Gerő Péter filmje teli van meglepetéssel. Az első döbbenetből kibontakozva fölvesszük a fonalat, végigkísérjük a lányok életét a főiskola első évétől a diplomaosztásig ? persze az időrendet alaposan megkeverve, hol profi gondozónak látjuk őket, hol a párjukról évődve pletykáló huszonéves csajoknak ?, látjuk, ahogyan vizsgáznak, interjúznak, ahogy végiglátogatják a budapesti hajléktalanszállókat és elbeszélgetnek olyan emberekkel, akiket soha senki nem kérdez semmiről. Látjuk őket tanulmányi úton a strasbourgi Európai Parlament épületében és látjuk, ahogyan a balatoni strandon satuba szorítják az egyetemista srácokat ? utóbbiakból hamar kitör a soha át nem gondolt cigány- és zsidógyűlölet, de a lányok csak mosolyogva viszik tovább a beszélgetés fonalát. Pedig a négy közül ketten maguk is cigányok, nevelőotthonban nőttek föl, egyikük még a főiskola alatt szült, tudják, mi van legalul.
Hat éven át forgatta Gerő Péter a filmjét. Úgy tervezte, hogy a szociális munkásokról fog szólni, de a megtalált tényanyag, mint a jó dokuk esetében szinte mindig, átírta a forgatókönyvet. A stáb nem csupán a lányok elhivatottságát, tanulási időszakát és a munkába állás első periódusát követte végig, hanem alaposan megmerítkezett a személyes élettapasztalatukban is. Az ötletből sorozat készült ? címében is arra utal, hogy a hazai valóságshow-k helyett egy igazi magyar valóságképet nyújt ?, a most bemutatott film ennek másfél órányira sűrített változata.
A vágások között persze érzékeljük a kimaradt részek jelentőségét, de még így is kitűnő produkció született. Az a természetes szelídség, amellyel a lányok viszonyulnak a mélyszegénység szegmenseihez, ahogyan részt vesznek a cigánylakta falu ünnepén, vagy a nincstelen pesti család bevásárlásában, többet ad minden politikai lózungnál vagy a média segélyakcióinál. Ők valóban a saját sorsukon keresztül tanulták meg, hogyan kell ? és hogyan lehet ? segíteni. Amikor a film elején a tévében nézik, amint neves színészek beszélnek az adományozásról, egyszerűen foglalják össze a véleményüket: ez járhatatlan út. Ez a néhány huszonéves lány jobban érti a szegénység, az elesettség egész problémahalmazát, mint a politikusok és a kutatók együttvéve; ők minden nap megélik a rászorultság legkülönfélébb fokozatait. És elviszik a nézőt olyan helyszínekre, ahol álmában sem járna: a hajléktalanszállók reality-show-jába, a cigányfalvak belső szobáiba, a melegedőkben elhangzott életbölcsességek közvetlen közelségébe.
Gerő Péter úgy tudott költőiséget vinni a filmbe, hogy egyetlen pillanatra sem távolodott el a konkrét helyzetektől. Az utolsó képsorokon egy szociális munkás egy vállalati ünnepségen műselyem blúzban, sivár étkező közepén énekli hátborzongató szépséggel a Magyarország című dalt, és a néző pontosan tudja, hogy rendkívüli adósságai vannak az igazi Magyarország felé.
