Hogy a filmes Millennium-trilógia (A tetovált lány, A lány, aki a tűzzel játszik és A kártyavár összedől) nem épp a hollywoodi iskola szerint készült, az már az első, abszolút rendhagyó dramaturgiájú résznél világos volt. A második rész végén és a harmadik részben pedig a rendező, Daniel Alfredson már nem csak az amerikai filmipar, de a józan ész diktálta megoldásokat is a sutba dobta: a második résznek egyszerűen csak nem lett vége, nem zárult le, nem derült ki semmi, nem volt semmiféle végkifejlet; egyszerűen csak az egyik snitt után nem a következő jelenet jött, hanem a stáblista. Most, fél évvel később pedig se szó, se beszéd, azzal a bizonyos következő jelenettel folytatódik ugyanaz a film (aki akkor a földön feküdt véresen, most a mentőben fekszik véresen). Ám a hollywoodiatlanított filmkészítési mód azt is jelenti, hogy a filmeknek saccperkábé hetven fontos szereplője van ? így aztán időben ilyen távol az előző filmtől jó háromnegyed óráig tart, amíg saját erőből nagyjából felfogjuk, hogy ki kicsoda, ki kivel konspirál, miért konspirál, kit akar megölni, ki akarja megölni és főként melyik szervezet vagy intézmény fizette le.
Mert A kártyavár összedől nem egyéb, mint egy hatalmas összeesküvés-elmélet, amely összeesküvésnek célja egy múltbéli összeesküvés titokban tartása, s ennek sajnálatos velejárójaként a főhős Lisbeth Salander ilyen-olyan módon történő elhallgattatása. (A korábbi összeesküvés Lisbeth erkölcstelen gyilkos apjának ártatlanná nyilvánítására irányult, s ennek sajnálatos velejárója Lisbeth Salander ilyen-olyan módon történő elhallgattatása volt.) Mindez viszont ? mivel a konspiráció tényleg mindenkit érint, az egész országot behálózza a legmagasabb köröktől a legalacsonyabbakig ? nem izgalmassá, inkább paranoiásan nevetségessé teszi a filmet, s ráadásul azzal jár, hogy az egyébként is igen vázlatosan felrajzolt karakterek egy borzasztóan primitív jó-rossz szembeállítás részesei lesznek: aki Jó, az minden erejével és tisztaságával küzd az Igazságért, aki pedig Gonosz, az gátlástalanul öl, butít és a nyomorba dönt. És ? noha az első két rész filmadaptációiban is csak érintőlegesen szerepeltették a Millennium-könyvekre oly jellemző társadalmi problémaábrázolást, az újnácizmust és az emberkereskedelmet ? most már végképp nincs szó semmiféle szociológiai humbugról; az ugyanis, hogy egy filmben szerepel jelentős mennyiségű korrupció, még nem valamiféle kifinomult gondolatközlés vagy érzékeny kérdésfeltevés mondjuk a mindenkori politikai rendszer viselt dolgairól.
Ilyesmi nyilván azért nem fért a filmbe, mert A kártyavár összedől csak az öt órásra forgatott második rész lecsippentett, két és fél órás befejezése, az ügyek szép lassú, logikus és meglepetések nélküli lezárása ? pont annyira önálló alkotás, mint a saját korában igen hosszúnak tetsző Titanicnak a moziban a vécészünet után játszott fele. Dramaturgiája pedig olyan, mintha egy öt-hat részes sorozat volna egybeolvasztva (az epizódvégi izgalmak nélkül): minden iszonyú részletesen meg van jelenítve, sehol nincs jótékony sűrítés, s így nem csak a ritmus vész el, de minden feszültség is. Feszültség legfeljebb a nézőben támadhat (a szó ?idegesség, harag? értelmében), ha feltűnik neki, hány sztereotípiától hemzseg a film: az intézetbe utalt gyerekekkel is foglalkozó pszichiáter persze pedofil, az ügyész persze korrupt, a hacker persze elhízott és pincében dolgozik, a motorosok persze bármikor készek az ölésre, az újságíró persze ügyesebb, mint a rendőrség, de legalábbis ugyanolyan jól dolgozik. És még ott vannak a filmes közhelyek is: a köznép számára tulajdonképpen jelentéktelen bírósági ügyet sajtósok és fotósok tucatjai követik, s a fotósok ráadásul vakuval fényképeznek a tárgyalóteremben is; az újságíró csak éjszaka ír, és akkor is csak egy kislámpácskát kapcsol fel, azt is nyilván csak azért, mert a gyertyacsonkot nem találta a fiókban. Fejre álltak az arányok: az ilyen ostobaságokban nem kellene követni Hollywoodot, a drámai tömörítésben vagy a feszültségkeltésben viszont lehetne mit tanulni tőlük.
A Millennium-filmek egy tekintetben talán rekorderek lehetnek: a Millennium című tényfeltáró újság főszerkesztőjét játszó Michael Nyquist a három rész alatt, hét és fél órán keresztül, lankadatlanul gyanakvóan néz. Azért ez teljesítmény.
