Nehezen szánja rá magát az interjúadásra?

Nem. Szeretek beszélgetni. A neheze akkor szokott néha bekövetkezni, amikor már beszélgetnénk, és valamitől teljesen érdektelen, unalmas lesz az egész. Könnyű lenne ilyenkor a beszélgetőtársat szidni, de az esetek egy részében ez biztosan nem rajta múlik, hanem rajtam. Azt nem szeretem, ha valaki buta, de annyira, hogy ezt még csak nem is tudja önmagáról, viszont kellőképpen ambiciózus ahhoz, hogy simán elmenjen újságírónak hülyeségeket kérdezni. Igaz, ehhez kell a média is. Meg azt nem szeretem, ha valaki a legkevésbé sem arra kíváncsi, hogy a másik mit gondol, hanem van egy prekoncepciója, és tűzön-vízen át olyan válaszokat akar kiprovokálni, amelyek az ő prekoncepcióját igazolják. De a jó beszélgetést vagy akár a vitát kifejezetten szeretem. Az igazán jó beszélgetés pedig az, amikor nem régi, bevált válaszokat ismételgetek, hanem a másik kérdéseinek vagy állításainak köszönhetően valami olyasmi jut eszembe, ami számomra is új.

Könnyen ír?

Nem. Legalábbis nagyon nehezen jutok el addig az állapotig, amikor úgy megy, mint a vízfolyás. Ha ezt tudnám stimulálni, akkor valószínűleg egy-két könyvvel többet írtam volna. Nyilván kipróbáltam mindent, amiről feltételezhető volt, hogy előidézheti ezt az enyhén módosult tudatállapotot, de ha máig nem találtam meg a módját, akkor ezután valószínűleg nem is fogom. Így azzal nyugtatom magam: pont annyit írtam, amennyit kellett – vagy még annál is egy kicsit többet.

A szépírói pályakezdése előtt, 1990–1991 között a MÚOSZ Újságíróiskola hallgatója volt. Miért végezte el az újságíróképzést?

A pályakezdést én nem az első könyv megjelenésétől számolnám, hanem az íróvá válástól. Ha dátumot kell megjelölnöm, az sokkal inkább az 1986–1992 közötti hat év, amikor A sétát írtam, nem pedig 1995, amikor a regény megjelent. Maga az írás már jó pár éve jelen volt, 12-13 éves koromtól folyamatosan írtam, többnyire verset, mint abban az életkorban nagyon sokan. De A séta volt az első szöveg, ahol a meddő hangkeresés átfordult irodalomba, ettől kezdve van értelme írói pályáról beszélni.

A publikálás természetesen fontos, de az alkotói pálya nem a megjelenéssel kezdődik, hanem a munkával, azon belül is egy fordulattal, amikor valami eldől. De ezek a fordulatok nem egy pillanat alatt, hanem évek alatt következnek be. Hat esztendeig tartott, amíg végül sikerült befejeznem azt az alig százoldalas könyvet. Én ezt az időszakot érzem pályakezdésnek.

Az újságíróságot a Wikipédiának köszönhetem. A lexikon szerkesztője valahol meglátta, hogy a MÚOSZ-ba jártam, és ebből levonta a logikus következtetést: újságíró. Soha életemben nem voltam újságíró. Igen, valóban elvégeztem a Bálint György fotóriporteri szakját, de még fotóriporterként se dolgoztam soha. Ugyanazokban a hónapokban kezdtem fényképezni, amikor elkezdtem írni A sétát, 18 évesen. De szinte semmit nem tudtam a technikáról. Elég labilis volt a kapcsolatom a középiskolával, húsz voltam, mire végül egy dolgozók gimnáziumában – vagyis esti levelezőn – leérettségiztem, ezért jelentkeztem csak 1990-ben a Bálint Györgyre. Kész csoda volt, hogy felvettek, az elméleti tesztet szégyenemre szinte üresen adtam le, még fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent a fényérték, a rekesz, a záridő. Egy teljesen automata gépet kaptam ajándékba apámtól, azzal fényképeztem.

A szégyenletes tudatlanságom ellenére végül a leadott fotográfiák alapján úgy döntöttek, hogy felvesznek. Olyan tanárok tanítottak, akik a szakma legnagyobbjai közé tartoztak. Rédei Ferenc volt az osztályfőnököm, Füles (Tóth József) tanította az alkalmazott fotográfiát, Schwanner Endre a fotótechnikát, Hefelle József a fotóvegytant. És szerencsémre szó nélkül elfogadták, hogy semmi közöm a fotóriporterséghez, még a vizsgamunkám is műtermi portré volt. Úgyhogy előbb-utóbb megkérek valaki hozzáértőt, törölje ezt az újságíróságot a Wikipédiáról, semmi más bajom nincs vele, csak egyszerűen nem igaz. 

Huszonhét éves volt, amikor A séta megjelent. Ki segítette a kötet megjelenésében, ki figyelt fel először önre?

Károlyi Csaba segített a megjelenésben. Megszólított a négyes-hatos megállójában, ha jól emlékszem, a Wesselényi utcánál, és azt mondta, hallotta, hogy évek óta ül egy regényem valamelyik kiadó fiókjában, miért nem adom oda a József Attila Körnek (JAK)? Akkoriban ő volt a JAK elnöke. Csak látásból ismertük egymást, semmit nem olvasott tőlem, hiszen nem is olvashatott, nem publikáltam soha se regényrészletet, se mást. Mindenesetre mind a mai napig nagyon hálás vagyok neki, amiért elkérte a kéziratot. Enélkül valószínűleg még évekig hevert volna a könyv különböző fiókokban.

Fura állapot volt ez, a távoli ismerőseim a közeli barátaimtól tudták, hogy írok, de a közeli barátaimon kívül soha senki nem olvasott tőlem semmit. Egyszer mutattam meg pár oldalt az egyik barátom édesapjának, dr. Eckhardt Sándornak. De ő nem író volt, hanem kutatóorvos, onkológus. Ő volt az, aki pár tőmondattal talán a legtöbbet segített abban, hogy ráismerjek a saját hangomra.

Aztán pár évvel később úgy alakult, hogy valahol váltottunk pár szót Esterházyval. Akkor még mindig nagyon messze voltam a regény befejezésétől. Kérte, hogy mutassak neki egy-két részletet a regényből. A Zeneakadémián találkoztunk, oda vittem el neki a kéziratot. Pár héttel később kaptam tőle egy levelet, pontosabban egy levelezőlapot. Hogy ezt a könyvet írjam végig. És az a levél bizony nagyon sokat segített.

De a legmeghatározóbb nyilván a Kemény Istvánnal való barátság volt. Az ő budaörsi házuk kertjében kezdtem írni A sétát 1986-ban, rá pár hónapra, hogy megismerkedtünk. És 1992-ben fejeztem be, ugyanakkor, amikor ő A koboldkórus című verseskötetét. Azt szerettük volna, ha ugyanott és egyszerre jelenik meg a két könyv, úgyhogy együtt mentünk a kiadóba. Ahol nagyon örültek mindkét kéziratnak, majd betették őket a fiókba. István végül elunta a várakozást, és átvitte a könyvet a JAK-hoz. Neki az volt az ötödik könyve. Én úgy gondoltam, az első könyvemmel nincs sok jogom türelmetlenkedni, így még két évig volt a regény egy fiókban. A koboldkórus megjelent már ’93-ban, A séta végül csak ’95-ben. 

Az angolszász kritikák Magyarország szocializmusból demokráciába történő átmenetelét látják második regénye, A nyugalom cselekménye egyik legfőbb mozgatórugójának. Mennyire tud egyetérteni ezzel a vélekedéssel?

Teljes mértékben. Angolszász szempontból valóban ez a könyv fő mozgatórugója. Az én szempontomból meg nyilván csak egy a mozgatórugók közül. Brazíliától Kínáig huszonvalahány országban megjelent a regény. Olyan nyelvekre is lefordították, amelyekre álmomban sem gondoltam volna, például arabra. Nyilván van jó pár fordítás, amelynek a sorsáról nem tudok semmit, de a regény amerikai, német, román, lengyel, sőt még a kínai utóéletéről is elég sokat tudok, egyszerűen azért, mert vagy a kiadó, vagy a fordító volt annyira lelkiismeretes, hogy elküldte a fontosabb kritikákat. És ezek alapján azt látom, hogy

a könyv fő mozgatórugója mindig az, ami az adott kultúrában a fő mozgatórugó.

Angol és német nyelvterületen például a politikum. Nemcsak mostanában, de már tizenöt éve sem voltam Németországban olyan felolvasóesten, ahol valóban a regény lett volna a kérdések fő témája, nem pedig a regény apropóján a politika. Ha Varsóban olvasok fel, akkor sokkal többet fognak kérdezni az Úristenhez való viszonyról, mint Kínában. Ha Sanghajban olvasok fel, akkor a szülő-gyerek kapcsolaton a hangsúly. Ami nem csoda, hiszen a kínai társadalomban mindmáig olyan ereje van a családi hierarchiának, hogy a szülői akarattal való szembeszállás ezerszer jobban foglalkoztatja őket, mint a közép-európai politikai helyzet. Ez nem azt jelenti, hogy a regény többi síkja mindenestül elvész, csak kultúrától függően máshol vannak a hangsúlyok.

„Bizonyára akadnak majd olvasók, akiket zavarba ejtenek a regényben sűrűn előforduló erőszakos és erotikus jelenetek” – írja az amerikai kritika A nyugalom kapcsán, miközben Az eltűnt idő nyoma című legutóbbi kötetének egy bizonyos pontján ön arról ír, hogy a barátai féltik az egyik meglátásának kifejtése miatt. Gyakran volt része felháborodott kritikában, megbotránkozó levelekben?

Volt részem bennük, bár valószínűleg ritkábban, mint azt néhányan gondolják. Ez egy kicsit úgy működik, mint a hírnév. Aki számára híres vagy, az nehezen tudja elképzelni, hogy nem vagy mindenki számára híres, hogy sok-sok milliárd ember él a földön, aki nem hallott és nem is fog hallani rólad soha. Akinek megbotránkoztató, amit írsz, nehezen tudja elképzelni, hogy másnak nem az. A botrány soha nem érdekelt. Soha nem írtam egyetlen mondatot sem azért, hogy botrányt okozzak vele, viszont ha fontosnak tartottam azt a mondatot, nem húztam ki csakis azért, nehogy véletlenül botrányt okozzak. Ez nem azt jelenti, hogy az alkotói szabadság és az öncenzúra összeférhetetlen, dehogyis az! Öncenzúra nélkül aligha lehet alkotni. Csak mások a szempontok. Aközött, hogy valakit sért egy szó vagy egy mondat meg aközött, hogy én szándékosan és célirányosan sérteni akarok-e vele, ég és föld a különbség. Az egyik pszichológiai, esetleg kulturális kérdés, a másik etikai. 

Habár az első kötete regény volt, mégis a novelláival tűnt fel a magyar irodalomban, és a második kötete egyenesen három év novelláinak termését tartalmazza. Regényeit olvasva úgy érzem, mintha azokat is novellák egymásba fűzéséből építené fel, ezáltal azok sem klasszikus regénynek, inkább novellafüzérnek tűnhetnek. Elképzelhető, hogy nem is írt regényt soha? 

Meglehet. Ha ez tényleg így van, akkor a regényeim nem regények, hanem novellafoszlány-füzérek. Néhol meg versfoszlányfüzérek. Ennyi. Ez akkor foglalkoztatna, ha tűzön-vízen át meg kívánnám újítani a regényt mint műfajt. De ilyen ambícióim soha nem voltak. A forma egy eszköz ugyan, viszont elválaszthatatlan a tartalomtól, meghatározza azt. Számomra ennyi fontos belőle. Magyarán: az a tartalom, amit én akarok közölni, kizárólag ebben a formában tud megjelenni. Ha az utóbbin változtatok, az óhatatlanul érinti az előbbit. A szabadságomat a kettő együtt adja. Megfulladnék, ha bármiféle elvi megfontolásból bezárnám magam egy formába.

Kritikusai alapvetően James Joyce, Franz Kafka, Philip Roth, Bodor Ádám nevét társítják az önéhez. Kik azok a nagy elődök, akik jelentős hatást gyakoroltak önre?

Dosztojevszkij. 

Közismert, hogy több írói mélypontja volt. Megfordult-e a fejében, hogy felhagyjon a fotográfiával is?

Az írói válság meg a fotográfusi válság legalább annyira különbözik egymástól, mint amennyire különbözik az irodalom a fotográfiától. A mélypontok ellenére az soha nem jutott eszembe, hogy az írás abbahagyható lenne. De arra már volt egyszer példa, hogy fel akartam hagyni a fotográfiával. Még a legelején. Mármint az első tíz esztendő után.

Ha egy szöveg jó, az többek között attól jó, hogy mindenestül a sajátom. Olyan nincs, hogy a szöveg jó, de nem az enyém. Velem legalábbis még nem fordult elő. Olyan viszont van, hogy egy kép jó, de nem az enyém. És amikor majdnem egy évtizedig nem sikerült olyan képet készítenem, ami nemcsak jó, de mindenestül a sajátomnak éreztem, akkor nagyon közel voltam hozzá, hogy letegyem a fényképezőgépet.

Jáván él, és rendre hangsúlyozza, hogy nem száműzött ott. Ha nem kivándorolt, és mivel a fogalom politikai keretrendszere is megszűnt, emigráns író sem lehet, akkor minek tartja magát a szigeten?

Aminek a jávaiak is tartanak: idegennek. De sokkal jobb idegennek lenni idegenben, mint idegennek lenni otthon. Azt pedig most is hangsúlyoznám, hogy nem mentem el Magyarországról. Jáván töltöm az időmnek körülbelül a felét vagy egy kicsit kevesebbet, de nem adtam fel az itteni életem, itt van az otthonom, a családom, a kiadóm, a galériám, a kurátorom és a barátaim nagy része is. Ide hozom haza, amit Jáván írok, fényképezek. Ha bármi oknál fogva úgy döntenék, hogy elhagyom Magyarországot, akkor az elég egyértelmű és félreérthetetlen lesz. 

Olybá tűnik, mintha a fényképezéssel kapcsolatos szépirodalmi művek száma egyre gyarapodna. Mi állhat emögött?

Nem gondolkodtam ezen, de elképzelhető, hogy így van. És ha így van, annak a fő oka valószínűleg az, hogy az irodalom óhatatlanul az életre reflektál, a valós életben pedig egyre nagyobb a szerepe a fotográfiának. A fényképezés az egyik legfiatalabb önkifejezési mód, nincs kétszáz éves sem, de olyan elemi erővel tört be az életünkbe, hogy ma már elképzelhetetlen a lét nélküle. Petőfinek még nem jutott eszébe túl sok verset írni a fotográfiához, pedig róla már készült fénykép. Ma viszont, ha a jávai pásztorfiútól elvennék a mobilját, és nem tudna szelfiket kiposztolni az Instára, összeomlana. Az élete egyik legfontosabb pillérétől fosztanák meg. Az most mindegy, hogy ez jó-e vagy sem, de ez a tény. Ha ma választás elé állítanák mind a nyolcmilliárd embert, hogy vagy írástudás, vagy fényképezés, valószínűleg megdöbbentően sokan döntenének úgy, hogy jól ellesznek írás-olvasás nélkül, csak a kamerájukat ne vegye el senki. Ha ez nem hatna az irodalomra, az olyan lenne, mintha az írók nem foglalkoznának a lélekkel, a politikával, Istennel vagy a szexualitással. 

Előttem van egy kép önről, a pesti szobájában egy gitár látszik a háttérben. Szokott zenélni? 

Nem tudok zenélni. Még kottát olvasni sem. De a jávai szobámban is találna hangszert. Anyám fiatal korában hegedült, aztán a nővérem halálakor, azaz 15 évvel az én születésem előtt abbahagyta. Én már nem hallottam őt játszani soha. De valamennyi érzéket és vonzalmat bizonyára örököltem tőle, mindig is voltak hangszereim, nemcsak gitár, de zongora, dob, fuvola, tangóharmonika is. Leginkább olyankor használom őket, amikor nem hallja senki.

Fotók: Kurucz Árpád

Navarrai Mészáros Márton teljes interjúja a Magyar Kultúra magazin 2021/5. számában olvasható.