A kiállítása címe: Száll az ének, ami óhatatlanul visszaröpít minket az ön gyermekkorába, hiszen a Kodály Zoltán Zenei Általános Iskolába járt, méghozzá nem akárhol, Kecskeméten…
Mert ott születtem.
Feltételezem, a Kodály-módszer szerint oktatták.
Úgy bizony, ráadásul bennem maradt a mai napig mindaz, amit tanultam. És nem csak bennem, mindenkiben, az egész országban, akit az ötvenes évek elején a Kodály-módszer szerint neveltek a művészet befogadására. Mert nem a zenetanítás volt a lényeg, hanem hogy képesek legyünk befogadni a művészetet.
Tudniillik Kodály a középkori schola cantorumokat, azaz énekes iskolákat vette alapul.
Pontosan. A módszer alapja, a középkorhoz hasonlóan, a hét szabad művészet: a nyelvtan, a logika, a retorika, a csillagászat és a számtan-mértan-zene, azaz a szolfézs, erre épül az egész oktatás.
Hogyhogy megmaradt a tájszólása?
Nem maradt meg. Felvettem. Gyerekkoromban nem engedtek „őzni”. Nagypolgári családban éltünk, apám híres ügyvéd volt, akihez rengeteg ügyfél járt, köztük számos paraszt. Nagyon tetszett, ahogy beszélgettek, amíg várakoztak. Egészen mások voltak, mint mi. Rettenetesen szerettem volna paraszt lenni. Amint tizennyolc évesen elkerültem otthonról, azonnal őzni kezdtem.
És azonnal Mezőtúrra ment egy fazekasszövetkezetbe. Mikor döntött a kerámia mellett?
Úgy születtem.
Olyan nincs.
Dehogynem!
Amikor ötéves koromban megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: én nagy keramikus vagyok. Pedig agyag sem volt a kezemben.
Otthon cserepünk sem volt, csak üvegek és porcelánok. Unokahúgomnak ugyanígy a vérében van, vele született a fazekasság…
Ő Kósa Judit, akivel közös a műhelyük.
Édesanyám iparművész volt, de a család azt akarta, hogy tanár legyek. Érettségi után lementem Szegedre felvételizni angol–orosz szakra. Minden választ tudtam, de olyanokat írtam, amivel senkit nem lehet felvenni. Mondtam apukámnak, vigyen le Mezőtúrra.
Agyagot sem látott akkor még. Honnan tudott a Mezőtúri Népművészeti Fazekas Szövetkezetről?
Kovrig Emma dr. Nagy Györgyné tanította nekünk középiskolában a szőnyegszövést. Hallottam, amikor anyukámmal mindenféléről beszélgettek, köztük a legnagyobb fazekasszövetkezetről. Márciusban vitt le apukám, aki azt hitte, két hét múlva hazamegyek a kényelmes jólétbe. Nem így lett. Ott beleszerettem az agyagozásba, és a szerelem ma is tart.
Hogy fogadták a fazekasok, hiszen teljesen amatőr volt?
Mindenki engem nézett: mit keres itt ez a nőszemély? Az agyagedényt bevonják egy fehér kaolinréteggel, arra festik a díszítést. Ez tejfölszerű csillogó anyag, aminek órák kellenek, hogy megszilárduljon. Én odamentem a frissen öntött kancsókhoz, és megfogtam egyet. Tiszta festék lett a kezem. Nem szóltam semmit, a többiek sem. Meglepődtek, hogy meg mertem fogni a félig kész anyagot. Attól kezdve nekem mindent lehetett. Furcsa, nem?
Eléggé.
Rájöttem, elég nagy a rendetlenség ahhoz, hogy bármit kipróbáljak. Októberben már nagydíjat nyertem.
Néztem a díszítéseket. Mondtam a többieknek: ezek már elavultak, és másikat írókáztam a tálra. Indákat, virágokat. Utólag tudom, reneszánsz motívumokat.
Gondolom, írókázni sem tudott. Miért engedték „garázdálkodni”?
Nagy gyár volt a mezőtúri, sok embernek adott munkát, a termékeket pedig értékesíteni kellett. Például külföldön. Akkor éppen Hollandiában, a Magginak. Hadd lássam, mit akartok kiküldeni, kértem. Bizony láttam, hogy azt nem fogják megvenni nyugaton. Mondtam, majd én tervezek rá új mintát. Úgy is lett. Évekig árulták, rengeteget eladtunk, így megmaradtak a munkahelyek. Bár ez szerintem Isten keze.
Tanították a gyárban? Akadtak mesterei?
Dehogyis! Én irányíthatatlan vagyok. Mindent megnéztem, egyszerűen tudtam, hogyan kell csinálni.
Kétségtelenül jól csinálhatta, mert elhívták a sárospataki kerámiagyár hejőszalontai üzemébe.
Azért hívott az igazgató, hogy rendet tegyek. Nem volt ott semmi, csak kosz. Ültek az emberek a faluvégi gyárban, várták, hátha lesz munkájuk. Úgy vagyok vele, ha valami rossz, azt ki kell dobni. Kalapács, és összetörni. Elfogadták, és álomszép dolgokat csináltunk. Én pedig dicsértem őket, így örömmel, lelkesen dolgoztak. Amikor már nem voltam ott, nem hallották a dicsérő szavakat, elment a kedvük az egésztől.
Közben tanult, méghozzá a Népművészeti Akadémián. Bevallom, fogalmam sincs, mi lehetett ez az intézmény.
Nem csodálom. A Népi Iparművészeti Tanács szervezte, a legjobb néprajzosok tartottak előadásokat. Sokan jártak oda a későbbi népművészet mesterei közül. Három évig okítottak. Tanultunk a saját szakterületünkről is, azonban azt mindig kiemelték, szem előtt kell tartanunk, hová, milyen környezetbe kerülnek majd a tárgyaink. Milyen asztalra, milyen terítőre, milyen szobába, milyen házba kerül a cserép? Milyen ruhában ülik körbe az asztalt a családtagok?
Ez a képzés indította el, hogy múzeumokban, gyűjteményekben kutassa fel a régi műtárgyakat?
Nem, már az első pillanattól, már Mezőtúrról minden hét péntekén, szombatján, vasárnapján jártam a múzeumi raktárakat és rajzoltam. Vittem magammal a kollégákat, korongosokat, díszítőket, a néprajzosok pedig mindent elmondtak a tárgyakról, amit tudnunk kellett az egyes korokról s benne a népi tárgyalkotó művészetről. Mindig is érdekelt, miért „virágoz” a magyar.
Ezt nem igazán értem…
Így hívjuk azt, ha valaki cserépre virágot fest, rajzol, karcol, írókázik. De a ruhákon is körbefut a virágminta. A virág a halhatatlanság szimbóluma. A magyar ember már a születésétől körbeveszi magát virággal. Ha kisfiú született, kék, ha kislány, rózsaszín búzavirágból font koszorút tettek az ajtóra. A lány koszorút visel elsőáldozáskor, aztán férjhezmenetelkor, és amikor elmegyünk a másik világba, ott a koszorú a síron.
A koszorú nem más, mint a kör. A kör maga a nap. A körnek nincs eleje, sem vége. Ott a körtánc, a körüljárás, a körmenet. Ezzel mind a gonoszt igyekeztek kirekeszteni. Korról korra változik, mikor dobjuk ki a hagyományainkat, s mikor ápoljuk azokat. Ez is körbe-körbe jár.
Mennyire élő ma a kézművesség? A hagyományos paraszti kultúra kihalt, úgy kellett felgyűjteni a zenét, a táncot, a tárgyi kultúrát a harmincas évektől.
Igen, például a már említett Kovrig Emma Kalotaszegen biztatta a helybeli asszonyokat, csináljanak olyan darabokat, amelyeket el lehet adni a vásárban. Hiába vagyok agyagos, nekem figyelnem kell mindenre, például nem régen jártam Visken, zenei táborban, amit Pál Lajos és Pál Kata, Szalonna szülei szerveztek. Ott együtt énekeltek, táncoltak magyar, ruszin gyerekek, teljes békességben. Ott még élő a népművészet.
A népi iparművészetet vajon joggal nevezzük művészetnek, hiszen nem egyedi tárgyakat készítenek a kézművesek?
Nincs két egyforma tárgy. A művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér. Az iparművészek és a népművészek távolságot tartanak egymástól, pedig aki a népi művészettel foglalkozik, annak az iparművészek technikai tudásával kell rendelkeznie, az iparművészeknek pedig ismerniük kell azt a hagyományrendszert, amelyet a népművészek tudnak.
Különös, hogy kiállítópartnere, Klinkó Zita, a maga kilenc esztendejével, mondhatni, kisgyerek…
Ahhoz képest többet tud a galaxisunkról, a bolygókról, mint bármelyikünk. Kedvence a Szaturnusz. Hétéves volt, amikor megkérdeztem: miért szereted annyira a Szaturnuszt? Rám nézett, de nem méltatott válaszra. Biztattam: mondjál már valamit a Szaturnuszról. Jól van, bólintott, de akkor mondd meg pontosan, mit szeretnél tudni. Mindent magától tanult. Már óvodásként előadást tartott a gravitációról meg a bolygókról. Egy szó, mint száz, nagy öröm vele kiállítani.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
