Azonnal kiszúrtam, hogy erdélyi lány vagy: olyanok a „kontúrjaid”. Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodból?
Milyen érdekes! Mindenki rögtön kitalálja, honnan származom. Édesapám haláláig mesekönyvbe illő gyerekkorom volt: kertes házban, kutyák és macskák között nevelkedtünk Zilahon, telente a nővéreimmel szánkózni jártunk a hegyekbe, és már az óvodába is egyedül mehettem, olyan barátságos volt a környék. Apukám hangtechnikával foglalkozott, anyukám pedig tanított. Nehéz volt biztonságos anyagi helyzetet teremteniük, de ezt mi hárman, gyerekek soha nem éreztük. Nyolcéves voltam, amikor elhatároztuk, hogy a jobb iskolák és munkahelyek reményében Magyarországra költözünk, de édesapám azt már nem érhette meg. A halála után egy évvel otthagytuk a régi házat, és Szolnokon, egy kis lakásban kezdtünk új életet. Talán felejteni is könnyebben ment így. Csak manapság kezdem megérteni, milyen elképesztő erő kellett ahhoz, amit édesanyám három gyerekkel egyedül véghezvitt. Sokáig azt hittem, csak átmenetileg lakunk Magyarországon, és vártam, hogy egyszer majd hazaköltözünk a Partiumba. Annak ellenére, hogy az életem nagyobb részét már itt, az anyaországban éltem, identitásomnak mai napig fontos része az erdélyi származásom. A beilleszkedés viszont könnyen ment. Volt ugyan, hogy nevettek pár otthonról hozott szokásomon, de szeretettel fogadtak.
Azt mesélted, hogy először követted a nővéredet a matematika szakon, de gyorsan kiderült, hogy a legkisebb Barta nem reálzseni.
Jó tanuló voltam, a nővérem viszont mérnök lett. Gondolhatod, hogy azt a lécet azért nem volt könnyű megugrani, ráadásul a szívem mélyén drámatagozatra vágytam. Nem emlékszem, hogyan alakult ki bennem az előadóművészet iránti vonzalom. Gyerekként azt hittem, a színészek erre születnek. Az jelentett fordulópontot, amikor rájöttem, hogy ez nem így van, tanulható dologról van szó. „Arcon pörgő” gyerek voltam, mindent csináltam: színjátszóztam, sportoltam, szakkörökre jártam, nyelveket tanultam, diákparlamenti üléseken vettem részt, mindenhol ott akartam lenni. De semmilyen téren nem voltam túlzottan kitartó. A színjátszás volt az egyedüli, amire nem untam rá, és szervesült az életembe. Nem volt nagy villanás, természetesen alakult így. Addig rágtam anyukám fülét, míg nagy nehezen bele nem egyezett, hogy Szolnokról Budapestre, a Vörösmarty Gimnáziumba mehessek. Annyival bátrabb voltam, mint manapság! Új emberek, új iskola, nagyváros – meg se kottyant! A térképen hasalva néztem, mi merre található a fővárosban, és egyáltalán nem volt bennem félelem. Jó lenne azt a lelkesedést visszanyerni.
Miért, most milyen vagy?
Sokkal jobban gátlom magam. Csomó olyan tervem van, amibe nem merek belevágni; előre lebeszélem magam, hogy úgysem vagyok képes rá. Például szeretnék monodrámát játszani, és tudom, hogy a próbafolyamat menne, de nincs bátorságom felkérni egy rendezőt, mert félek az elutasítástól. Lennének ötleteim, de kéne valakitől egy lökés, hogy átlendítsen a gáton. Dolgozom ezen, igyekszem, de kopik a magamba vetett hit. Úgy érzem, harmincévesen még több kérdésem van, mint húszévesen volt. Ez mindig így lesz? Vagy csak ez az év ilyen, mert valamilyen átalakuláson megyek keresztül?
Ha ez vigasztal, nekem a mai napig rengeteg kérdésem van, és én 51 évesen is úgy érzem, hogy átalakuláson megyek keresztül.
Kaposvárról öt évvel ezelőtt, hat osztálytársammal együtt hozott fel a Nemzetibe Vidnyánszky Attila. Diákként kerültem oda, mert már másodévesként elkezdtünk bedolgozni a darabokba. Nehéz volt felnőni a társulatban, sokáig megmaradtunk diákoknak. Sok mindent kellett megtanulnunk, elfogadnunk a színház működésével kapcsolatban, és e téren rengeteget segítettek az idősebb kollégák. Teljesen prózai dolgoktól kezdve – hogyan veszem el a kelléket a kellékesasztalról, vagy hogy a takarásban nem eszünk – egészen addig, hogy a különböző hierarchikus viszonyokat miként kell tiszteletben tartani. Áldásos dolog, hogy nem élesben, hanem még az egyetemen tanulhatod meg mindezt, és kényelmes is, hiszen ha hibázol, a diák voltod okán felmentenek.
Fel kell nőni ahhoz, hogy véleményt formálj, döntéseket hozz, elhelyezd magad a pályán, tudd, mi az, amire képes vagy, és mi az, amire nem. Mivel hatan kerültünk a színházhoz, mindig együtt ítéltek meg minket. Védőburok vett körül, és könnyen el tudtam bújni. De végül fel kellett vállalnom, hogy én, Barta Ági mit gondolok, mit szeretnék csinálni, mivel értek egyet, hol vannak a határaim. Nagy út volt, és még nem is vagyok a végén. Fejlődnöm kell, hogy ne kizárólag ennek a kis közösségnek a részeként gondoljak magamra, hanem önálló, felnőtt művészemberként, aki hasznos tagja a társulatnak.
Színészként melyek az erősségeid?
Szeretek másokra figyelni, együtt játszani a színésztársakkal, fontos része az életemnek, hogy közösség tagja legyek. Nehéz lenne másik szakmában, egyedül dolgoznom. Jó érzés magam emberekkel körülvenni, együtt alkotni, ismerni a helyemet a csapatban. Erős „igavonó” vagyok. Vezető nem feltétlenül szeretek lenni, de megbízható csatár igen. Bírom a munkát, és kitartó vagyok. Szeretem magamban, hogy minden iránt könnyen lelkesedem, és ezt másokra is át tudom ragasztani, képes vagyok magammal húzni az embereket.
Milyen érdekes, hogy csapatban szeretsz játszani, de közben monodrámára vágysz, amitől egyébként tartasz is. Összeáll a kép: szerintem határátlépésre vágysz.
A fejlődésem szempontjából kellene ezt megugranom, és igen, el kéne hagynom hozzá a komfortzónámat. A monodrámám olyan, valóban létező nőről szólna, aki borzasztó megpróbáltatásokból csodát épített, és ezt példaértékű derűvel tette. A halálhoz, az elmúláshoz való hihetetlen viszonya és a nyugalma fogott meg; az, ahogyan a végső kérdésekkel szembenéző embereket kísért.
Nagyon érzelmes embernek tűnsz.
Igen, és az érzelmeim erősen el tudnak uralkodni rajtam. A hatásuk alá kerülök, és amilyen könnyen lelkesedem, ugyanolyan könnyen bármibe bele is lovallom magam. Nem szerencsés, ha másokra zúdítjuk a lelki gondjainkat, hiszen mindenki küzd a magáéval. Meg kell tanulnom úgy közvetíteni az érzelmeimet, hogy az ne legyen bántó vagy bénító mások számára. Ráadásul egy-egy kitörés után rettentően kínosan is érzem magam. Nem tudok tízig számolni, négyig néha már megy. A színpadon viszont jól jön ez az impulzivitás, csak mederben kell tartani. A szerepeket könnyen levetkőzöm, viszont ha valami nem sikerül, akkor büntetem magam, és ezzel gyilkolom a kreatív energiáimat. Ha valamit jól csinálok, az oké, de ha nem, kimeríthetetlenül elemzem.
Melindával elégedett voltál?
A Bánk bán próbafolyamata során sokszor éreztem úgy, hogy látom ugyan magam előtt a célt, de képtelen vagyok megugrani; akarva-akaratlanul biztonsági köröket járok, és újra meg újra azt csinálom, amiben már otthonosan mozgok. Nehéz Melindáról beszélni, a karakterét a rétegzettsége miatt megfogni, de végül éppen ez mozdított ki a komfortzónámból, a mindent megérteni próbálásból. A szerep jó része az anyaságról szól, amiről csak elképzeléseim és megfigyeléseim vannak, ezért ez ügyben az ösztönös énemet kellett engednem működni.
Megszerettem Melindát. Nem gondolom, hogy hibátlan lett az alakításom, vagy hogy minden este ugyanolyan jól „futok”, de a szerep kettősségét megmutatni izgalmas feladat számomra. Melinda áldozat, de közben okos csaj is, aki megpróbálja átlátni az udvaron belüli rendszert, és felismeri, hogy mindenki kezében eszköz lett. Kiszolgáltatott, erőszakot szenved el, de nem naiváról beszélünk, mert pontosan tudja, hogy mibe keveredett. Vidnyánszky Attila a próbák kezdetén azt mondta: nem következik belőlem egyértelműen ez a szerep; kíváncsi, hogyan fogjuk megoldani. Ezzel felpiszkált, ezért duplán bennem volt a bizonyítási vágy.
Sokféle szerepet játszol a Nemzetiben. A Házasság Palermóban című darabban például a vicces énedet is megcsillogtattad.
Imádtam játszani abban a darabban! Általában drámai szerepek találnak meg, és ebben annyira élveztem, hogy könnyed és humoros lehetek! Lenyűgöző volt Bodrogi Gyula zseniális poentírozását látni vagy Blaskó György szemébe nézni. A Mester és Margarita Hellája másfajta, groteszk szerep: ő a gonosz csapat egyetlen női karaktere. A darab le tudna menni nélkülem is, nem vagyok ott a nagy fordulatoknál, de én képviselem a gyengébbik nemet a zűrös túlvilági fogatban. Szeretem a pikírt összenézést a közönséggel, azt, ahogyan az előadások során játszópartnernek hívjuk őket, és nem teszünk úgy, mintha nem lennének ott. Nem érzem magam rosszul, ha a nézőkhöz beszélhetek, mert eljátszani is szeretem, hogy színházban vagyunk. Hella teátrális, pofátlan és szabad.
Másik kedvencem az Egri csillagokban Vicuska szerepe, mert az meg nagybetűs, szépen elmesélt ifjúsági előadás. Ahhoz, hogy színházszerető generációk nőjenek fel, kellenek az ilyenek. Az évadban két új bemutatóm lesz még: az Aranyhajú hármasok című folkopera Vidnyánszky Attila rendezésében és a Lear király, amit Valerij Fokin állít színpadra. Abban megint nagy feladatot, Cordelia szerepét osztották rám.
Szép repertoár, mégis mozog benned valami pozitív elégedetlenség.
Mert úgy érzem, hogy többet bírnék. Terheljenek, pakoljanak a vállamra, még intenzívebben vágynám ezt csinálni. Meg kellett látnom, hogy nem a mennyiség jelenti a minőséget. Könnyű abba a csapdába esni, hogy az ember nem inspirálódik, nem él. Úgy mennek el az évek, hogy csak a munka van, pedig a visszatöltekezés az életből jön: a szellem, a test és a lélek csak így tud fényesedni. Manapság már tudom úgy kezelni a testemet, mint a sportolók, vagy mint egy hangszert, amely jó esetben még negyven-ötven évig kelleni fog. Próbálom óvni, pihentetni; igyekszem minél többet olvasni, tanulni, és a férjemmel meg a családommal lenni, mert az ugyan pihenés, de mint töltekezés a munka része is. A legtöbb színész, ha éppen nem kap feladatot, úgy éli meg, hogy rá már nincs szükség, hogy mellőzik. Én is beleesem ebbe időnként, de igyekszem fejlődni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
