. Háromlábú, csacsiszerű lóval, rajta kaftános, szakállas lovassal. Elképesztő sokat ábrándoztam az ábrázolás döbbenetes erejű naivitásán. És rögtön társul hozzá egy másik élmény: édesanyám hangján „csíja, csicsíja, rózsa, csicsíja, mályva, // Hold-lepte úton, csillag-lepte úton / két kutya kullog, köves-szeles úton”, amit elalvás előtt duruzsolt. A Weöres–Csontváry párostól tudtam meg tudattalanul, hogy a kultúra nem fapofa kötelezőség, hanem egészen mély, benső tudás, és hogy mekkora utazások tehetők általa...
Rudolf Péter színész, rendező, a Vígszínház igazgatója
Nagyon nehéz egy pontot kijelölni. A szüleimnek köszönhetően a kultúra számos ágához – könyv, mozi, színház, fotó – már kisgyermekként közöm lehetett. Az olvasással való viszonyom – két magyartanárral a háttérben egy olyan időszakban, amikor a könyvek mellett egy tévéadó és a foci jelentette a kikapcsolódást – meghatározó. Az első élményem a könyvtárba járás: Vácon végigmegyek az úton, és várom, hogy öt könyvet elhozhassak (ennyit lehetett egyszerre kikölcsönözni). Petőfi verseit faltam, azokkal indultam szavalóversenyen is. Az indiánregények és Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája is meghatározóak. Belemerülsz egy világba, amit a könyv végén nehéz elengedni. Ezért sokszor azonnal újra elkezdtem elölről…
Édesapám egészen fiatalon a váci művelődési ház igazgatója lett. Kivételezett helyzetben voltam, állandóan a moziban ültem. Olyan mennyiségű filmet néztem, amennyit rajtam kívül legfeljebb a mozigépész fia nézhetett volna. Apám fotószakkört is vezetett. Amikor a sötétszobában egy üres lapon megjelenik a fénykép, az egy kis csoda. Nyolc-tíz évesen pedig még nagyobb csodának éltem meg.
Édesanyám már ekkoriban is irodalmi színpadot vezetett. Ma már tudom, igazából színházat rendezett. Persze amikor gyerekként ott sertepertéltem körülötte, még semmilyen tudatosság nem volt bennem. Az első igazán meghatározó színházi élményem a Pesti Színházhoz köthető. Az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal. Tudtam, hogy színházban vagyok, de nagyon szerettem volna, ha az az este csak nekem szól. Fűtöttebb előadás volt: Iván összetört egy üveget, véres lett a keze. Az átélésnek egy különös fokát láttam a színpadon. Máig nem tudom, ez valóban véletlen volt, vagy így lett megrendezve. Elfelejtettem Horvai Pista bácsit megkérdezni, amikor később megismertem. De először akkor és ott éltem át a színház igazi csodáját.
Sümegi Eszter operaénekes
Vannak pillanatok és események, amelyek örökre bevésődnek az ember emlékezetébe. Az 1980-as évek elején rendkívül színvonalas kulturális élet volt Pécsen. Az évszámra nem emlékszem pontosan, talán a konzi utolsó évében vagy már főiskolásként hallottam ezt a koncertet a Pécsi Tudományegyetem aulájában. A zenetörténet-órán természetesen tanultam Liszt Ferenc munkásságáról, de a zenéje lélekemelő erejét közvetlenül csak akkor, Fischer Annie koncertjén tapasztaltam meg. Minden pillanatára élénken emlékszem. Egészen közelről láthattam a csodálatos művésznőt. Ámulva láttam, hogy minden mozdulata a ZENÉT – így, nagybetűvel – szolgálta.
Színpadra lépésétől különleges aura vette körül, nem tudtam levenni róla a szemem. Emlékszem az egyszerű fekete estélyi ruhájára, a lazán feltűzött hajára, és ahogyan méltósággal, mégis magától értetődő természetességgel ül a zongorához. Aztán elkezdett játszani. Liszt h-moll szonátáját. Először halkan, majd következtek a forte akkordok és a szinte eljátszhatatlan futamok. Én csak néztem a kezét. Megmozdulni se mertem, nehogy egyetlen pillanatról is lemaradjak. A zongorajátéka egyszerre felkavart és megnyugtatott. Egyik pillanatban sírtam belül, a másikban boldog voltam. Másik dimenzióba repített el engem. Akkor még – igen fiatalon – mit sem tudtam a katarzisról. Egy ilyen mű eljátszásához komoly fizikai erő szükséges, de a művésznő lényéből és játékából áradt az a plusz, amit úgy tudnék megfogalmazni: isteni érintéssel lehozta nekem az eget. A közönség egy emberként ugrott talpra, így ünnepeltük az akkor már nem is olyan fiatal Fischer Annie-t.
A koncert után úgy éreztem, hogy szebb hellyé változott a világ, és bármire képes lennék – gyógyult lélekkel és a szívemben boldogsággal telve. Azóta csaknem negyven év telt el, és már van egy kisebb CD-gyűjteményem a művésznő felvételeiből, de a mai napig nem felejtem el ezt a csodát, amit azon a koncerten kaptam. Már jómagam is harminc éve énekelek operát, és sokat gondolkodom a művészet igazi küldetésén. Mit is tudok vele elérni, és mit szeretnék kifejezni vele? Kiragadni az embert a jelenből, a nehézségeiből, ha csak rövid időre is. A zene erejével felemelni és átölelni az emberi szíveket. Ezt kaptam én Fischer Annie művészetétől. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer éljen át ilyen CSODÁT!
Szente Vajk színész, rendező
Két emlék jut eszembe. Az egyik az, amikor gyerekként kezembe vettem az apukámtól kapott, díszkötésű János vitézt. Úgy gondoltam, igen hősiesen, hogy egy ültő helyemben el fogom olvasni, ami egyébként sikerült is. Ez volt életem első könyve, amit valóban elejétől a végéig elolvastam. Kukorica Jancsi és Juliska története azóta is él bennem, később rendeztem is a János vitézt. A sikerélményen felbátorodva elhatároztam, hogy lépek egy szintet, és elolvasom a Hamletet is, és bár ezt is kulturális mérföldkőként őrzöm magamban, akkor nem sokat értettem meg belőle.
A másik jelentős élményem a színházhoz kötődik. 1991-ben Békéscsabán Sinkovits Imre és Agárdy Gábor főszereplésével az Advent a Hargitán című darabot játszották, ami kicsivel a rendszerváltás után óriási innovációnak számított, és a város kulturális életében is felszabadulást jelentett. Ülőhelyet nem lehetett kapni, a nézőtéren minden talpalatnyi négyzetméteren emberek álltak. Apukám vitt el a darabra, és a mai napig emlékszem rá, hogy többször és hosszan felemelt, hogy lássam az előadást. Bár a darab egyébként velős üzenetét csak később értettem meg, nagyon nagy élményt jelentett, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ha jókor jót csinál az ember, akkor maradandót tud alkotni, és hozzáadhat az emberek életéhez.
Tóth Péter zeneszerző, a Szegedi Tudományegyetem dékánhelyettese
Két meghatározó élményem volt. Az egyik hatására lettem zenész, a másiknak köszönhetem, hogy zeneszerzővé váltam. 12 éves voltam, amikor a bátyám trombitálni kezdett. Idővel el kellett döntenie, hogy gimnáziumban vagy konzervatóriumban tanuljon tovább. A tanára – hogy ezt átgondolják – behívta az édesanyánkat a zeneiskolába egy szombati zenekari próba végére. Szokás szerint hamarabb érkeztünk. Az ajtón át kiszűrődő zene mellbe vágott. Valamilyen indulót játszottak, engem pedig lenyűgözött, hogy – mint a klasszikus indulókban szokás – a pattogó dallam alatt szól egy ellenszólam, és ez a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Villámcsapásként hasított belém: zenész leszek.
Ütőhangszeren kezdtem tanulni, majd a konziban folytattam, ahonnan minden este a Zeneakadémiára jártunk koncertekre. Ott hallottam Kocsis Zoltánnal, az Állami Hangversenyzenekarral és Kobajasi Kenicsiróval Beethoven G-dúr zongoraversenyét. Abban a pillanatban tudtam, hogy zeneszerző akarok lenni. Bármi történt, ez a hitem az elmúlt negyvenöt évben soha nem ingott meg.
Weiler Péter képzőművész
Négy-öt éves lehettem, amikor anyukám először elvitt a Vasarely Múzeumba. Teljesen lenyűgözött, amit ott láttam. Határátlépés volt: olyan új miliőben találtam magam, amiről már gyerekként is felfogtam, hogy egészen más, mint a korábban látott múzeumok. Akkor hatalmasnak láttam azt a teret, és elementárisnak hatottak a színes képek, szobrok, textilmunkák, már az alkotó neve is nagyon egzotikusnak tűnt számomra. Volt abban is valami szép, hogy ez anya-fia program volt, és arra is emlékszem, hogy a végén kaptam zebrás posztert anyukámtól, ami évekig kint volt a szobám falán. Akkortól kezdtem el felfedezni, hogy a város közterein is milyen sok Vasarely-mű van.
Würtz Klára zongoraművész
Látom magamat, ahogyan gyerekként apukám (Würtz Ádám Munkácsy-díjas grafikus, könyvillusztrátor – a szerk.) mellett ülök, miközben ő nagy odaadással, aprólékossággal könyvillusztrációt készít, én pedig másolom, amit rajzol. Nála mindig ott hevert négy-öt könyv kinyitva; a kultúra, az irodalom a napi eledelünk, a közegünk volt. Esténként mesélt, méghozzá saját meséket, például Döngi szúnyog soha véget nem érő kalandjait. Végtelenül gazdag fantáziájú, jó humorú, szívesen mesélő ember volt. Őt hallgatva észrevétlenül fejlődött ki bennem az a meggyőződés, hogy a kultúra valami nálam nagyobb, csodálatra méltó és megrendítő. Ő segített hozzá annak a megértéséhez is, hogy mi különbözteti meg a remekművet a fércműtől, és hogy milyen folyamat során születnek meg a kultúra produktumai.
Elevenen bennem él annak az élménye, ahogyan a pianínónkon gyakorló, nálam kilenc évvel idősebb nővéremet figyelem, Mozart d-moll fantáziája lenyűgöz, és ráébredek, hogy a remekművek által elém állított elvárásokhoz csak sok-sok munkával lehet hozzácsiszolódni. A kultúra folyamat, az elsajátításának hosszú az útja: hiába adunk szmokingot egy csimpánzra, nem lesz belőle hirtelen kultúrlény. Tudattágításra, érzékenyítésre van szükség ahhoz, hogy vérré váljon bennünk.
„Kultúrmunkásként”, a Magyar Rádió Gyerekkórusának napról napra próbára loholó tagjaként is látom egykori önmagamat. Előttem a kép, ahogy ott állunk a próbateremben, és ömlenek belőlünk a hangok: áhítattal énekeljük Kodály Esti dalát. És ma is bennem van még annak a felismerésnek az egykori ünnepélyessége, hogy a kultúra nem valami ölünkbe hulló ajándék, hanem áldozathozatal, magunk fölé emelő komolyság, elköteleződés.
Zoób Kati divattervező
Még most is hihetetlennek tűnik, de az első igazi kulturális élményem egy gyermekoperett főszerepe volt. Első osztályos voltam a sümegi zeneiskolában, amikor Horváth Laci bácsi, az igazgató, akiről mindannyian tudtuk, hogy Kodály közeli ismerőse, misztikus programot hirdetett: mi tarthatjuk Békefi Antal Csodafű című gyermekoperettjének ősbemutatóját. És akkor belopakodott az életünkbe valami semmihez nem hasonlítható izgalom. Először idősebb bátyám, Miska hozott különös híreket a rajzszakkörről, ahol erdei bokrokat és egy óriási hintóhoz hattyúkat festettek, faragtak. Aztán Jancsi, a fiatalabb egyre büszkébben vette elő otthon a kottáját, hogy gyakorolja a zenekar csellófutamait, és egyre többet fantáziáltunk a titokzatos ősbemutató nagyszerűségéről. Laci bácsi egy délelőtt az első osztályosok közül kiválasztott néhányunkat, elénekelni egy-egy dallamot, majd másnap és később újra meg újra meghallgatott, mi pedig elképzeltük, hogy talán majd zümmöghetünk, mint az erdei darazsak.
Elsős voltam, végre iskolás, de nem gondoltam, hogy egy egész iskola ilyen különös lázban tud égni. Amikor néhány hét múlva rám osztották az erdőben kalandozó óvodás, Zsuzsi szerepét, már el is hittem: Zsuzsi én magam vagyok. Szaladtam haza izgatottan, hogy mielőbb elmeséljem Maminak, de csak órák múlva, a hegyről hazafelé sikerült megtalálnom a szavakat. Kicsit féltett, hogy csak fantáziálok, de mert a fiúk is megerősítették a hírt, a jelmezvarrással töltött délutánokon szűkszavú tanácsokat adott. Az ősbemutató előtt apánk köhögését felismerve remegni kezdett a szoknyám. Mami persze mindhárom gyermekét főszereplőnek látta, hetekig ragyogott. De apánk bohém családjának badacsonyi mulatóiról, budapesti éjszakáiról szóló történeteiből tanulva alkalmas időben megesketett, hogy nem leszek színésznő.
Erdődy Orsolya, a Budapesti Fesztiválzenekar menedzser-igazgatója
Nehéz az első kulturális élmény nyomvonalát visszafejteni az emlékezetben. Kisgyerekként sokféle hatás ért, vittek magukkal bölcsész szüleim és a nagyszüleim is programokra, különórákra. Édesanyám egy palotában dolgozott, ahol olyan magasan volt a kilincs, hogy ki sem tudtam nyitni az ajtókat. Érdekelt, hogy kik éltek ott, milyen volt az élet a márványkutas, télikertes, lovardás épületben. Édesapám lelkesen járt velem Halász Judit és a Bojtorján együttes koncertjeire, hazafelé már kívülről énekeltük Bródy János dalait, Áprily Lajos és Petőfi megzenésített verseit.
Talán nem is a sokasodó emlékek felsorolására kellene összpontosítani – melyek közül a Dajka Margit által játszott Bors néni biztos nem maradna ki –, hanem hogy mi volt az első olyan élmény, amely akkor tudattalanul hatással lett a későbbi életemre. A szomszédaink a Postás Szimfonikus Zenekar tagjai voltak, és velem egyidős kislányuk már négyéves korától hegedült. A nap legkülönfélébb időszakában hegedűszó szólt, a folyosón, a falakon és a nyitott ablakon át. Én is hegedülni szerettem volna, s akkor egyszer elvittek egy igazi, nagyzenekari koncertre: egy zongoraversenyre. Jandó Jenő volt a szólista, de nemcsak az ő briliáns játéka, a Pesti Vigadó mesés épülete, hanem a zenekar előadása is megragadott. A csillogó, szépen szóló hangszerek látványa mellett az együttes hangzás ereje. Ezután nagy fekete lemezeken egyre több komolyzenét hallgattunk otthon, és a zongora után hegedülni is tanulhattam.
Az összeállítást készítette: Györgyei-Szabó Magdolna, Kiss Péter, Kocsis Katica, Seres Gerda, Várkonyi Éva
Nyitóképen Victor Vasarely: Árny (1967–68) című művét nézi egy látogató a párizsi Pompidou Központ Vasarely – Megosztott formák című kiállításán 2019-ben. Fotó: AFP / Francois Guillot
