Mazsolától és Tádétól Mekk Elekig: 2025 a bábozás éve
Az idei esztendő több szempontból is a bábozás éve lehet, hiszen idén ünnepelte a Budapest Bábszínház fennállásának hetvenötödik évfordulóját, száz éve, 1925-ben született Kemény Henrik, a vásári bábjáték mestere, kilencven éve, 1935-ben pedig Szabó László, a Tévémaci alkotója látta meg a napvilágot. Ő készítette a magyar televíziózás számos más híres bábfiguráját is, így például Mekk Eleket, Mirr-Murrt és a legkisebb ugrifülest.
A magyar bábkultúra egyik sajátossága, hogy egy dupla deszkadobozban lett igazán ismert. Az egyik a színpadi tér kerete volt, míg a másik a tévékészülék lakkozott borítása. Mivel utóbbi minden este sugározta az Esti mesét, és a matinéadásokban is visszatérő vendég volt Süsü, illetve Hakapeszi Makiék Zsebtévéje, mindenkinek jutott egy-egy figura képzeletbeli, plüssökkel teli szobájába. Akkor is, ha már nem volt gyerek, mert az inger- és filmszegény szocializmus éveiben az is megnézte a Mazsola és Tádét, aki csak az esti Derrickre gyúrt.
Vitéz László a palacsintasütőjével annyiszor vágta kupán a suvickos pofájú ördögöt, hogy Kemény nem győzte újrafaragni a bábját. Oly korban tette mindezt, amikor mindent újrafaragtak, de éppenséggel nem a hagyomány nevében. Az ötvenes évek elején betiltották a színházát. Amikor a sátán el akarta vinni Vitéz Lászlót a pokolba – amit ő pokkelnek nevezett –, a paprikajancsi visszakérdezett: Te, figyelj, minek vinnél oda, itt nincs elég pokkel? Később Kemény Henrik mozgatta a Zsebtévéből ismert Hakapeszi Makit, majd Süsüt, a sárkányt, és a bábokon keresztül megmozgatta a fantáziánkat is. Tőle tudjuk, hogy a bábok életre keltéséhez nem elég a kézügyesség, szív is kell hozzá.
Ha most képzeletben elbáboznánk a bábozás történetét, akkor azzal kéne kezdenünk, hogy a színjátszás egyik ősi formájáról van szó, amely formálódott, változott, ahogy fejlődött a technika is. Vannak, akik szerint a barlangrajzok pálcikafigurái is bábok voltak, de a bábkultúra közvetlen előzményét a görög pantomimesek vegyes technikára épülő előadásai jelenthették. Más népek is bábokkal dramatizálták az ősi mondákat, teremtéstörténeteket, de a betlehemezés is összefügg a bábozással. Később divatba jött a vásári bábjáték, amely nekünk elsősorban a Vitéz László volt.
Az Übü király szerzője, Alfred Jarry sok bábdarabot írt a 19. század végén, majd lassan elmosódott a határ a színház és a bábművészet között. A magyar bábjátszás hagyományait ápolta az 1949-ben a Mesebarlang együttesből megalakult Állami Bábszínház a Népköztársaság útja 69. szám alatt, ahol Kemény Henrik és Bródy Vera is számos előadást állított színpadra.
Vannak bábfilmek, amelyekre csak azok emlékeznek, akik akkoriban voltak gyerekek, és televíziójuk is volt, tehát a halmaz meglehetősen kicsi, mégis: ha nem is emlékezünk bizonyos mesékre, egy-egy név köznyelviesült ezekből a történetekből.
Ilyen például a Fésűs Éva meséjéből készített Csupafül című fekete-fehér bábfilmsorozat, amely 1967-től 1970-ig volt látható a Magyar Televízióban, Szabó Attila rendezésében. E mese hatására lett népszerű a Csupafül nyuszinév, és a rövid hajú gyerekeket egy időben Tüskebökinek becézték, utalva a mese egy másik szereplőjére.
A Mazsola – illetve folytatása, a Mazsola és Tádé – afféle pszichoaktív magyar bábfilmsorozat, melynek főszereplője Mazsola, a zöld kismalac. Sok gyerek számára maga volt a bűbáj, ugyanakkor Mazsola és Tádé olyan hangon szólalt meg, hogy sok gyerek sírva fakadt. Vonzotta őket a mese magával ragadó meghittsége, ugyanakkor megijedtek a szereplők hangjától. A kesztyűbábtechnikával készített tanulságos mesék forgatókönyveit Bálint Ágnes írta, a főszereplőket pedig Havas Gertrúd (Mazsola) és Bölöni Kiss István (Manócska) szólaltatták meg és keltették életre. Az eredetmese szerint miután egy szélviharban Manócska elveszti a házát, talál egy tököt, amelyre ablakot és ajtót vág, majd feltűnik Mazsola, akit apró termete miatt elűztek otthonról, de Manócska gondjaiba veszi.
A sorozat 1963-ban indult, folytatása pedig 1969-ben került adásba. Bálint Ágnes visszaemlékezése szerint Mazsola figuráját Bródy Vera malacot ábrázoló bábterve ihlette, és arra építette a sorozatot, hogy a főszereplő megjelenítette a kisgyerekek tipikus viselkedését. Manócska pedig az eszményi szülő, aki türelmes, igazságos, empatikus és tele van szeretettel, egy olyan korban, amikor az apák szerint a nevelés leghatékonyabb módszere a nadrágszíj megsuhintása volt.
A Csukás István történeteiből gyúrt, Foky Ottó rendezte A legkisebb ugrifüles figurái olyan erős karakterek, hogy a 2010-es években született gyerekek szívét is elrabolják. Ugrifüles, a nyúl, Tüskéshátú, a süni és Brekkencs, a béka kalandjai ma is annyira elevenek, hogy önálló TikTok-történetekként is működnek. A két, egyenként tizenhárom részes évadból kimagasodott A csupa pofazacskó hörcsög és A hetvenkedő hőscincér című epizód – ezek önálló meseként is megjelentek Csukás A téli tücsök meséi című kötetében.
Az 1973-ban készült Mekk Elek, az ezermester nemcsak a magyar bábtervezés egyik csúcsteljesítménye, de Romhányi József e betűs, mekegős nyelvi sziporkáinak is a gyűjteménye. Romhányi írta a kétbalkezes ezermester történeteit, aki minden szakmát kipróbál a mesebeli szaknévsorban, de valójában kontár, és e szó csak azért hangzik el ritkán a mesesorozatban, mert nincs benne e betű.
A mester minden részben új szakmával próbálkozik, amelyhez cégért készít, és házára kitűzve hirdeti mesterségét. A legemlékezetesebb talán a cserépkályhás epizód, amelyben a medvecsaládnál télvíz idején Elek leszedi a cseréptetőt, hogy abból készítsen cserépkályhát. Aztán tizenkét nem éppen testhezálló szakma után végre megtalálja azt, amiben igazán tehetséges, hogy elégedettek legyetek, gyerekek. Mekk!
Az 1977-től 1984-ig készült Süsü, a sárkány, a magyar televíziózás történetének egyik leginkább emblematikus vállalkozása sokat tett azért, hogy a gyerekek megszeressék a mesebeli sárkányokat. Először is hét helyett Süsünek csak egy feje volt, és nem királyfikat kergetett, hanem lepkéket. Mondhatjuk azt is, hogy a mese igazi sárkányérzékenyítés volt. Szabó Attila bábmusicaljét 1977 karácsonyán mutatta be a Magyar Televízió, majd a nyolcvanas évek első felében legyártottak még nyolc epizódot.
A Süsü eredeti történetét Miroslav Nastosijevic szerb író írta, és Takács Vera dramaturg kezdeményezésére készített belőle zenés bábjátékot a Magyar Televízió. A forgatókönyv megírására Csukás Istvánt kérték fel, aki igazán szerethetővé tette Nastosijevic alaptörténetét, de ahhoz, hogy az egész országon végigsöpörjön a Süsü-láz, kellett még Bodrogi Gyula is, aki a hangját adta a sárkánynak, és kellett hozzá a száz éve született Kemény Henrik bábművész is. A történetben Süsü összebarátkozik a kóbor királyfival, és mindent megtesz, hogy az már ne kóboroljon tovább, hanem vegye feleségül a bús királylányt. Ezek után Süsüt háziasítják, és nemcsak az ifjú párnak, de az egész udvarnak ő lesz a házi kedvence.
