- Évek óta néhány hónapot itthon tölt, ugyanott, ahol gyerek volt, ahonnan elindult. Miközben bő három évtizeden át haza sem jöhetett, most úgy érzi, hazaért?
- Itt, a Sas-hegyen a fél hegyoldal a dédapámé volt, s ma itt, az ő volt barackosában élek nyaranta. Igaz, ez már nem az a hegyoldal, mint a gyerekkoromban volt, de most is ismerek mindenkit az utcában, itt él az öcsém, a húgom, az ő gyerekeik, unokáik, együtt a nagy család. Itthon érzem magam.
- A francia feleségétől született három gyereke sokfelé élt Európában, a második felesége kubai menekült családból származik, kettőjük fia Puerto Ricóban született, nőtt fel, 2001 óta Floridában élnek. Érdekes ez a kettősség: az egyik család szanaszéjjel, a másik meg együtt.
- Mondhatjuk erre, milyen jó: megadatott nekem minden. De az igazi adomány, hogy a testvéreimmel és az ő gyerekeikkel ilyen közel élünk egymáshoz, amikor nyaranta itthon vagyok. Voltak olyan társaim, akiknek nem maradt együtt itt a családjuk. Így nem tudtak hová hazajönni. Szállodában lakni, csak azért, mert itt születtem, az elég siralmas. Ezért egy idő után már nem is jöttek haza.
- Önnek van hová hazajönnie, de vajon az irodalmi életbe is hazaért-e? Hiszen itthon csak 1988 után jelenhettek meg a könyvei.
- Jó kritikák jelentek meg a könyveimről, az olvasók is befogadtak, igaz, azt nem mondhatom, hogy visszafogadtak, hiszen nem volt előzménye az 1988-as első itteni kötetemnek. De sok olvasóval találkozom, vidéki városokban összejön 60-80 ember, érdeklődőek, jókat beszélgetünk.
- Márai Sándor írta följegyzéseiben: "A cigány sehol sincs otthon, de mindenütt otthonos". Ön is otthonosan mozog sokfelé, de az erősen önéletrajzi prózájából szinte süt a szívszorító kívülállás. Mit szól ma ehhez a Márai-idézethez?
- 2000 óta itthon töltöm az év nagyobbik felét, így már oldódott az itteni idegenségem. Ahol még vannak hiányosságok, az inkább a kanonizálás - ezeket a szavakat csak most tanulom, kiderült, hogy engem is kellene kanonizálni, ám engem valahogy nem kanonizálnak. Noha többször próbálkoztam vele, szóba se jön például az, hogy az összes műveim megjelenjenek itt. Pedig ha meghalok, nem lesz itthon senki, aki több nyelven és több helyen nyomon tudná követni, mi mindent csináltam. Ezért szeretném, ha rendben, együtt meglennének a nyugati dolgaim.
- Sok kötet lenne?
- Három könyvben együtt lehetne a nyugati összes, megint háromban az itthoni összes. Ez utóbbit valamikor bárki megcsinálhatja, ez nem izgat. A nyugatiakat viszont szeretném egyben látni, mert tartok attól, hogy a Nyugaton megjelent, különböző nyelvű és tárgyú írásaim elkallódnak. Szóval, az világosan érezhető, hogy nem vagyok benne az irodalmi köztudatban. Lám, itt nem lehet elkezdeni egy Ferdinandy-összest kiadni. Ahogy a díjak is elkerültek. Igaz, ezek gyűjtögetését nem tartottam soha fontosnak, ez nem fáj, csak azért említem, mert jól mutatja az én itteni elfogadottságomat.
- Számos emigráns író megkeseredett alkotó lett a visszhangtalanságtól, a légüres tértől, hiszen sokan csak magyarul, az anyanyelvükön tudtak írni. A magyar olvasókhoz viszont nem jutottak el. Ön ezt elkerülte? Hiszen fiatalon sikeres francia író lett.
- Rövid időre sikeres francia író lettem, kaptam díjakat, aztán hat kötetre szerződést a kiadótól, ez nagy dolog volt, de nem kell azért eltúlozni az én francia íróságomat.
- Lehet, hogy mégis idegen maradt Franciaországban, s talán ezért is költözött aztán tovább, még távolabbra? Ha már kívülálló, akkor legalább olyan helyen lakjon, ahol meg tud élni?
- Ezen éppen mostanában sokat gondolkoztam, írtam a francia íróságom történetéről, kellő öniróniával szemlélem a kétségbeesett kísérletemet. Ez most éppen nagyon bennem van. Azért érdekes, mert a legjobb barátom Párizsban Parancs János volt, aki 1964-ben azt mondta: neki ebből elég. Hazajött. Én is elhagytam Franciaországot, mert én sem tudtam ott olyan körülményeket teremteni, hogy eltarthattam volna a családomat, '64-ben már két gyerekem volt. Akkor János elindult Keletre, én meg még nyugatabbra. Ugyanazon a héten. Ő haza, én Puerto Ricóba. Később találkoztunk, mindig arról beszéltünk: na, melyikőnk indult el akkor jó irányba?
- Melyikőjük? Éppen erre lennék kíváncsi.
- János Párizsban olyan kétségbeesett helyzetben volt, hogy elfogadott bármit, csak hazajöhessen. Bennem nem volt ez az érzés, hogy történjék bármi, én jövök. Szerettem volna visszatérni, de tartottam attól, mi lesz a folytatás, ha hazajövök. Azért az mégiscsak 1964 volt!
- Miért szeretett volna hazajönni?
- Ha megjelent volna legalább egy könyvem itthon, magyarul, akkor hazajöttem volna. Úgy képzeltem, ha elfogadják a gyerekeimet, akkor elfogadnak engem is, a könyvem pedig mégiscsak a gyerekem. Most is csak ott érzem otthon magam, ahol könyveim jelennek meg.
- Akkor mi a helyzet Floridával, ahol hét éve él? Ott nem jelennek meg könyvei. Igaz, közben az év több hónapját itt tölti, Budapesten, de mégis csak visszamegy oda.
- Azért költöztünk Puerto Ricóból Floridába, mert elrákosodtam 2000-ben, s a műtétek után ott tudtak kezelni. Utókezelésre mentünk, s a feleségem még azon a héten talált magának tanári állást. Így a kezelésem is megoldódott, másképp egy vagyonba került volna. Nagy szerencse volt. A feleségem most is ott tanít, ezért nem költözünk ide. Nem szakíthatom ki őt az ottani közegéből, s most már a fiunk is Floridában él.
- Mi az, ami a 20 éve már itt is megjelenő könyvein és a testvérein kívül ide köti, amit nagyon szeret itt?
- Borzasztóan élvezem azt, hogy lehet beszélgetni az emberekkel. Nemcsak családtagokkal, barátokkal, hanem ismeretlenekkel is. Ha a villamoson valaki beszélgetni szeretne, automatikusan rám néz, s hozzám intézi a mondandóját. Állítólag látszik rajtam, hogy érdekel, amit mondana.
- Lehet, hiszen az író mégiscsak olyan ember, aki nyitott szemmel jár-kel. Tehát az író eleve kívülálló?
- Hát még az emigráns író! De sokat merítek ebből a kívülállásból. Itt tényleg mindenkivel lehet beszélgetni. Ilyen Franciaországban soha nem fordult elő velem. Floridában sem. Puerto Rico más hely, de ott is inkább csak a saját körén belül marad az ember. Sokan panaszkodnak, hogy Magyarországon az emberek rosszkedvűek. Velem valahogy mindenki jókedvűen beszélget. Amikor valaha kalauz voltam, a 8-as buszon előfordult, hogy amikor már kevesen voltak, megkérdeztem, ki hol lakik, kis kerülőkkel szépen hazavittünk mindenkit. Ha van valakiben némi empátia és jókedv, sokat lehet javítani az életen.
- Másfél évtizede azt mondta nekem: "Túl sok helyen éltem már. Ha az ember többször elszakítja a gyökereit, egy idő után már nem erednek meg." Nem sajnálja, hogy így alakult az élete? Nem nyúlt túl hosszúra ez az '56 utáni "tanulmányút"?
- Azt nem állíthatom, hogy ma úgy érezném, mintha mindig is itthon éltem volna. De mégis eresztettem némi gyökeret, hiszen itt éltem sokáig, innen téptem ki a gyökereket, a talaj legalább ismerős. Tényleg hosszabbra nyúlt a kelleténél ez a "tanulmányút", de nem sajnálom, hogy így alakult az életem. Sikerült nyitottnak maradnom. Rendben volt ez így, s annak is tudok örülni, hogy most itt beszélgetünk. Ha kicsit korábban jött volna a rendszerváltás, az jót tett volna, talán az itteni irodalomba is hazatérhettem volna. De azért élek ilyen sokáig, mert még most pótolom, amit mulasztottam.
