A Millenárisban kalandos és változatos utakon lehet eljutni egyik könyves standtól a másikig, a kötetbemutatókról, beszélgetésekről és dedikálásokról nem is beszélve. Minden korosztály talál itt magának megfelelő kiadványt az ötvenezer újból, ahogy a fizikai állapotának megfelelő ülőalkalmatosságot is. A tömeg valahogy eloszlik a labirintusban, be lehet ugrani egy rekreációs foglalkozásra a Csodák Palotájába, ha már nem bírja a papír látványát a gyerek, és nem utolsó sorban normális menza van, elfogadható árakon. (Vagyis nem sírjuk vissza a Kongresszusi Központ ezer forintos kávéját, az tuti.) A hatalmas eszpresszó és könyvkereskedés barátságosan fogadja és nyeli el irodalombarát áldozatait.
A második napon Kína kitálalt. Már addig is csodálkozni lehetett, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy magyarra fordított kínai kortárs irodalom, de most kiderült milyen, számunka eddig ismeretlen kiadókkal van a hazai könyvkiadásnak kapcsolata. A kínai-magyar kiadói konzultáción érdekes tényeket tudhattunk meg arról, hogy Kínában a könyvkiadás legnagyobb részét a tankönyvek teszik ki, valamint az oktatást segítő különböző segédanyagok, az irodalom csak azután következik. Összehasonlíthatatlanul nagyobbak persze a számok, fel sem lehet fogni, mit jelenthet az, hogy 146 millió diáknak 2010-re ingyenes tankönyve lesz. Akárcsak nálunk a múlt század húszas-harmincas éveiben (és ilyen erővel azóta sem), alakulnak a vidéki olvasókörök, és ezerrel fejlesztik az elzártabb települések könyvtárait. A tartalomról már sokkal kevesebb szó esett, azaz nem nagyon tudhattuk meg, hogy kik a menő kortárs kínai írófejek. Nem hagyhatjuk persze figyelmen kívül, hogy nem a demokratikus berendezkedéséről híres országgal állunk szemben, de annál izgalmasabbnak tűnik, amit a jelen kínai irodalmából a standokon találhatunk. Ott talán a 2000-ben Nobel-díjjal kitüntetett Gao Xinjian nevével is találkozhatunk.
Amerika egy másik birodalom, és más miatt szeretjük, például Bret Easton Ellis (továbbiakban BEE) miatt. Igen, ő az, akinek az Amerikai pszicho című regénye hazai megjelenését fanyalgás kísérte. Nálunk akkor még (és talán azóta is) szitokszónak számított, ha népszerű írónak tartottak valakit. Meg az sem volt általános, hogy valaki íróként ismerje azt a fogalmat, hogy feszes történetvezetés. Nem csak szuszpenzben, hanem karakterformálásban és társadalomrajzban is jeleskedik BEE, ez mára már bebizonyosodott, és jóleső volt látni, ahogy loholnak a nyomában a Könyvfesztiválon a fiatalok. A sajtóbeszélgetésen stílusosan tömör és kíméletlenül malíciózus volt a ma már Los Angelesben élő sztáríró. Kiforgatta a kérdéseket, megismételtette, mondván, hogy ő ilyen szépeket még nem hallott magáról, majd megúszta a válaszokat.
Valóságos show-műsor volt a beszélgetés, holott lakonikus. Persze mit is lehetne válaszolni egy olyan kérdésre, hogy jónak tartja-e az erőszakot. Elmondta, hogy valóban nonkonformista írónak számít, pedig más vágya sincsen, mint a polgári megfelelés, és ez szomorú. Nincsenek olyan barátai, akiket remek írónak tart, mert a jó íróság és az emberség nem feltétlenül járnak együtt, és ő többnyire szörnyű emberek írásait szereti, a legjobb barátai pedig nem tehetségesek. A legtöbbet egy nőtől, Joan Didion újságírótól tanult, még azt is, hogyan kell normálisan összerakni egy mondatot, valamint sok forgatókönyvet ír, mint legtöbb írókollégája, de még egyiket sem találták méltónak a megfilmesítésre. Sebaj, a legnépszerűbb regényéből viszont jó kis film született. A fiatal írónemzedéknek annyit üzent, hogy ne várjanak semmit, mert ez a pálya tele van akadállyal, nem lehet megélni belőle, és nagyon nehéz támogatókat meg jó szerkesztőket találni. Csak akkor érdemes csinálni, ha legalább élvezik.
