Kutyagolók, hárman címmel Háy Jánossal közös esten lépsz fel december 15-én Akvárium Klubban, a Petőfi Kulturális Ügynökség advent X Poket karácsonyán. Hogyan épül fel a Juhász Anna vezetésével megvalósuló est?
Nem előre megírt forgatókönyv alapján, hanem abszolút spontán módon. Az adja az est alapívét, hogy egymásra reagálunk Jánossal a saját – gyerekkor, felnőtté válás, öregkor és elmúlás témáit átölelő – novelláinkkal, regényrészleteinkkel és dalainkkal. Ez izgalmas, meglepő kanyarokkal teli kihívás számunkra, hiszen nem tudunk előre felkészülni. Minden a helyszínen születik és a jelen pillanatban történik, és ez az elmélyült folyamat magához vonzza a közönség figyelmét. Juhász Annának pedig különleges szerepe van abban, hogy mindez létrejöhet, hiszen ő inspirált minket arra, hogy kezdjünk el együtt dolgozni.
Hogyan?
Nagyjából másfél évvel ezelőtt kezdtük el együtt járni az országot Anna Sanctum című összművészeti projektjén belül, ahol kiderült számunkra Jánossal, hogy nagyon jól rezgünk össze és jól reflektálunk egymásra a színpadon. Könnyen folytatjuk egymás megkezdett gondolatait és nyitunk egymásban újabb tereket a szóban forgó témákkal kapcsolatban.
Az estek során nagyon jó irányba terelt minket Anna a kérdéseivel, gyakorlatilag egymásra hangolt az irodalom terén. Mi barátok vagyunk Jánossal, így ilyen szempontból – emberileg – már egymásra voltunk hangolva és tudtunk jókat beszélgetni, de egészen más ezt az érzékeny folyamatot a színpadon, irodalmi felolvasásokkal és éneklésekkel fűszerezve megélni. Ennek során kaptunk kedvet Jánossal egy önálló est megalkotásához.
Könnyen kapcsolódik János művészete a tiédhez?
János nagyon szigorú szerző. Húsz évvel ezelőtt féltem tőle. Emlékszem, nagy feladat volt kérdést feltenni neki, mert nem lehetett tudni, hogy milyen reakcióval válaszol, mennyire keményen lesz kritikus.
Amikor annak idején filmeztem, a filmstúdióval kapcsolatban is voltak közös dolgaink. A Kistehén zenekarral tartott speciális, irodalmat is magába foglaló estjeinkre is meghívtam. Egyformán érzékenyek vagyunk, egyaránt kitárulkozó és nyitott a lírai oldalunk. Mindeközben Jánosnál még erősen jelen van a posztmodern hatás, bizonyos témákról távolságtartóan beszél, és erősen használja az iróniát, ahogy annak az ellentétét is. Lényegében hatalmas templomokat épít, majd telefirkálja őket graffitivel. A művészete egyszerre erős, mély, szilárd és mindent felrúgó, mindent maga mögött hagyó, továbblépő. Könnyen tudok kapcsolódni ehhez. Felszabadító együtt lenni olyan emberekkel, akik tisztában vannak önmaguk korlátaival.
Nemrég jelent meg Anyám tenyere című regényed. Miért épp a mitikus középkorban játszódik?
Az volt a kiindulópontom, hogy az ember és az állat kapcsolatáról írjak, és olyan korba ágyazva szerettem volna tenni ezt, ahol még erősen függő viszonyban állt a természettel az ember. A természet erősen befolyásolta a mindennapjait, emiatt tiszteletet tanúsított felé a végtelen kizsákmányolás helyett. Egyrészt az indokolta a korválasztást, hogy az anyaggyűjtés során láttam, hogy a középkorban élő remeték valóban kapcsolatban voltak a természettel, társállataik is voltak. Másrészt pedig az, hogy én magam nagyon vonzódom a középkorhoz, az akkori életre jellemző, külső és belső, lelki természettel egyaránt közvetlen kapcsolatú létállapothoz.
Ugyanakkor akkoriban még más, a mainál rendezettebb viszonyban álltak az emberek a halállal. Úgy tartották, hogy létezik Isten, aki mindenben, így a halálban is jelen van, és ezt teremtett lényként – még ha ez nem is feltétlen könnyű – el kell tudni fogadni. Nem félelemmel átitatott tabuként, hanem az élet részeként kezelték a témát, hiszen ez fokozott mértékben járta át az életüket, a férfiak javarészt háborúban, harc közben estek el.
A mai korban rejtettebbek a félelmeink, sokkal kevésbé vannak kitéve az asztalra, így nehezebb is a feldolgozásuk. Azt gondoljuk, hogy a társadalmunk által felépített rendszerben védett biztonságban vagyunk, mégsem vagyunk jól, hiszen pszichés drámákat hordozunk magunkban, és nagy lelki terheket cipelünk. Tehát, úgy érzem, a félelem maga is sokkal természetesebb módon volt az élet szerves és elfogadott része, mint ma.
Te milyen kapcsolatban állsz a félelmeiddel?
Küzdök velük. Vágyom arra, hogy természetes viszonyt tudjak kialakítani a félelmeimmel és a halállal, de egyelőre nem megy. Nem szoktam beszélni ezekről az érzésekről, de itt vannak bennem. Például nem tudok a vágyott természetességgel felülni a lóra. Minden lóra ülés előtt félek, hiszen tudom, hogy lóra ülni veszélyes lehet. Viszont megküzdök a félelmemmel, és felülök rá – és tudom, hogy ez manapság nem mindennapi, hiszen az emberek többsége nem engedi bele magát olyan folyamatokba, amelyeket nem tud kontrollálni. Holott azt gondolom, hogy minden elfordulás, bezárkózás és tagadás életellenes. Én próbálom úgy alakítani a mindennapjaimat, az életem, hogy ne nyomjam el magamban a civilizációnkra jellemző, bennem is jelen lévő félelmeket. Nem a felszabadulás vágya vezérel ebben a folyamatban, hanem a nyílt, természetes, elfogadó működésre való törekvés.
Szerintem nem érdemes visszahúzódni egy távolságtartó, elszigetelt burokba, ahol bár biztonságosnak érezzük a létet, azt is érezzük, hogy valami nem stimmel. Az Anyám tenyere című könyvemben is az ember természetes létezési módját keresem. Milyen közeg, gondolkodásmód és attitűd által működhetünk úgy, ahogy a Jóisten eredetileg megteremtett minket?
Miként tudsz kapcsolódni a külső természettel és a saját, belső természeteddel?
Az otthonomat körbevevő erdő és állatok sokat segítenek ebben, éppúgy, ahogy a harmonikus mértékben megélt magány és közösségi élet is. Jó érzés valódi kapcsolódást létrehozni a különböző generációjú emberekkel és ápolni a régi kapcsolatokat. Például a mai napig járok látogatóba az édesanyám barátaihoz, Árpi bácsiékhoz, és minden alkalommal nagyon örülünk egymásnak. Gyakran az ilyen találkozások fényében veszem észre az előrevivő, engem segítő vágyaimat, és ezek hatására sikerül lemondanom az olyan vágyaimról, amik megakasztanak. Állandó jelenlétet igyekszem megvalósítani, amiben kifejezetten figyelek arra, hogy mi történik velem, mit miért csinálok. Ugyanakkor az is felszabadító és a külső-belső természettel való kapcsolódást elősegítő dolog, ha sikerül távol tartanom magamtól a bürokráciát.
Milyen élmény számodra az új regényed helyszíneként is megjelenő Pilisben élni?
Új otthonra leltem itt. Az Alföldön születtem, a gyerekkori természetélményem a hatalmas tér, ahol kilométerekre el lehet látni, amit homok fed és akácok tarkítanak. Belém ivódott ez a kép, de mindig vágytam az erdőbe, a hegyek közé.
Olyan eredendő súlya, mélysége, természetessége és olyan jó tempója volt annak a jelenetnek, hogy teljes mértékben el tudtam képzelni benne önmagam. Ezután szinte tudattalan módon kerestem a lehetőségét annak, hogy kialakítsam ezt az életet – és itt visszatérek az előző kérdéshez. Az segít kapcsolódni a külső és a belső természethez, hogy komolyan vettem a gyerekkori álmaimat, nem hagytam magam lebeszélni róluk. Hajtott a vágy, hogy kiköltözzek az erdőbe, és meg is valósítottam ezt. A mai napig a saját fejem után megyek – néhányan ki is vannak akadva emiatt a környezetemben.
Miután kikérem a tanácsukat, azt mondják: jó, Laci, elmondom a véleményemet, de úgysem azt fogod csinálni, amit én mondok. Nem azért kérdezem meg mások véleményét, hogy ahhoz idomítsam a cselekedeteimet, hanem azért, mert kíváncsi vagyok, más mit csinálna. Sok-sok véleményt meghallgatva és a sajátomat figyelembe véve alakítom ki az álláspontomat. Óriási öröm számomra, hogy ennek a működésnek az eredményeképpen és a gyerekkori álmaim komolyan vétele miatt a Pilisben élve könyveket írhatok, dalokat írhatok és az erdő ölelésében fát vághatok.
Hogyan tudod úgy megélni a modern kori remetelétet, hogy közben sokak figyelme szegeződik rád a művészeted iránti érdeklődésnek köszönhetően?
Ez egy nagyon kicsi ország, amiben kevés ember él. Meghatározó, izgalmas közeg hallgatja a dalaimat, de az olyan hétköznapi helyzetekben nem ismernek fel az emberek, mint például amikor elmegyek edzeni az Újpesti Dózsába. Így bár sok embert elérek, a közismertség alapvetően nem befolyásolja a folyamataimat. Azt csinálhatom, ami jólesik, így, ha a középkorba szeretnék menni, a középkorba megyek. Az új regényem munkálatai során három évem erről szólt. A folyó című albumomon is már nagyon erősen ott van a középkor. A közelmúltban megjelent a Csernovszky Márkkal közös balladalemezem, A mennybe vitt leány, amelyen pedig meglévő középkori balladákat hangszereltünk meg. Tehát én zavartalanul megélem az alkotói folyamataimat, aztán figyelem, hogy a közönség miként tud velem tartani az úton. Az Öreg Banda című könyvem esetében sejthető volt, hogy a közönségem nyitottan fogja fogadni. Kíváncsi vagyok, hogy az Anyám tenyere mennyire lesz könnyen befogadható az olvasóim számára.
Az eddigi megfigyelésem alapján azt látom, hogy kifejezetten nagy érdeklődés övezi a könyvet, ugyanakkor mégis levegő-visszafojtva közelítenek hozzá az emberek. Felállítottam magamnak egy hegycsúcsot ezzel a könyvvel, amit meg akartam mászni. Marha nehéz volt megmászni, rengeteg meló van benne – és azt hiszem, a közönségnek is komolyan kell dolgoznia annak érdekében, hogy magához vegye a mű tartalmát.
Mit értesz súlyos sziklák alatt?
Önmagában sem könnyű a regény témája, de ezt a témát ráadásul úgy közelítettem meg, hogy olyan – még fel nem dolgozott – problémákat érint, amelyek régóta feszítik az embereket, engem mindenképpen. A regényben arra bátorítom az olvasókat, hogy merjenek máshogy gondolkodni ezekről a problémákról és merjenek beszélgetni róluk. Mondok egy konkrét példát egy nehéz és tulajdonképpen tabunak számító témával kapcsolatban: mit kezd a társadalom a spiritualitás vágyával, az erre való szomjúságával, és hogyan oltja ezt a mai, modern világban, ahol már nem járhatók azok az utak és vallási megközelítések, amelyeket mondjuk a kereszténység felkínál?
A regény fő témája tehát maga az istenkeresés?
Végső soron igen. A természet és az állatok mind eszközök ebben a folyamatban. A remeték számára az ezekkel való kapcsolódás az Istennel való kapcsolat erősítését és fenntartását segítette. Ők nem a természetbe voltak szerelmesek. Nem a természethez vonzódtak, hanem a természetben megtalálható Istenhez. Szerették az állataikat, de a hús-vér állaton keresztül a bennük élő Istent szerették. Ilyen értelemben a természetet csupán egy közvetítő közegnek tekintették Isten felé.
Hogyan tudtad letisztultan, egyszerűen, koncentráltan megfogalmazni ezt a multidimenzionális, szavakon túlmutató témát?
Inkább csak kísérletet tettem erre, éppúgy, ahogy a könyvben szereplő remete, Pomuk is kísérletet tesz arra, hogy megértesse a katolikus pappal, Lőrinccel, hogy neki azért nincs szüksége az evangéliumra, mert a természeten, az állatokon keresztül elérhető számára Isten. Ahogy azt a lényeges meglátást is kifejti, hogy szeretetben élő emberként miért nem képes azonosulni a bűnösség tudatával. Kettejük beszélgetései nagyon fontosak, így olyan felületet igyekeztem teremteni számukra, ahol mindketten nyitottak a másik gondolataira, kölcsönös szándékuk egymás megértése, ezáltal elszigetelődés és elzárkózás helyett közelednek egymáshoz.
A történet folytatásában Pomuk belátja, hogy az erdő és az általa egészen odáig vallott hitvilág segítségével csak saját magán tudott segíteni, és annak érdekében, hogy a magukra hagyott kékesi parasztembereken, a faluban élő tömegen segítsen, be kell állnia az evangélium mögé. Hiszen az evangélium – legalábbis szerintem – arra lett kitalálva, hogy általa olyan emberek is eljuthassanak Istenhez, akik számára nem közvetlen élmény a hit és nem természetes a spiritualitás. Azoknak nincs szükségük rá, akik éber Isten-kapcsolattal születtek. Pomuk ilyen, és az erdő közepén könnyen meg is élhette ezt. Mégis kilép a saját erdejéből és belép a civilizáció erdejébe, hogy kolostort alapítson és az evangélium által segítse az embereket.
A mai társadalmunk működése kapcsán is abban látom a problémát, hogy emberek tömegei vannak egyedül hagyva, és ezek a tömegek már nem vagy csak nagyon nehezen tudnak azonosulni a vallási rendszerekkel, nehezen tudják magukra ölteni a bűntudat érzését, viszont nagyon szomjaznak a spiritualitásra és Istenre. Ma is jelen van a vele való kapcsolódás iránti vágy, még sincs megfogalmazva, hogy mi gátolja ezt a kapcsolódást, mi áll az emberek útjába az Isten felé való nyitásban, milyen akadályok riasztják vissza a keresőket?
Miért változtattad meg a mű tervezett címét, és lett Vad helyett Anyám tenyere?
Egyrészt azért, mert az egyik kortárs olasz írónak van egy könyve A vad címmel, másrészt azért, mert úgy éreztem, ez a cím nem érzékeny. Túl tárgyleíró, nem érezteti a könyvben rejlő hangulatokat. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy az Anyám tenyere már korábban is szerepelt alcímként a kéziratokon. A megjelenés előtti utolsó találkozásunk alkalmával felvetette a kiadó, hogy esetleg találjunk-e másik címet a Vad helyett, mire én rögtön azt válaszoltam, hogy: igen, legyen a cím Anyám tenyere.
Az írói alkotófolyamataid során befolyásol az olvasóid véleménye?
A lényegi folyamataimban nem befolyásol. Nincs hatással arra, hogy miről írok, és mennyire mélyre megyek önmagamban ahhoz, hogy megtaláljam az általam keresett válaszokat. Viszont az fontos nekem, hogy befogadható legyen számukra az anyag és azonosulni tudjanak vele.
Ilyen értelemben befolyásol. Számít nekem, hogy tudok-e a leírt dolgokról úgy beszélni, hogy azzal ne csupán önmagam számára, hanem mások számára is nyissak csatornákat. Egy barlangász vagyok, és úgy próbálom feltárni a Föld gyomrában lévő vermet, hogy az aztán mások számára is megtekinthető legyen. Hajt a megosztás öröme. Ez az öröm vezérelte a Dömörkapu Rengeteg létrehozását is. Olyan helyet hoztunk létre a feleségemmel, ahol mi jól érezzük magunkat, és szívderítő látni, hogy mások is jól érzik ott magukat.
Hogyan tudtátok úgy kialakítani az erdei büféként, közösségi térként és szálláshelyként egyaránt üzemelő Dömörkapu Rengeteg belső terét és környezetét, hogy az igazán titeket tükrözzön?
Egyrészt úgy, hogy részben lelkesedésből, részben anyagi kényszerből én csináltam bizonyos belső részeket, például a büfé italospultját. Traktorral kihúztam egy tölgyfát az erdőből, amit aztán felvágtam, és elkészítettem a pultot a belső tér többi fafelületével együtt. Iszonyúan szeretek tereket berendezni, és a saját, előre eltervezett elképzeléseim szerint alakítottam ki az enteriőrt és a dekorációt. A feleségem, Sári természetfotóiból gigaposztert készítettem, így díszítettem fel a konyhát. Annak idején építész szerettem volna lenni, így tulajdonképpen egy építész veszett el bennem.
Az építőmérnöki karon végeztem, de nem helyezkedtem el a szakmában, mert egyből filmezni kezdtem. Viszont a mai napig érdekel az építészet, és mélyen vonz, hogy épületeket, tereket alakítsak ki – most is épp egy pilisi fakápolna létrehozásán agyalok, már gyűjtöm hozzá a faanyagokat. Sári pedig nagyon jó háziasszony. Nyitott, könnyű és befogadó. Aki a büfébe érkezik, hozzá jön. Emellett ő alakítja ki a programokat is, így a belőle áradó finomság és gondoskodás minden látogató számára érezhetővé válik.
A portrékat Bácsi Róbert László készítette
