Mátyás után, Habsburg előtt

A Mátyás utáni évtizedek helyén fehér folt van mai tudatunkban, olyasmi, mint egészen tavalyig Zsigmond regnálásáról volt, de azt a hiátust a Szépművészeti grandiózus kiállítása ügyesen pótolta. A Jagello-uralom újragondolásában sajnos nem sokat segít a Nemzeti Galéria emeletnyi teremsora. A kiválogatott anyag ugyan azt bizonyítja, hogy az udvari kultúra hatása 1490 után meglehetősen messzire sugárzott, a főurak vitték tovább az itáliai mintákat, a letisztult reneszánsz építészeti eszményeket és a finom ötvöstárgyak, luxusedények, széltől szélig telehímzett úrihímzések és a portréfestészet elegáns divatját, a késő gótikus oltárképek között egyszerre megjelenik a perspektíva, a kerekded női bájak és távolba révedő tekintetek új ízlése, egyre többen vesznek kezükbe könyvet, sőt gyűjtik, illusztráltatják, köttetik nagy gonddal - de a látogató elvész a termeket uraló koncepciótlan összevisszaságban. Hiába örülünk a Szent Imre herceg szülőházát egykor jelölt tábla töredékének, ha egy gótikus szárnyasoltár darabjai és a közönségnek még soha nem mutatott Kassai Graduálé mellett szerényen a sarokba szorult. A szimbólumok magyarázata nélkül még a négy képből álló allegorikus korona-sorozatból sem értünk egy kukkot.

Erre az újrafelfedezett magyar reneszánszra bizony ráfért volna egy kicsivel több figyelem. Ha az ennyi ritkaságot, főművet felvonultató promenád tömény művészettörténeti adathalmazként jelenik meg a közönség előtt, az nem sokat tud kezdeni vele. A kiállításhoz készült katalógus illetve tanulmánykötet lehet precíz és alapos, megrengetheti a műtörténetírás szemléletét, de a kiállítás műfaja alapvetően a közönségre épít. És ha az egyszeri nézőnek egyesével kell összeraknia a magyar reneszánsz összképét, valahol a második terem után csendben föladja. Még örül egyet a csíksomlyói szárnyasoltár nőalakjának, mert ritkán van alkalma látni a "Napba öltözött asszony" legendás figuráját, és hálás, amikor végigsétálhat a portrécsarnokká lett termen, ahol a 16. és 17. század történelmi családjai, a Thurzók, Batthyányiak, Wesselényiek, Pálffyak, Báthoryak büszkén feszítenek a falakon, aztán belefárad a rábízott feladatba. Érti, hogy örülnie kell, amiért a reneszánsz építészetet egymagában elindító és döntően meghatározó Palladio mester egy magyar főúrral levelezett építési ügyekben - egy kiállított levél a bizonyság erre -, de a fantáziája nehezen támasztja föl egy reneszánsz templom, udvarház, kastély atmoszféráját azokból a töredékekből, rajzokból vagy 19. századi vedutákból, amit erről itt talál.

A Thuróczi-krónikát vagy Werbőczi Hármaskönyvét, a hitük miatt idemenekült habánok héber nyelvű bibliáját élmény testközelben látni, de mennyivel erősebben hatna, ha a történelmi unikumokat bármilyen rendszerbe tenné a tárlat. Hát még, ha a látvánnyal is hozná a reneszánsz európaiság és a török gyarmatosítás közötti diskrepanciát. Vagy valamit, bármit, amitől megszületik az élmény, az egyedi pillanat. Amitől megértjük, hogy a korszak műtárgyai jórészt mozdíthatatlanok (templomok, oltárok, síremlékek, épületek), itt mégis életre kelhet az atmoszférájuk. De a reneszánsz szellemiség ezen a bemutatón, ne kerteljünk, nem ébredt föl.