(MTI/AP/APA) - Ingmar Bergman Farö-szigeti házában fejezte be életét, ahová a rendkívüli érzékeny művész már az 1960-as évek elején visszavonult alkotni, távol a világ zajától, és ahol megfelelő közeget és természetes díszletet talált az emberi elidegenedést körüljáró filmjeihez.
A rendező 1918. július 14-én született Uppsala városában, lutheránus lelkészi családban. A rideg otthoni légkör, a vallás külső kényszerének és a hit keresésének konfliktusa egész pályafutását végigkísértette. A filmjeiben szereplő lelkészek vagy embertelenek, vagy fanatikusok, vagy pedig hitükben megrendültek és alig-alig látunk egészséges, boldog emberi kapcsolatokat. Az 1930-as években többször járt a hitleri Németországban, kamaszként lelkesedett a náci eszmékért. Később ez mélységes szégyenérzettel töltötte el, amiért ugyancsak filmekkel "vezekelt".
Első filmjét, a Válságot 1945-ben készítette, de alkotásaira csak 1957-ben figyelt fel a világ, amikor a cannes-i filmfesztiválon a zsűri különdíjával tüntették ki A hetedik pecsét című filmjét. A középkori keresztes háborúk és pestisjárványok idején játszódó történet főhőse egy hitét vesztett lovag, aki végzetes sakkjátszmára hívja ki a halált. Az expresszionistába hajló képsorokkal készült fekete-fehér mű, majd a még ugyanebben az évben forgatott A nap vége (Eredeti címén: A vad szamócás), egy öreg orvos szembenézése saját önzésével aranydiplomája átvétele alkalmával, rövid idő alatt azonosította Bergmant a modern svéd filmmel.
Az 1960-as évek első felének remekművei voltak a "Trilógia" filmjei, a Tükör által homályosan, az Úrvacsora és a Csend, amelyek az istenkeresés csődjét, az emberi kapcsolatok egyre felszínesebbé válását mutatták meg, a kor ízlése szerint nemegyszer botrányos eszközökkel. A Farkasok órája és a Persona viszont már a belső démonok elleni harc, az elvesztett identitás tükre. A Szégyen (1968) a 9 évvel később készült Kígyótojással együtt az ifjúkori "eltévelyedés" magyarázata Bergman részéről, a totális elnyomással szembeni tehetetlenség és a bukás filmje. A sors iróniája, hogy az utóbbit Münchenben kellett forgatnia, mert adócsalás vádja miatt évekig nem dolgozhatott saját hazájában.
A testi-lelki kínok filmen soha nem látott nyers ábrázolása a Suttogások és sikolyok (1971), amelyet annak idején bergmani "Három nővérként" is emlegettek. A szexuális elfojtások emberromboló hatását is felszínre tudta hozni a Rítusban, és főleg a Jelenetek egy házasságból című tv-sorozatban, amelyből utólag készült moziba szánt mű.
Bergman filmjei rendkívüli feszültségét csak fokozta azzal, hogy szinte soha nem alkalmazott kísérőzenét, és gyakran csak néma arcok egymásutánját lehetett végtelennek tűnő ideig látni. Ebben partnere volt két zseniális operatőr, Gunnar Fischer és Sven Nykvist és rendezői módszere, amellyel valósággal őrületbe kergette színészeit. Viszonylag szűk volt filmjeinek szereplőgárdája, de Max von Sydow, Gunnar Björnstrand, Erland Josephson, Bibi Andersson, Ingrid Thulin és Liv Ullmann világhírű lett. Közben magánélete is rendkívül viharos volt: ötször nősült, négyszer vált el - az ötödik felesége meghalt - és hosszú évekig élettársa volt Liv Ullmann, akivel közös lányuk, Linn Ullmann ma elismert írónő.
A rendező soha nem maradt hűtlen első szerelméhez, a színházhoz. Egy időben a stockholmi opera igazgatója is volt. A zene iránti rajongása is többször feltűnik alakjaiban, és 1974-ben filmre vitt egy "külvárosi" Varázsfuvola-előadást.
Élete utolsó 20 évében visszavonult a filmezéstől, de irodalmi értékű forgatókönyveket később is írt - ezek magyarul már az 1970-es évektől rendszeresen megjelentek előbb a Nagyvilág című folyóiratban, majd önálló kötetekben is - ezek közül többet Liv Ullmann filmesített meg, akivel végig jó barátok maradtak. A norvég színésznő volt az, aki rábírta Bergmant, hogy vállalja el 2003-ban a Sarabande című film megrendezését, amelyben ismét találkozik a Jelenetek egy házasságból egykori párja. Ez volt a nagy svéd rendező hattyúdala.
Svédország, amely sokáig orrolt Ingmar Bergmanra, most fejet hajt a hétfőn elhunyt rendező előtt: Fredrik Reinfeldt miniszterelnök "halhatatlannak" nevezte a rendező műveit. "Ingmar Bergman a világ egyik legnagyobb dramaturgja, sokak számára ő volt a legnagyobb mindnyájuk között. Azt hiszem, nehéz megérteni és teljes egészében felmérni Bergman hatalmas hozzájárulását a svéd film- és színházművészethez, Svédországban és külföldön egyaránt" - hangsúlyozta közleményében a svéd kormányfő.
Ingmar Bergman "az ihlet hatalmas forrása volt" - méltatta a rendezőt Staffan Valdemar Holm, a Dramaten királyi drámai színház igazgatója; ebben a színházban hosszú évekig dolgozott Bergman rendezőként. "Azt hiszem, nem fogtuk fel, milyen nagyra becsülték őt külföldön" - mondta Marie Nyreröd, a filmrendezőről készült dokumentumfilm szerzője. Bergman filmrendezői nagyságát honfitársai csak késve ismerték fel, holott külföldön gyorsan hírnévre tett szert.
A svéd közszolgálati rádió és televízió hétfőn műsorváltozást jelentett be, Ingrid Bergmannak szentelt adásokat iktatva be a műsorba.
Ingmar Bergman a filmművészet történetének egyik legnagyobb rendezője, aki nemcsak műveivel, hanem személyes megjelenésével és erejével is sokat tett a filmművészetért, ezen belül az európai filmművészetért - mondta Szabó István filmrendező. A Bergman-filmek úgy számítanak a nézőnek, mint egy nagy regényíró regényei, egy nagy költő versei, vagy egy nagy drámaíró művei. "Nagyon nagyra becsülte a közönség elérését, a számukra elmondott történetet, és nem becsülte sokra a csak sznobok vagy csak magasan kvalifikált esztéták által érthető és elérhető történeteket" - mondta.
Mint felidézte, Bergman leírta egyszer, hogy a filmrendező olyan foglalkozású ember, aki érdeklődést tud kelteni egy hős vagy egy történet iránt; ha nem tudja felkelteni ezt az érdeklődést, akkor nem filmrendező. A filmrendező kitért arra, hogy személyes kapcsolatban is állt az Európai Filmakadémia alapító elnökével. A filmakadémia megalakulásakor Ingmar Bergman többek között a magyar alkotót választotta egyik munkatársának.
Janisch Attila, Balázs Béla-díjas filmrendező elmondta: a gimnázium elvégzése után, amikor Kecskeméten a moziüzemi vállalatnál dolgozott, Ingmar Bergman több filmjét sokszor megnézte. Volt, amit akár húszszor is; például a Suttogások és sikolyok címűt, amely meghatározó volt számára. "Nagyon fontos film volt minden szempontból a pályámon" - hangsúlyozta Janisch Attila, hozzáfűzve: Bergman volt a mestere a mozgásban lévő emberi arcnak, ami a filmnek a leginkább a sajátja, formanyelvének leginkább jellegzetessége, amit semmilyen más művészeti ág nem tud megjeleníteni. Közeli képeken el tudott mondani egy történetet, és az emberi arc minden rezdülését meg tudta mutatni.
Kiemelte, hogy Bergman igazi polihisztor, az igazi nagyok közé tartozó filmesek egyike volt, aki mindenhez értett, és mindent tudott a szakmájáról. Nemcsak kiváló filmeket készített, még inkább színházi rendező volt, amely munkásságát nem is nagyon ismeri a nagyvilág. Ezen kívül kiváló író volt. Filmes rendezők körében igazi ritkaság az ilyen - mondta Janisch Attila.
"Kamaszkoromban, amikor Bergman abba akarta hagyni a pályáját, írtam neki egy levelet, hogy ne tegye, mert a világnak mekkora szüksége van arra, amit ő csinál. Aztán, hogy a levél megérkezett-e, nem tudom" - mondta a Hosszú alkony, a Másnap, és az Árnyék a havon rendezője.
