Kétségkívül épületei a leghíresebbek, de rendkívül sokoldalú művész volt, kiváló festő, költő, író és néprajztudós, egyébként pedig - Tompa László szavaival - "Erdély legnyugtalanabb, izgága magyarja". Nemcsak művészete maradandó értékű, de emberi nagysága is példa volt és maradt minden nemzedék számára. Kortársai "a szikladerekú építőt látták benne, aki teleültette Erdélyt zengő templomokkal ... a fiatalabbak a hűség és szolgálat jelképét, a szétzüllött harangszónak tornyot rakó embert. Élete, munkássága századokra szóló példa és tanulság" - írták róla, amelyben nincs semmi túlzás. Ékesen bizonyítja ezt, hogy az első világháború után lemondott a budapesti Iparművészeti Főiskola tanári katedrájáról, és hazament Erdélybe, ahol nem várta se munka, se pénz. Pedig három gyereke volt, de ő azt mondta: "hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten". Így azután világéletében szegény ember maradt, de persze nem bánta. Amint kilencvenévesen megvallotta: "Ha anyagiakban mindig szegény is voltam, de szellemiekben, lélekben, családilag gazdag, szép és boldog volt az életem".
