A Balassi Kiadó, Alternatívok - alternatívák - avantgárdok címmel jelentetett meg egy sajátos, vaskos színháztörténeti kötetet Imre Zoltán szerkesztésében, és ennek a bemutatójára számos színházi embert hívtak meg vendégként. Kizárólag férfiakat, de ahogy a bemutatók kiírásait néztem, nálunk még mindig van ez a "gender challenged" mentalitás, hogy a prominens listákról gond nélkül kihagyják a nőket, kivéve, ha kifejezetten "nőtémáról" van szó, holott például a szóban forgó könyvnek a tanulmányírói között is akadtak számosan. Na, szóval ilyen avantgárdok a magyarok. Nem mintha ennek ellenére nem lett volna nagyon érdekes a pesszimista hangulatú beszélgetés, csak az érzékenyítés kedvéért és a szolidaritás reményében (ti. ember a nő is) jegyzem meg a dolgokat. Ráadásul a moderátor (újabb melós) nő volt: Soóky Andrea, szóval mégsem volt maradéktalan a férfiklub.
Történt, hogy legalább másik két könyv is jelent meg a kiadónál az avantgárd témájáról, és úgy vélték, hogy ez nem véletlen, eljött a nagy összefoglalások ideje. Kálmán C. György és Kappanyos András is felvonult egy-egy új kötettel, és beszéltek a szempontjaikról, no meg arról, hogy ki milyen előadásokat láthatott a nagy elődöktől, és az élmény mennyire reprodukálható. Attól függően ordítottak vagy nem ordítottak szegények a mikrofonba, hogy a lenti szeparéban éppen ordított vagy nem ordított a felolvasó színész.
Kálmán C. a klasszikus magyar avantgárddal foglalkozott, képzőművészettel, performansszal leginkább, és történeti szempontból, úgy körülbelül a tízes évekig, miután megszűnt a kontinuitás, hogy a hetvenes években bukkanhasson elő neoavantgárd néven az új művészeti "mozgalom". Kicsit irigyeltük, hogy tizenhárom éves korában láthatta Erdély Miklóst egy járó motoron ülve, verseket olvasva a színpadon.
Fodor Tamás késve érkezett, de - talán azt is érzékeltetve, hogy ő még mindig a színházon belül van -, a délután legszórakoztatóbb performanszát vezette elő. Először lefestette a Millenárist mint valami futurisztikus rémképet, ami az ő színházról való gondolkodásától a legtávolabb áll, aztán egy kicsit elaludt. A legközelebbi ébredésénél úgy definiálta a hetvenes évek avantgárd színházi csoportosulásait, mint valami határátlépést, amihez nem kellett útlevél, de a büntetés érte ugyanaz volt, mint a valóságosért. A könyvet lapozgatva megtudta például, hogy ők az Orfeo vagy a Stúdió "K" színházzal Grotowksi köpönyegéből bújtak elő, pedig nem láttak sosem Grotowksi-előadásokat. Néha átmentek Lengyelországba levegőt venni, hogy nyugodtabban élhessenek itt a keszonban. Fodor plasztikus történetei a rémes akusztika ellenére nagyon szórakoztatóak voltak, ahogy Nánay István visszaemlékezései a kint is, bent is szemszögéből, vagy Schilling Árpád eszmefuttatásai arról, hogy a kőszínház halott, de legalábbis nem átjárható. A Krétakör vezére szerint, ha olyan korban élünk, amikor nincsen külső nyomás, akkor olyan belső tűznek kellene lennie az újat teremtéshez, ami nálunk nem fellelhető. Nem mondható el, hogy az alternatív gyógymódok meg az alternatív táplálkozási szakemberek között túl sok tüzes alternatív alkotó szeretne megnyilvánulni. Megélni akarnak az alternatívok, mert valaki azt mondta nekik, hogy értenek valamihez.
Azért abban megegyeztek, hogy jó, hogy van a könyv, legalább látják leírva saját, elszigetelt történeteiket. Hozzáteszem, névmutató nélkül készült a kötet, így muszáj végigolvasni, ha egy-egy kevésbé terjedelmes életművel rendelkező alkotóra vagyunk kíváncsiak.
A kínaiak meg, köszönik, jól vannak. A fesztivál népe csodálattal vette körül a csomagolópapírokra festett logogramokat. A világ egyik legkorábban született írását állítólag nem is olyan nehéz elsajátítani. Persze nem azon a szinten, mint Gao Xingijan a Nobel-díjas írójuk, akinek a Lélek-hegy című regényét végül sikerült megszerezni a Noran Kiadó standjánál, némi tibeti kortárs irodalommal együtt, hogy a bizarr ízek is a helyükre kerüljenek.
