Maurer Dóra a Képzőn

Maurer Dóra 1955 és 1980 között készült grafikai munkáiból nyílt kiállítás a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE), mely a sokszorosított grafikák nézőpontjából közelített az életműhöz. A kiállítás zárásaképpen december 1-jén egész napos tudományos konferenciát rendeztek. Az előadások keretében a művészettörténészek többféle szempontból közelítettek a grafikához mint műfajhoz, Maurer Dóra életművéhez és a korszakhoz. A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel zárult Petrányi Zsolt művészettörténész vezetésével, melyen Maurer Dóra, Révész Emese, Bódi Kinga, Fehér Dávid és Véri Dániel beszélgetett a korszakról, és fejtegettek olyan kérdéseket, minthogy mi változott az 1970-es évek óta a hazai művészetben és művészvilágban.

A kerekasztal-beszélgetés kezdetén Petrányi Zsolt Beke László ?konstelláció-fogalmát? hozta fel, tehát azt az összefüggésrendszert, mely szerint a jelenségek egy adott pillanatban összejátékként érvényesülnek. Petrányi Zsolt erre reflektálva játékra invitálta a beszélgetés résztvevőit: az 1960-as és az 1970-es évekre fókuszálva vajon

milyen művészeti és nem művészeti jelenségek, események hathattak a művészetre?
Elsőként az 1958 és 1962 közötti időszakban.

A körben ülő művészettörténészek meglepődtek a kérdés hallatán. Révész Emese művészettörténész forrásként a korabeli sajtót említette először, a Műcsarnok katalógusait, a Nők Lapját, az ÉS-t, a Magyar Ifjúságot, melyek által vizuális metszet adható a korról, a művészetről és a vizuális kultúráról, a grafika helyzetéről, de ide tartoznak még a könyvillusztrációk is. Hozzátette: most még kicsit sötétben tapogatózunk, nehezen lehet átlátni a korabeli magyar művészek mozgását, kik és milyen biennálékon, külföldi kiállításokon vettek részt. ?Rengeteg feladatot látok még magunk előtt ezzel kapcsolatban, és a tájékozódási pontokat keresem magam is.? Ebben Bódi Kinga, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának munkatársa is egyetértett. A kérdésre válaszolva Bódi Kingának a könyvművészet jutott eszébe, az, hogy a korban több művészt is a könyv mint tárgy, annak grafikája és térbelisége foglalkoztatta. Ekkoriban az írók, az olvasók és a képzőművészek is együtt alkottak, és közösen gondolkodtak arról, hogyan fér meg együtt a kép, a szó és az írás.

Révész Emese megemlítette azt is, hogy erre a korszakra nincsen még kiforrott szókészletünk, ezért nehéz ezt körbeírni. Fehér Dávid művészettörténész, aki Lakner László avantgárd festőművész életművével is foglalkozik, a szocialista modernizmus, valamint a szürnaturalizmus terminusokat vetette fel, de végül kiderült, hogy mindegyik kérdéses, támadható. Az 1950-es, 1960-as évek fordulóját nemzetközi szemszögből az első pop-korszak kezdeteként illette. Fehér Dávid szerint a pop-art vagy a pop-korszak nemcsak az amerikai, a brit vagy a nyugati kapitalista kultúra sajátja, de kelet-európai kontextusokba is belehelyezhető. ?Ha megnézzük, hogy mit jelent a pop-korszak, hogy a populáris és a magas kultúra mennyiben értelmeződött át, illetve a viszonyuk mennyiben bomlott fel, láthatjuk, hogy nagyon tanulságosak a sokszorosító vagy a tervezőgrafikai életművek és Dóra tevékenysége?.

Véri Dániel művészettörténész a francia egzisztencializmust emelte ki, ami bár hivatalosan irodalmi műfaj, a képzőművészetre is hatással volt. Mint mondta: az egzisztencialista művek között nem formai hasonlóságokat kell keresni, inkább a tematikájukat, a megközelítésüket tekintve kapcsolhatóak össze a művek, melyek így az emberrel, a tömeggel, az emlékezéssel és a történelemmel foglalkoznak. Véri Dániel szerint tehát az egzisztencializmus nem határozott fogalom, hanem inkább a magányos művészek munkáinak összehasonlító platformja. Hozzátette: az 1958-as években kezdtek el megjelenni azok a művek, amelyek a korábbiakhoz képest máshogyan közelítettek a holokauszthoz. Fehér Dávid mindehhez hozzátette, hogy szimbolikus esemény még az 1959-es francia könyvkiállítás is, hiszen egészen 1964-ig, az amerikai kultúra hegemóniájának térhódításáig nagyon erős volt a francia orientáció. Ennek a franciás érdeklődésnek egyik fontos szála a francia egzisztencializmus is, amelyet Fehér Dávid szerint akár képzőművészeti kontextusban is érdemes továbbgondolni.

Révész Emese az 1950-es, 1960-as évekből kiemelte még a nyilvánosságot, a hozzáférhetőséget, a népszerűsítést, és azt, hogy az elmúlt két évszázad magyar művészetének szempontjából kevés hasonló korszak volt. Az 1950-es évek publikációinak középpontjában már a művészet áll: lapok írtak a művészekről, ügynökök álltak az ajtóban, akik eladásra kínálták a műveket. Ezáltal kapcsolat volt a művészek és a vásárlók között, a közvetítő közeg pedig 1957-től a Magyar Helikon, amely az egyik legfontosabb fóruma volt a magyar grafikának.

A moderátor, Petrányi Zsolt erre a következő kérdést tette fel a beszélgetőknek:

de vajon mi változik 1970-re?

Révész Emese a változás okait elsősorban az új médiumok megjelenésének és térhódításának tulajdonította: ekkoriban vált igazán elterjedtté a rádió, a TV és a mozi, melyek elterelték a figyelmet a művészetről. Az 1960-as években még jobban előtérbe kerültek a tradicionális médiumok, mint például az illusztráció és a grafika, azonban az 1970-es években az új eszközök váltak érdekessé. Fehér Dávid kiegészítette mindezt azzal, hogy a korabeli kultúrpolitika is változott: a hatvanas évek végén még engedékenyebben, a hetvenes években viszont egyre szigorúbban állt a művészethez. A művészettörténetben is változás, konceptuális fordulat következett be: a művészet demokratizálódott, megalakult a Fluxus-mozgalom, amely a ?bárki lehet művész? elvét hirdette.

?Az a csoport, amely konstruktív művészettel kezdett el foglalkozni, mindenfelé keresgélte a gyökereket, nem kifejezetten csak Vasarelynél, hanem inkább a nyugat-európai és az amerikai művészetnél. Nem tudta elképzelni, hogy miért nem lehet populáris ez a művészet, hiszen annyira emberközeli, annyira az egyszerű emberekhez szól: nem kell mást nézni, nincsenek a műnek kulturális igényei vagy a háttérben olyan információk, amelyek megértetik a tartalmat. Van egy téglalap, és azt láthatjuk, mi történik a téglalappal, jobbra-balra fordul, ilyen-olyan színben, variációkkal tűnik fel és így tovább. Miért nem lehet ez közkedvelt és népszerű? Ez egészen nyilvánvaló volt: azért, mert az emberek túlnyomó többsége és maga a hivatalos művészetkritika is úgy gondolta, hogy a művészet szent, térdre kell esni előtte. A művészet a legnagyobb dolgokkal foglalkozik, és nem ennyire szenzuális. Én így gondolom? ? fejtette ki Maurer Dóra.

Bódi Kinga szerint ekkoriban a múzeumi közegben is változás érzékelhető. Míg az 1960-as években a múzeumok gyarapodtak modernista művekkel, addig az 1970-es években egyre inkább megszűnt a kapcsolat a múzeumok és a szakemberek, a művészettörténészek, a muzeológusok között, nem jöttek kutatni külföldről sem, és egyre inkább bezártság uralkodott a művészeti szférában. A grafika mint műfaj is ekkoriban kezdett el veszíteni jelentőségéből, nemzetközi szinten az 1980-as évekre ? amelyet egyébként a festészet újjáéledése jellemzett ? a grafika teljesen kifulladt, és megszűnt a kísérletezés ebben a műfajban.

A beszélgetők kitértek a külföldi szereplésekre is:

vajon ki küldte ki a művészeket a külföldi kiállításokra? Hogyan választották ki a magyar művészeket a nemzetközi megméretésekre?

Maurer Dóra ezzel kapcsolatban saját tapasztalatait osztotta meg a kerekasztal-beszélgetésen. Elmesélte, hogy az 1960-as években rendezett grafikai biennáléra kikerültek magyar művészek, közülük Gacs Gábor nyert díjat. Ez akkoriban szenzációnak számított itthon, hiszen nem csak, hogy kijutott külföldre, de még díjat is nyert. Roppant titokzatos volt ennek a háttere, de azt tudjuk, hogy az állam küldte ki a művészeket. Volt példa az életében arra is, hogy Bécsben volt és a saját munkáit küldte ki egy külföldi kiállításra, melyeket visszakapott azzal a válasszal, hogy miért nem várja meg, amíg hivatalos úton kiküldik, de végül mégis bejutott, és onnantól szerepelt a kiállításokon. Olyan is történt, hogy S?o Paulóba az ő tudta nélkül kerültek ki a grafikái.

Fehér Dávid a Lakner-kutatásai révén kiderítette, hogy a Kulturális Kapcsolatok Intézete (KKI) felügyelte, szervezte a kulturális események és műalkotások importját, illetve exportját. Hozzátette, hogy természetesen az állami mellett akkoriban is voltak magánakciók.