A maszkok mögött: szerelem és halál - ADRIANA LECOUVREUR

Vésztjóslón ketyeg a láthatatlan metronóm, mielőtt a karmester Philippe de Chalendar a zenekart beintené. Romantikus történet tragikus kimenetelét sejteti. Már a félhomályba boruló, feketén sötétlő színpad is balsorsra utal. Szemközt öltözőkabinokat jelez a fényfüzérrel kiemelt, karcsú és keskeny tükrök sora, előttük asztalka; szögletes uniformizált karosszékeken ülve, fehér, kimonószerű öltözőköpenyben sminkelnek a Comédie Francaise színészei (díszlettervező: Molnár Zsuzsa, jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes). A színpad - s mint látni fogjuk - a játékstílus kifejezetten puritán, csak a legszükségesebbekre szorítkozik. A lágyan melodikus Cilea-zenével ellentétben, sötét szikársága feszültséget hordoz.

 

A címszereplő Kristin Sampson, amerikai szoprán - több énekverseny győztese - a sminkelő színészek közül lép elő, kifogástalan technikája, bensőséges hangon, lélekkel énekelt áriái egycsapásra meghódítják a nézőt. A primadonnát játszó primadonna-szerep hálás jeleneteket kínál a kivételesen szép színű hang birtokosának, kivált a lírai fogantatású áriákban.  Kettőse a szerelemre lobbant gróffal érzelmi telítettségében, tiszta magasságaiban nyűgözi le a publikumot.

 

Maurizio gróf szerepében a daliás amerikai Adam Diegel játssza el a két asszonyt szédítő szerelmest. Szép tenorját sajnos nem kíséri elég szenvedélyes fellépés az nőbolond szerepében (milyen lehetett az ősbemutató Carusója, vagy később Placido Domingo!). Duettjei a meghódítottakkal, azaz a színésznő Adrianával, illetve Bouillon hercegnével - a rendező különös beállításában - az öltözőfülkék, majd a világító oszlopok karéjával körülvett, üres színpad egyetlen, négyzet alakú pódiumán ismétlődnek, azonos pózban. Az asszonyok háta mögött állva, karjukat vállmagasságba emelve, fogja a kezüket: mintha nyomban szárnyra kelnének. Eközben hangzanak el a legérzelmesebb szerelmi duettek. A visszafogott gesztusok a tiszta csengésű ének érzelmi telítettségét szabadítják meg az operaházak sziruposra vett jeleneteitől, őszinteséget kölcsönöznek a szereplőknek.

 

A vézna cselekményéről ismert opera statikusságán úgy fog ki a vizionárius adottságokkal megáldott német rendező, Michael Sturm, hogy a zene primátusát biztosítja a kevéske díszlettel, s a roppant takarékos játékmóddal. A verista művet elemeli a röghöz kötő talajtól, és szimbolikus teret, szimbolikus játékot munkál ki. A lírai szépségen is átütő, nyomasztó atmoszférát a japán minimalizmusra hajazó játéktér és a szigorúan kidolgozott mozgáskompozíció szabja meg, mi több, egyes meghatározó jelenetekben, egy fekete viseletben föltűnő, fehérre maszkírozott arcával vésztjóslón bolyongó néma szereplő is kísértetiessé teszi.

 

Sturm puritán rendezése, a muzsikával maximális harmóniában, a drámai csomópontokra összpontosít, s takarékos gesztusrendszerével feszültségben tartja a kulmináció felé tartó jeleneteket. Mozgalmas momentumot kreál a férje előtti lelepleződéstől szorongó hercegné menekülésekor, képzelt kísérteties alakok népesítik be a színpadot, amiként a báli jelenetben is él a maszkos, álruhás vendégek esztétikus mozgatásával. Színpadán minden mozdulatnak, statisztériamozgatásnak kifejező ereje van, s azon felül dekoratív esztétikumot is hordoz. Az egész előadás a látszatok, s a látszat mögötti belső világ kontrasztjára épül. Sturm többet hoz ki a darabból, mint amennyi az eredeti operában rejtezik. És nem annak ellenére.

 

A rendező egyszerűvé sűríti a két vetélytársnő drámai összecsapását, duettjük alatt a kis pódiumra állítja őket, lépésnyi távolságban egymástól. A leleplező jelenetben recitatívóból csap föl drámai  magasságokba Kristin Sampson hangja, mindenkor könnyed technikával. Bódi Marianna karakteres, elszánt hercegnét alakít, akivel nem szerencsés szembekerülni, benne lakozik a bosszú angyala, erőteljes drámai hangja azonban nem oly árnyalt és magabiztos, mint az Adrianát alakító Sampsoné.

 

A lélek pokolbéli bugyrait intonálja a zenakar a negyedik felvonás tragikus momentumainak sorában. Adriana hosszas haldoklási jelenete az énekesnő teatralitás nélküli, mélyről fakadó, fájdalmas búcsúja szerelmétől, Mauriziótól, aki megkésve kéri feleségül, az idős Michonnet-től - Timothy John Sarris hangja sajnálatosan fedett, ám bánata hiteles - s a színház világától, fölkavaró, költői szárnyalás, kétségbeesett orpheuszi aláhullás. Hangja úgy hal el, ahogyan egy szirom élete eliramlik.