Szegény sorsú család tíz gyermeke közül elsőként született 1858. szeptember 2-án Pozsonyban, apja szőlőmunkás volt, anyja kis szatócsboltot bérelt. Az erős fizikumú fiú a tanulásban nem mutatott túlzott szorgalmat, csak négy elemit, majd két reáliskolát végzett, de rajztehetségével már ekkor kitűnt. Szülei lakatosinasnak adták, s mivel ekkor már ébredezett benne a művészi hajlam, munkáival lenyűgözte környezetét, a segédvizsgára készített díszkaputervéért a segédlevél mellé a lakatoscéh aranyérmét is megkapta.
Szülővárosa épületeinek szobordíszítéseit csodálva határozta el, hogy szobrász lesz, de szüleinek nem volt elég pénzük, hogy taníttassák. Fadrusz a kenyérre valót azzal kereste, hogy saját maga által faragott tárgyakat, fakéseket és favillákat árult Pozsony utcáin, valamint egy kádár műhelyében is dolgozott, miközben rengeteget olvasott és rajzolt. 1875-ben a zayugróci fafaragó iskolába került, majd 1879-től három évig Prágában katonáskodott. Századának úszómestere volt, és megismerkedett Josef Myslbek neves cseh szobrásszal, aki nagy hatással volt rá.
Hazakerülve fafaragásból, porcelánfestésből tartotta fenn magát – még a herendi porcelángyárba is hívták jó fizetésért rajzolónak, amit visszautasított. 1883-ban egy pozsonyi kiállításon nagy feltűnést keltett Ahasvérus-fej című gipszszobra. A tárlatot megnyitó Trefort Ágoston kultuszminiszter ösztöndíjat ígért neki, végül a pozsonyi takarékpénztár ösztöndíjával került Bécsbe 1886-ban. Fadrusz később azt mondta:
„Pozsonyi német vagyok, de magyar ember, szenvedélyes hazafivá Bécsben lettem, az osztrákok közt.”
Az ösztöndíj feltételei szerint csak az akadémikus stílusban alkotó Viktor Tilgner műhelyében tanulhatott volna, de a másolgatást gyorsan megunta, nem szerette Tilgner aprólékosságát, nagyméretű szobrok elkészítésére vágyott. Egy év után a bécsi képzőművészeti akadémián Edmund Hellmer tanítványának szegődött, aki az anyagban való gondolkodást, a plasztikai érzést fejlesztette benne. Bécsben ismerte meg feleségét, Deréky Annát, aki értő műkritikusa lett, mivel ő maga is tehetséges szobrász volt.
Fadrusz 1890-ben A szabin nők elrablása című művére akadémiai pályadíjat kapott; első nagy sikerét 1891-ben a Krisztus a keresztfán című vizsgamunkájával aratta. A műhöz nehezen talált modellt, végül saját magát kötöztette a keresztre, és az így készült fotók alapján dolgozott. Alkotásával elnyerte a Bécsi Akadémia első díját és a Műcsarnok téli kiállításán a Képzőművészeti Társulat ezer forintos nagydíját. A szobor másolatai elkerültek Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, még az angliai Exeterbe is, és bronz másolata áll a művész sírja fölött a Kerepesi temetőben.
Pozsony városa 1892-ben Mária Terézia lovas szobrának elkészítésével bízta meg. A monumentális emlékművet a millennium évében, 1896-ban állították fel az egykori koronázási dombon. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, 1921-ben szlovák nacionalisták az éj leple alatt ledöntötték és darabokra törték; néhány megmentett töredék a Szépművészeti Múzeumba került.
A már hírneves Fadrusz Budapesten telepedett le, naphegyi műterme a művészi élet központja lett. Itt mintázta Wenckheim Béla báró kisbéri lovas szobrát (ez a mai Magyarország területén található legnagyobb köztéri Fadrusz-mű), a honfoglaló vezérek emlékét felidéző Tuhutum-oltárt, amelyet Zilahnak ajándékozott, továbbá a Zilah jelképévé vált Wesselényi-szobrot, amely a jobbágyfelszabadítás harcosaként ábrázolta a reformkori államférfit. Ezt 1935-ben a románok eltávolították, de 1942-ben visszaállították, és ma is látható az erdélyi város főterén. Része volt a parlament épületének és a kúria palotájának díszítésében, a Budavári Palota épületére két Atlasz-figurát és két kapuőrző oroszlánt mintázott. Ismert kisplasztikája a Farkasokkal viaskodó Toldi.
Legismertebb alkotása, pályafutásának csúcspontja Mátyás király kolozsvári szobra, a megbízást az 1893-ban kiírt pályázaton nyerte el.
A mű alapkövét 1896-ban rakták le, de az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíjával is kitüntetett szobrot csak 1902. október 12-én leplezték le az I. Ferenc Józsefet képviselő József Károly főherceg és Széll Kálmán miniszterelnök jelenlétében. A lenyűgöző, monumentális bronz lovas szobor Mátyás királyt rendíthetetlen erőt sugárzó, igazi reneszánsz fejedelemként ábrázolja, az emlékmű – némi anakronizmust megengedő – mellékalakjai Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai János. Fadruszt Vaskorona-renddel tüntették ki, a várostól díszpolgári, a kolozsvári egyetemtől díszdoktori címet kapott. A szoborcsoport ma is meghatározza Kolozsvár főterét, bár Trianon óta szálka a román nacionalisták szemében, akik többször el akarták távolítani, illetve a talapzat szövegének megváltoztatásával próbálták átértelmezni.
Fadrusz utolsó nagy megbízása a Szegedet az 1879-es nagy árvíz után újjáépítő Tisza Lajos emlékművére szólt, amelynek már csak főalakját tudta megalkotni. Erzsébet királynéról is tervezett egy monumentális emlékművet, de ennek pályázatán sikertelenül vett részt. Ezt hatalmas kudarcnak élte meg, ráadásul súlyosodó tüdőbaja egyre jobban elhatalmasodott rajta, de még több munkára készült: Kecskemét Kossuth- és Rákóczi-szobrot, a nagyváradiak Szent László király, a pozsonyiak Petőfi, a csatádiak Lenau emlékművét várták tőle.
1903 nyarán már szanatóriumban kezelték, műtermében befejezetlenül állt a Szent István-bazilikába készített Szent László-szobor. Fadrusz János 1903. október 25-én pályája csúcsán, alig 45 évesen halt meg Budapesten, félbehagyott műveit tanítványai fejezték be. Nevét több közterület viseli, a budapesti Nap-hegyen mellszobra áll.
Nyitókép: Mátyás király lovas szobrának avatása 1902. október 12-én Kolozsváron. Forrás: Wikimedia Commons
