„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr színpadra!”
Az arcát látom, ahogy a lámpa megvilágította az öltözőben. Páger nem sminkelt, nem készített maszkot, csak felvette a színpadi öltönyét, pedig hányféle figurának kölcsönözte oda az arcát, miközben maradt mindig ugyanaz. Csak az idő formázta a vonásait, maszkmester alig. Nem volt szüksége rá, bekebelezte a szerepeket, hogy aztán önmagából vetítse ki az alakokat.
Hitte, amit csinált – és elhitette.
Hanem a jelmezek! Azok voltak szép számmal! Kis, pörge fövegek, méltóságot adó Eden-kalapok. Sapkák. Simléderesek, karimátlan filcek, csibészesek. És a lábbelik: paraszt- meg dzsentricsizmák, lakkcipők, kitaposott szandálok, vásott bakancsok, pantallók. Zsakettek, lüszterkabátok, könyökben kopottak, munkában nyűttek. A legtöbbjét ő válogatta össze gonddal. Hiszen jobban tudta, mint a tervezők, hogy mit visel a földműves vagy a munkás, a csavargó vagy a mágnás, a tanító vagy az urasági cseléd. Az alakításhoz elég volt a testtartás, a tekintet, a hangsúly, a járás, egy kaján szemhunyorítás, ajakbiggyesztés, könnycsepp, odavetett fél szó…
Fiatalon táncoskomikus volt Szegeden, aztán 1931-ben a fővárosba került. A Magyar Színházban szerződtették, de ’37-ben már a Vígszínház színésze lett, ahol színészi életének második – és legnagyobb – korszakában, 1957-től haláláig játszott. Nagy sztárja volt a háború előtti magyar filmeknek. Tamás utcai villájának kertjében, egy külön épületben írták számára a filmeket. Színházi karrierje is felívelt, de élete utolsó évtizedeiben, a Várkonyi Zoltán fémjelezte Vígszínházban ért művészete csúcsaira.
„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr!”
Ült a Pesti Színház öltözőjében, jelenésre várva, hallotta az ügyelő figyelmeztetését, de csak mesélt, mesélt az emlékeiről, amiket meg is írt, és hazatérése után, ’57 nyarán fel is olvasott részletekben a rádióban.
1945-ben, a háború alatti kurzusfilmekben való szereplése miatt jobbnak látta távozni az országból. Argentínában telepedett le a családjával. Festészetből élt. Gyerekkorában vonzódott a képzőművészethez, magyar tájakat festett az argentin világban, pusztát és akácfát. Don Antonio – így hívták. És horgászott. Kiment a folyóhoz, bevetette az ólmot, s közben arról álmodozott, hogy az nem is a Rio del Plata, hanem a makói gyerekkor Marosa, a szegedi pályakezdés Tiszája vagy aztán a Duna.
Az arcát látom, a festetlen, maszk nélküli arcát, az ősz, stuccolt bajuszt, a szájszegletben az idővéste ráncokat, a kissé kesernyés mosolyt. Látom előadás után, trikóban az öltöző tükre körül égő körték fényében, verejtékét törli, fésüli gyérülő haját, a szűk szobába emberek törtetnek be boldogan, tekintetükben az elragadtatás tüze: – Gratulálunk, gratulálunk!
Páger öltözik, siet, előadás után mindig siet, nyakkendőjét köti, és mintha oda se figyelne, de azért élvezettel hallgatja az elismerő szavakat, bólogat kedvesen (és meghatottan): – Köszönöm, köszönöm! Aztán szinte elsőként hagyja el a színházat elegánsan, raglán felöltőben, Bea, a felsége oldalán.
Bea mindig ott van, nézi, megnézi századszor is ugyanabban a darabban, taps után feljön az öltözőbe. – Jaj, Téni, remek volt, nagyszerű, micsoda siker! Csak meg ne fázz, meg ne hűlj, nem vagy fáradt? Jól van, menjünk, Ténike!
Játszott, taps fogadta, mindig nagy taps, mindig siker. Valóban. Páger sohasem volt rossz, hamis, nem volt erőtlen, gyenge még idős korában sem. Szuggesztív volt, pontos, eleven, telibe találó. Mindig nagy élmény volt a játéka színpadon, filmen, televízióban.
Harminchat éve ment el, nyolcvanhét éves korában. December 14-én. Minden évben, huszonnegyedikén estefelé csengett a telefonom, ő kívánt boldog karácsonyt. Figyelmes volt minden munkatársával, nem lehetett megelőzni.
Az öltöző üres – írtam akkor. Az ügyelő hiába szól: Páger művész úr, színpadra…
Nyitókép: Páger Antal színművész az Utószezon című film forgatásán. Fotó: Fortepan/Hunyady József
