Megalomán intimitás - CEREMONIALS

Mielőtt belefognánk a Florence and the Machine második, Ceremonials című lemezének elemzésébe, muszáj leszögeznünk: egy karakteres, 25 éves előadóról és zenekaráról beszélünk, akiket tőlünk nyugatabbra masszív sztárstátusz övez, népszerűségükkel elismertségük egyenes arányban növekszik. Welch talán egyik legfőbb riválisát, Adele-t is megközelítheti a jövőben, akinek énekstílusa egyébként nagyon sok ponton találkozik Florence-éval. A kérdés csak annyi, hogy utóbbi egyáltalán vágyik-e az olyan, valóban mainstream sikerre, mint amit Adele, elsősorban a Rolling in the Deep című slágerével ért el idén. Ha végighallgatjuk a Ceremonials-t, akkor ez nem teljesen egyértelmű. Ez a lemez ugyanis ügyesen egyensúlyozik a megalomán - az énekesnő hangját jól kiaknázó - popzene és a kicsit sötétebb, némileg a '80-as években gyökerező, alternatívabb vonulat között. Leírni is furcsa, de a Florence and the Machine új albumának zenei világa kicsit olyan, mintha Enyát, a Siouxsie and the Banshees-t, a Depeche Mode-ot és PJ Harvey-t összekevernénk. A felsorolt előadók látszólag elütő stílusa mégis harmonikusan összegződik a Ceremonials-ban. Sőt, a megszólalásra sem lehet panasz, hiszen olyan erővel és sokszínűséggel támad ránk az album, hogy sokszor még meglepődni sincs időnk.

A néhol kicsit poposabb, néhol inkább romantikus sötétségbe hajló számok szépen felépítve követik egymást, általuk egy olyan karakteres lemez bontakozik ki, amibe elég nehéz belekötni. A hallgató folyamatos bombázása idővel azonban már fárasztó és az album felénél eszünkbe juthat, hogy milyen jó lenne 3 perc csönd. Vagy ha nem is csönd, de néhány olyan rész, amikor Florence nem üvölti le (egyébként roppant profin) a fejünket, valamint nem robban be sem valami focihimnuszt idéző dobtéma, sem pedig egy giccs határán táncoló hárfafutam. A stiláris sokszínűség és a többször feltűnő, a '80-as évekből kölcsönzött újromantikus és dark hangulat sokszor nem fér össze azzal a megalomán zenével, ami bár jól passzol Florence hangjához, de az említett okok miatt mégis furcsán hat olykor. Az az érzésünk támadhat, hogy a Florence and the Machine ezzel a lemezzel két szék között a földre esik. Sajnos nagyon kevés előadónak sikerül csak az a fajta fúzió, ami egyszerre tesz valakit rommá játszott mainstream előadóvá és az undergroundban is elismert zenésszé. Reméljük, Florence és csapata a harmadik lemezre eldönti, hogy mit is akar, mert sajnos a lehengerlő tehetség, a jól felépített számok és szuperszonikus megszólalás sem tudja pótolni a tudatosságot és a slágereket. Utóbbiakkal pedig egyértelműen sehol sem találkozunk a Ceremonials hallgatásakor. Hiába lélekemelő az Only For A Night, vagy okoz libabőrözést a Shake It Out, nincs olyan eltalált pillanat, amelyben ne maradna valamilyen téren hiányérzetünk. Néhány, a többitől bizonyos mértékben elütő darabot is találhatunk a lemezen, s ez kifejezetten üdítően hat. Ilyen például a Breaking Down, amely kicsit kevésbé veszi magát zeneileg komolyan, bár szövege ugyanazt a pánikszerű hullaszagot árasztja, mint a többi szám.

Összességében egy nagyon professzionális és izgalmas lemezről beszélhetünk egy olyan zenekartól, melynek énekese kiemelkedő a mai mezőnyben. Csak reménykedni lehet benne, hogy a harmadik próbálkozással a könnyed tudatosság és az igazi slágerek is megérkeznek.