 |
| Oláh Kálmán |
- Noha áprilisban megkaptad itthon az Artisjus zenei díját az év zeneszerzőjeként, nem rohamoztak meg utána az újságírók. Vártad volna?
- A díjátadás után készült egy rádióinterjú, ennyi történt. De nem lepődtem meg, hiszen már a Liszt-díj után is ez volt a jellemző. Az amerikai zeneszerzői nagydíjnál más helyzet volt, azt a versenyt 1987 óta megrendezik, a New York Timestól a Washington Postig sok helyen írtak róla. Óriási figyelem övezett minket, nemcsak engem, hanem a zongoristák számára kiírt verseny első három helyezettjét is.
- Amikor utána gratuláltam, mégis azt mondtad: á, nem kell ezt olyan komolyan venni! Miért nem? A világ egyik legjelentősebb alkotói díját vehetted át, a "jazz hazájában", európaiként.
- Fontos volt, persze, nagyon is. Csak aztán továbbléptem. Megkaptam, örültem, lapoztam. Megyünk tovább.
- A "tovább" is jelentős lépés volt, hiszen ez után elkészíthetted az első amerikai lemezedet, a felvételkor Jack DeJohnette és Ron McClure, a világ legjobbnak számító dobosa és az egyik legkitűnőbb nagybőgős játszott veled. Az Always című album borítóján ott a díj neve, a hátsó borítón pedig Jack DeJohnette elismerő szavai olvashatók rólad. Volt ennek hatása?
- Örülnék, ha egy ekkora díjnak és az amerikai lemezemnek lenne következménye, de nem volt. Persze, fontos visszajelzés az, hogy a legjelentősebb zenészek elismernek. Én azonban játszani szeretnék. Sajnos nem játszom annyit, amennyire szükségem lenne. Nem a megélhetésemhez, hiszen azt a tanítás és a hangszerelés végül is biztosítja. Az lenne a legfontosabb, hogy jó zongorán és helyen, nyitott közönségnek, egyedül vagy érzékeny partnerekkel játsszak. Minél többet. Az idén elkeserítően kevés koncertem volt.
- Nem gondoltál arra, hogy legalább pár hónapig a tengerentúlon élj?
- Éppen mostanában, októberben játszom Torontóban, de még előtte, lesz egy koncertem a Smalls nevű helyen, New York egyik legjobb dzsesszklubjában, ahol olyan kitűnő zenészekkel játszom, mint Tim Ries (a Rolling Stonesból), Gregory Maret (a Pat Metheny Groupból), Kendrick Scott (aki Herbie Hancock jelenlegi dobosa). De ez egy koncert, amire meghívtak. Egyébként ott mindenki egyengeti a saját útját, fáradhatatlanul megy előre. Az amerikaiak megszokták ezt a folyamatos "nyomulást". Nekem ez nem menne. Lehet álmodozni, de komolyan meg se fordult a fejemben, hogy a tengerentúlon maradjak, akár csak pár hónapig. Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudnék érvényesülni.
 |
- Látjuk, hogy itthon is szükség lenne a folyamatos "nyomulásra"!
- Saját magamat kellene előtérbe tolnom? Számomra ez nem rokonszenves. Sokan mondták az Egyesült Államokban, hogy volna ott helyem. Alig akad olyan zenész, aki évtizedek óta foglalkozna klasszikus zenével is. Keith Jarrett belemélyedt a klasszikus zenébe, de általában ő is vagy klasszikus zenét játszik, vagy szabad, improvizatív zenét, illetve standardeket.
- Nemrég egy társaságban az egyik zongorista neked szegezte a kérdést: mit is tanítasz tulajdonképpen? Óriási derültséget váltott ki, pedig jogos a fölvetés: mi tanítható a szabadságot és kreativitást követelő jazzből?
- A konkrét zenei tanítás főként az összhangzattant, a nagy mesterek műveit, a példák elemzését jelenti. De valóban nemcsak tanárnak, hanem pszichológusnak is kell lennem. Rá kell vezetnem a növendékeimet arra, hogy a jazz lényege a szabadság, az improvizáció, a kreativitás. A kezdő zenésznek el kell sajátítania a "nyelvet", utána azonban meg kell próbálnia elvonatkoztatni ettől, hogy el tudja játszani a saját dallamait is. Amikor megtanulta valaki a közismert stíluselemeket, utána nehéz elszakadni ezektől. Ilyenkor egy jó beszélgetés többet segít, mint a zongorázás. Igyekszem mindegyik növendékemből kihozni azt, amiben ő jó.
- Milyenek a mostani pályakezdők? Mire vezethető vissza az, hogy ilyen elképesztően gazdag, sokszínű a magyar jazz, mitől van itt ennyi kitűnő zenész?
- Évtizedekkel ezelőtt elindult a Mátyás térről egy olyan zenésznemzedék, amelyik hihetetlenül erős példát mutatott, köztük volt Szakcsi Lakatos Béla és Ablakos Lakatos Dezső. Rendkívül magasra tették a mércét, s azóta mindenki azt a szintet próbálja elérni. A mai fiatalok is ezt látják, nem csoda, hogy ennyi tehetséges zenész bukkan fel folyamatosan.
- Miközben Magyarországon nem jellemző, hogy képesek lennének az emberek összefogni, együttműködni, a hazai jazzéletben a zenészekre nagyon is jellemző a nyitottság, a kooperáció. Minek köszönhető ez a bámulatos egymásra hangoltság?
- Ez borzasztóan fontos elem a hazai jazzéletben, a legtöbb zenész valóban kreatív módon reagál másokra. Igaz, csak azzal tudunk együttműködni, aki tökéletesen megtanulta, beszéli a közös "nyelvet". De a jazzben éppen az az érdekes, ami ebből a "beszélgetésből" újdonságként születhet.
- Úgy tudom, egy esztendeje tanítod is a közös improvizációt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Ezt fölvehetik akár a klasszikus tanszékről is növendékek?
- Ez új, fakultatív tárgy, amelyet fölvehetne bárki, igaz, az első esztendőben nem jött senki a klasszikus tanszékről. Talán mert azt hiszik, hogy jazzt kell együtt improvizálni. De ennek az órának éppen az a lényege, hogy stílusoktól és szabályoktól függetlenül, közösen tudjanak improvizálni, reagálni egymásra. Nem beszélünk meg előre semmit, legföljebb föladok egy témát. Vagy egy motívumot. Az idén diplomázott negyedikesek közül páran óriásit fejlődtek a közös improvizációs órákon, ilyen a különösen tehetséges gitáros, Fenyvesi Márton, vagy két remek szaxofonos, Ávéd János és Borbély Miklós. Úgy érzem, sikerült új kapukat kinyitnom náluk a közös improvizációs órákkal.
- Kinyitottál új kapukat a pécsi Pannon Filharmonikusoknál is: együtt adtátok elő júniusban Pécsett, Kovács László vezényletével a legújabb szerzeményedet, a Passacaglia for orchestra & jazz trio című művedet. Komplex, izgalmas zenemű. Harmóniában simul benne egymásba a szimfonikus zene és a jazz. Mi izgatott a komponálásakor?
- Maga a szimfonikus zenekari hangzás érdekel már gyerekkorom óta. Óriási találmány, hogy melyik hangszerből mennyi kell, hogy ilyen szépen megszólaljon egy zenekar. Rengeteget hallgatom például Beethovent, Bartókot, Sztravinszkijt, nagy hatással vannak ma is rám. Valami utat akartam találni, hogy a bennem megszülető zenei gondolatokat olyan módon elő lehessen adni, hogy közben én is részt vegyek benne jazz-zenészként.
 |
- Miért hangsúlyozod, hogy jazz-zenészként?
- Végül is mitől jazz a jazz? Elsősorban attól, hogy improvizáció is van benne. Mindezt 80 fős szimfonikus zenekarral előadni, ez komoly felkészültséget, koncentrációt és nyitottságot igényel. Remek együttműködés születhet belőle, főleg, ha jó a zenekar. Pécsett már az első összpróbán fantasztikus volt, ahogyan megszólalt a mű. Ha beépítünk improvizációt jazzistákkal a szimfonikus zenébe, akkor az már némiképpen jazz is lesz.
- Nem mindegy, hogy mi az? Olyan zene legyen, amely újat nyújt, érdekes, s még élvezetes is!
- Végül is mindegy, milyen műfajról van szó. Amit például Klenyán Csaba klarinétművésszel csinálok, azt nem nevezem jazznek. Az kortárs zenei improvizáció.
- Csak a "kortárs zene" sokakat riaszt, rengetegen azt hiszik, hogy valami emészthetetlen művet hallanak majd, nem lesz egy dallam sem! Miközben például a te legújabb műved rendkívül szép is.
- Nem találtunk még rá jobb szót, ez kortárs zene. A skatulyázás káros, biztos, hogy sokan vannak, akik a jazz hallatán is így reagálnak, mert, mondjuk, egyetlen szeletét hallották valamikor, az nem tetszett nekik, és nem tudják, hogy a jazz mennyire sokféle zenét jelent. De sokszor mégis csak szükség van a műfaji meghatározásra.
- Eredeti módon próbálod ötvözni a klasszikus zenét és a jazzt, mire jutottál mára, mi a számodra elfogadható út ebben?
- Klasszikus zeneszerzést is tanultam Barabás Árpád zeneszerzőtől, s azóta folyamatosan tanulok, ezen a kérdésen nagyjából 15 éve agyalok. Eleinte készítettem olyan átdolgozásokat, amelyek most nem tetszenek. Ma már inkább azt tartom az igazi, járható útnak, amikor a klasszikus darab elhangzik eredeti formájában, aztán jöhet az én reakcióm, a mű egyfajta folytatása, továbbgondolása. Vagy előkészítése. Szerencsés esetben ez hozzáadhat az eredetihez.
- A Sketches from Bach Chello suits című CD-det, amelyet Mini Schulz német nagybőgőssel készítettél, a koreai GOOD International kiadó jelentette meg, Bach, mégis jazz, évek óta hallgatom, s nem tudok betelni vele. Igaz az, hogy Keith Jarrettet akarták erre felkérni, csak ő nem vállalta?
- Nem ehhez akarta a kiadó Keith Jarrettet felkérni, hanem az előző CD-hez, a Bach: Goldberg-variációk albumhoz. Jarrett talán azért nem vállalta, mert a koncepció nem tetszett neki. Úgy tudom, az eredetit eljátszotta volna. Aztán a stuttgarti nagybőgős, Mini Schulz javasolt engem. Ez, a Bach: Goldberg-variációk annyira tetszett a kiadónak, akkora sikert aratott a Távol-Keleten, hogy utána már a kiadó akarta a folytatást, duóban, ebből született meg a Sketches from Bach Chello Suits című CD Mini Schulzcal.
- Ez nagyívű, feszesen megkomponált mű, de improvizáltatok is a felvételkor?
- Egy-egy motívumból indultam el, kidolgoztam a témákat, megkomponáltam az egészet, a felvételkor csak pár improvizációs elem volt benne. Nem nagyon alakítottam át az eredetit, hanem inkább kiegészítettem. Próbáltam valami újat teremteni a sajátharmóniákkal, ellenszólamokkal, illetve a motívumok továbbfejlesztésével.
- Igaz, hogy volt olyan koncerted Szöulban, ahol órákon át dedikáltál?
- Annyi néző előtt életemben nem játszottam még, mint ott. Sok száz lemezt eladtak, hosszan dedikáltam a koncert után. Sajnos, aztán rossz döntést hoztam. Megjelent 2002-ben a koreai kiadónál a 3. lemez, a Hungarian Rhapsody, amely közös album volt Lehel Péterrel, s ez után megkeresett a japán-amerikai MA Recordings igazgatója, javasolta, hogy készítsem el még egyszer a Goldberg-variációkat, ezúttal trióban. 2003-ban meg is jelent Kálmán Oláh Trio: Contrasts and Parallels címmel. Viszont megsértődött a GOOD vezetője. Ezen az MA-albumon szerepel egyik tételként a Variációk egy népdalra is, azzal a tétellel született meg a Passacaglia for orchestra & jazz trio alapja.
 |
- Akkor mégse volt rossz döntés, hogy elpártoltál a GOOD-tól, ha ez lett az eredménye, nem?Ráadásul a GOOD-lemezeidet nem lehet itthon kapni, ami elég abszurd.
- Sajnos, a GOOD kiadványait nem nagyon terjesztik Európában. Viszont rengeteg fellépést szerveztek nekem. A japán-amerikai MA kiadó jól terjeszti a CD-it, ám ők meg nem szerveztek koncertet. De tény, hogy ha nem pártolok át másik kiadóhoz, akkor nem született volna meg tavaly a Passacaglia szimfonikus zenekarra és trióra. Ha így nézem, végül is nem mondhatom, hogy egyértelműen rossz döntést hoztam akkor, amikor átmentem másik kiadóhoz. Ennek az éremnek is két oldala van.
