Monroe-vá alakul a miskolci színpadon, de ez rafinált átlényegülés. Távolságtartás is van benne, sőt néhol parodisztikus árnyalatok színezik. Az egyik pillanatban tökéletes és kísérteties az illúzió, míg a másikban világossá teszi: csak az álarcot látjuk. A tökéletes életű díva álarcát, amely eltakarta a szenvedő embert.
Marilyn Monroe érzésem szerint a filmtörténet leginkább félreértett sztárjainak egyike, és éppen így: félreértve, rosszindulatúan eltorzítva lett ikon, ami különösen fájdalmas és méltatlan. Milyen az ön Monroe-képe? Milyen Monroe-t akart a színpadra vinni a Vörös naplóban?
Volt egy lakótársam, aki nagyon szerette, és ő is csak a csinos szőke sztárt látta benne. Így aztán sokáig számomra sem volt más. Nem látom át pontosan, hogy ez a kép hogyan alakult ki róla, de az biztos, hogy végig jellemző maradt a pályája során, pedig fiatalon színjátszókörbe járt, és tehetségesnek tartották. De nem ez kellett belőle, ami borzasztó lehetett a számára – és éppen ezt akarom átadni a darabban. A félresiklását, és hogy hiába próbált kitörni a kétségbeejtő helyzetéből, senki sem tudott neki segíteni. Azért alakult tragikusan a sorsa, mert neki a színészet volt az élete, és emiatt nem volt menekülőútja, visszatérési lehetősége az úgymond normális életbe. Sok táncos dilemmája hasonló, amikor azzal szembesül, hogy „kiöregedett”, és vagy visszavonul, vagy lecserélik.
Melyek egy karakter megrajzolásának legfőbb fortélyai, nehézségei egy táncos számára, és milyen specifikus feladatok elé állította ez önt Monroe esetében?
Több szempontból is nagy volt a kihívás. Egyrészt azért, mert ez Miskolcon az első szólószerepem, másrészt azért, mert nemcsak táncosként, hanem színészileg is helyt kell állnom. Azt kellett átgondolnom, hogyan hitethetem el a közönséggel, hogy Marilyn Monroe-t látják, hogyan helyezkedhetem egészen bele a szerepbe, de úgy, hogy közben könnyed és ösztönös is maradjak: ne legyek sok, ne „színészkedjem túl” a dolgot. Van a darabban pár nagyon mélyreható jelenet, ahol akár a sírás is beleférne. Én azonban nem vagyok az a csettintésre sírós típus. Kételkedtem benne, hogy hitelesen el tudom-e majd játszani az adott részt, de annyira megérintett, amit Monroe átélhetett, hogy egyszer csak megéreztem az arcomon a könnyeket. Ez a belső rezonálás határozza meg a szerephez való viszonyomat.
Kozma Attila, a koreográfus-rendező hogyan segítette-befolyásolta?
Adott ugyan támpontokat, de alapvetően szabadon hagyott. Rá kellett éreznem a karakterre. Amikor a premier véget ért, először nagy csenddel reagált a közönség, én pedig megijedtem. Egy tizedmásodpercre azt hittem, hogy nem tetszett nekik a darab, de aztán egyszer csak megszólalt a taps. Annak a nagy csendnek, mint később kiderült, a megdöbbenésük, lesokkolódásuk volt az oka. Az, hogy mélyen megérintette őket a történet. A szüleim is sokkal lájtosabb, „szőkébb” dívasztorira számítottak.
Kissé ijesztően hangzik, hogy egyedül maradt az alakítása kulcskérdéseire vonatkozóan.
Ez nem így volt. Attila rávezetett, hogy mit érezzek és mit mutassak meg, kijelölte a kereteket. Az azonban igaz, hogy a köztük levő teret már nekem kellett belaknom. A színész páromtól is fontos, technikai jellegű tanácsokat kaptam, például hogy ne lefelé vagy oldalt, hanem kifelé, a közönségnek játsszam.
Hogyan különíthetők el erre a szerepre vonatkozóan a táncos és a színészi kifejezőeszközök? Milyen színészi pluszt követel meg öntől ez a szerep?
Hitelesnek kell lennem például a három férjjel való kapcsolat, szerelmi viszony ábrázolásában. Annak bemutatásában, ahogyan Marilyn és ők találkoznak, szerelmesek lesznek, végül pedig elválnak. Abban, ahogyan megérintem őket vagy rájuk nézek – hogy kiérezhető legyen belőle a szerelmem. És a végén az összeomlás átérezhetővé tételében, amikor Arthur Miller, a harmadik férje is elhagyja. Az őrlődését és az összeroppanását akarom érzékeltetni, ahogyan végül feladja. Ezek mind olyasmik, amiket táncosként is maximálisan meg kell oldani, de szükséges hozzájuk a színészi plusz.
A Vörös naplóban a színészi siker mellett rendkívül fontosak a szerelmek, Marilyn boldogságkeresése is. Ön szerint mit keres ő leginkább a férfiakban és a férfiaknál, és miben kell csalódnia?
Mivel nem ismerte az apját, mindenkiben apát kereshetett. Menedéket, biztonságot, békét, megnyugvást. A férfiak azonban nem így tekintettek rá, és benne is nagyon erős volt a tetszeni vágyás, ami nem segítette hozzá, hogy stabilak legyenek a kapcsolatai. Ehhez járult még a lelki labilitása meg a gyógyszeres kezelések. Miller esetében pedig az, hogy a férje társasága nem fogadta be, lenézte. A Vörös napló végigmegy annak a stációin, ahogyan Marilyn reménye megfogyatkozik.
Kezdetben barna haja van a darabban, és akkor válik a mindenki által ismert, beazonosítható dívává, miután parókát húz. Ön szerint a darabban lelki értelemben mi történik ekkor Marilynnel? Milyen átalakulást jelez a paróka?
A dívasága összeköthető a platinaszőkévé válásával, korábban világosbarna haja volt. A paróka, ahogy a rózsaszín ruha is, azt érzékelteti, hogy miután a castingon megérezte, mit várnak el tőle, fürdőzni kezd a rá irányuló figyelemben, csodálatban. És hamarosan befutott sztárrá válik; eléri, amire vágyott.
És mitől omlik össze, mi vezet a tragikus véghez? Ennek a magánéleti vagy a hivatásbeli eleme lehetett erősebb? Hogyhogy a dívastátus nem jelentett számára védelmet a kapcsolatai kudarca ellenére is? Marlene Dietrich például minden magánéleti csalódást túlélt.
Azt hiszem, ez nagyon személyiségfüggő. Monroe esetében minden az összeomlás felé tartott, mert eleve gyengébb, érzékenyebb, védtelenebb volt az átlagnál. És az új meg új veszteségek elviseléséhez végül már egyáltalán nem maradt ereje.
Milyen a táncosélet az ön számára Miskolcon? Érzése szerint milyen téren fejlődött itt leginkább, és hogyan alakított a helyzetén a Monroe-szerep?
Monroe-t az elmúlt pár év gyümölcsének érzem, amit itt töltöttem. Öt évről beszélünk, de hát közbejött a Covid. Sokféle stílust megtanultam, intenzív csapatmunka részese voltam, évről évre egyre komolyabb feladatokat kaptam. Ez a szerep az első nagyobb lépés és jó visszaigazolás számomra. Akárcsak az, hogy megtudtam: az Anyeginben is számítanak rám jövőre. A Covid mára szerencsére már csak olyan, mintha rosszat álmodtunk volna. Az elsők között kaptam el, és egy hónapig be voltam zárva, amit roppant nehezen viseltem. A színház bezárása után Skype-on, Zoomon, otthonról gyakoroltunk, és amikor fél év után visszatértünk, maszkban kellett lennünk az órákon, amiben alig kaptunk levegőt. Megváltásnak éreztük, amikor háromnegyed év után újrakezdődtek az előadások.
Monroe-t félreértették, de ez azért történt, mert olyan karaktert erőltettek rá, amely nem a sajátja volt. Ön élt-e meg hasonlót a pályáján: hogy olyan valakinek az álarcát kellett magára húznia, akit egészen idegennek érzett magától, és rosszulesett a dolog? Vagy ilyen nincsen: minden szerep ugyanolyan jó, és az a feladat, hogy a táncos a legjobban teljesítse rendező által elvártakat? Mi segítheti mégis, hogy a pályája az általa is jónak tartott irányban haladjon?
Ki vagyunk szolgáltatva. Hogy ki mit vállal, az az egyéni értékrendtől függ, de persze amit a szerep megkövetel, azt elvileg vállalni kell. A táncosok vékonyak, csinosak, ezért sokan „mutogatni” akarják őket, de azért lehet kompromisszumokat találni. Leszögezni például, hogy meddig érjen a nadrág, meddig a top. A csókot, ölelést pedig mint a szerep részét kell elfogadni. Ami Monroe-t illeti: a nőies, dívás, naivás elemeket távolinak érzem magamtól, és inkább a mélyebb érzelmi vonatkozások ragadnak meg ebben a szerepben. Azokat tudom igazán belülről hozni.
A siker iránti vágy, amely a Monroe-darab fontos motívuma, hogyan gondolkodtatta el önt a maga pályájáról, és arról, hogy a sikerért mit érdemes feláldozni?
Nagyon sok áldozatot kell hoznunk, és néha úgy érzem, nem éri meg. Rengeteg munkaórát ölünk egy-egy szerepbe, és ez nem olyan állás, ahonnan időnként elkéredzkedsz. Mindig itt kell lenni, és csak évad végén, tíz hónap után adatik szabadság. Másrészt mi akkor dolgozunk, amikor más pihen. Főpróbaheteken reggel kilenctől este tízig mindennap a színházban vagyunk. Az eredmények, a siker mégis mindig újra lelkessé tesz.
Milyen képe volt egy táncos életéről, amikor még csak álmodozott róla? És hogyan változott ez a kép azóta?
Nem szóltak előre, hogy ez ennyire kemény lesz. Ha úgy érezzük, hogy a magánéletünkre vagy az egészségünkre rossz hatással van ez az életvitel, akkor szerintem meg kell gondolni, hogy megéri-e csinálni. Megeshet, hogy már az is elég, ha kicsit visszaveszünk a tempóból. Ha van háttértámogatás, mint a család vagy a párod, aki – például mert ő is szakmabeli – érti, mivel jár ez, amikor már az erőd végén jársz, és nagyjából mindenből eleged van, levest készít, tartja benned a lelket, akkor nagyon sok örömet találhatsz ebben a szakmában.
Fotók: Éder Vera/Kultúra.hu
