Nem kell aggódnunk, egyre többen tanulják meg, a fiatalok feltétlenül, hogy az üresfejű, tulajdonképpen nem létező valóságszereplők drámainak mondott életfordulatai tökéletesen méltatlanok a figyelemre, legfeljebb a röhej tárgyai az ócska kitárulkozásaikkal, illetve egyetlen egérút kínálkozik a bulvársajtónak: sokkal jobb minőségben dolgozik majd, hogy az eddigiekhez hasonlóan jól éljen.
A kiállítás rögtön egy interaktív játékkal fogad: nyílpisztollyal, kicsi íjjal lőhetünk a szemben felállított televíziókban fel-felvillanó sztárokra. Sajnos lepattan róluk a (kritikainak is mondható) lövedék, pedig végigpróbálgattam az összes tapadókorongos nyilacskát. Bár nem vettem ezt üzenet értékűnek, és betudom a magam gyakorlatlanságának, azért a dolog nyugtalansággal tölt el.
A kiállításon találkozhatunk figyelemfelkeltő célú installációval: a járókában tévét bámuló baba szívszorító látvány - alighanem a járóka intézményét kevesebben kifogásolják, pedig lehetne ezen is mélázni. Láttunk kézenfekvő, korábban már elsült kiállításai tárgyakat is: a sztárok kiköpött rágógumijai, az lcd keret, illetve a tükör-képernyő néhány látogatónak még érdekesek lesznek, de gyanítom, nemsokára közhelynek mondjuk ezeket.
A tesz-vesz szótár képeihez illesztett bulvársajtócímek, inkriminált mondatok szabályos röhögésre ingerelnek, de a kiállítás legizgalmasabbja talán az apróhirdetésekből összeállított anyag, mert ezek így, ahogy vannak, igaziak, és mindegyik mögött egy-egy világ - szocioszínház: ezzel mindenkinek tisztába kellene jönni, aki tudni akarja, hol él, tehát apróhirdetéseket muszáj olvasni. Ebből ajánlok a színházi találkozó résztvevőinek a tiszta beszéd jegyében egy mondatot, vonatkoztatva egy-egy előadásra, persze, idézem: ha szeretnél egy nagyot élvezni, keress.
