A Szentendrei Szabadtéri Múzeum az ország egyik leghíresebb turistaváró intézménye. Egy néprajzi tematikájú múzeum, amely népszerű, milyen arányban számíthat szponzori támogatásra?
Egy néprajzi meghatározottságú múzeumnak nehéz magánszponzort találni: bár kisebb összegeket kapunk cégektől, bankoktól, de ez nem meghatározó, mivel a közbeszéd szerint a kulturális szférában a szponzoráció 90 százaléka a sportra, a fennmaradó tíz százalékból pedig kilenc a magas művészetekre irányul.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum a 15 országos nemzeti nagygyűjtemény egyike, tehát száz százalékban állami tulajdon: így elméletben teljes állami szubvenció működteti. Természetesen ez nem elegendő a valódi fennmaradásra, hiszen a költségvetésünk évente 1,1 milliárd forint körül alakul, ennek pedig 40-50 százalékát tudja csak biztosítani az állam. A fennmaradó részt saját bevételből szerezzük: a jegybevétel mellett különböző kereskedelmi tevékenységekkel ? például a helyszín bérbe adásával, boltok üzemeltetésével ? jutunk 250-300 millióhoz, valamint pályázunk uniós és hazai szervezetek által kiírt programok támogatására.
A Skanzen lehetőségei területét, témáit illetően eléggé kötöttnek tűnnek. Hogyan kaphat teret itt a folyamatos fejlődés, megújulás?
A Szépművészeti Múzeummal együtt talán a két legprogresszívebben működő múzeum egyike vagyunk. Egy apró különbség azonban másfajta működést feltételez: a skanzenben sosem lesz Cézanne vagy Vincent van Gogh, nekünk mindig ugyanaz a 200-300 épületünk van állandó berendezéssel. Így a programgazdagság a megújulás legfőbb eszköze, ennek pedig keretet ad a népi kultúra gazdag hagyománya, hiszen a kalendáriumi szokások január 1-től december 31-éig újabb és újabb lehetőségeket kínálnak. A fesztiválok helyett ? amelyekben korábban gondolkodtunk, de az ingyenes fővárosi, környékbeli rendezvények ellehetetlenítették a létezésüket ? ma már a szolgáló múzeum elvét követjük: a szórakozva tanulás helyszínévé váltunk. A fő, hogy a skanzenből mindig haza lehessen vinni valami szellemi csomagot. Tudást, amelyet a mai ember is beépíthet, hasznosíthat a saját életében.
Mondana egy példát?
A hagyományos paraszti tudás rendkívül gazdag, tapasztalatokon nyugvó, praktikus tudás, amelyet a modern kor embere hajlandó elfelejteni és kidobni az ablakon. A televízióban látjuk, mennyi települést sújt árvíz, de ha a városrendezők korábban elővették volna azokat a régi térképeket, amelyek 200 évvel ezelőtt születtek, és ábrázolják, hogy hol járt a víz, akkor nem adtak volna ki építési engedélyt oda, ahova paraszt soha nem húzott fel házat.
Nem véletlen, hogy ha az országban katasztrófa történik ? például a felső-zsolcai árvíz, vagy a kolontári vörösiszap esetében? az építészek ide jönnek és az adatbázisunkban lévő épületekről veszik le a mintákat az újjáépítéshez. Ezt a tudást szeretnénk hangsúlyozni és megmutatni az embereknek.
Olvasható Önről több helyen, hogy sajátos kulturális menedzsmentet hozott a múzeumi életbe, amely más intézmények hasznára is vált. Milyen célok mentén alakult ez a stratégia?
Amikor főigazgató lettem 1996-ban, már kialakult egy modernebbnek nevezhető intézményi struktúra ideája, amelyet a hazai múzeumok gondolkodása még nem követett. Alapvetően az a nézet uralkodott, hogy ?múzeumként minket eltartanak, ne zavarjon a látogató, mert kutatunk?. Rá kellett ébredni azonban, hogy mi vagyunk a társadalomért, nem fordítva. Egy intézmény akkor sikeres, ha kell a társadalomnak. Ekkor ugyanis jönnek a látogatók, azaz van bevétel, illetve presztízs. Így pedig könnyebb pályázni, hiszen a döntéshozók oda adják a támogatást, ahol sikert látnak. Ez az önmagát gerjesztő spirál, amely szükséges a fejlődéshez: ennek is a következménye, hogy az elmúlt tizenkét évben nyolcmilliárd forintot sikerült idehozni. Mivel a szemlélet látható eredményt produkált, kialakult itt egy oktatóbázis, amely segített azt máshol is elterjeszteni.
Ezzel a saját gyűjtemény hasznosításán és bemutatásán túl más szerepet is felvállalt a skanzen.
A múzeum mint a legkomplexebb kulturális intézmény szerepének erősítése nagyon fontos lépés: összenemzeti és ágazati feladatokat kell felvállalni, így indulhat el a hálózatépítés, amely adja a valódi erőt. A Tájházszövetség, a Múzeumok Oktatási és Képzési Központja, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága mind hozzánk kötődik: ezekhez pedig mind kapcsolódik területi- és megyei koordinátorháló, tehát jelentős számú települést elérünk az országban. A cél, hogy a legapróbb szinten is segítséget kérhessenek tőlünk a szakterülettel kapcsolatban: ha valaki vesz egy régi parasztházat, ha egy civil szerveződés tájházat akar létrehozni, vagy egy egyházi kórus régi szokásokat, énekeket kíván visszatanulni, akkor minket keressen. Megkerülhetetlen intézménnyé kell válni, amely teljesen lefedi a kulturális életnek ezt a bizonyos szegmensét.
Magyarországon kiépült a háló, amely ide vonzza a látogatókat. Külföldről mennyien érkeznek?
A látogatók körülbelül húsz százaléka külföldi: 2001. szeptember 11. előtt nagyságrendileg többen jöttek. A tengeren túli nyugdíjas turizmus attól a naptól fogva drasztikusan visszaesett, illetve a balkáni háborúk is hasonló hatást gyakoroltak. Míg 2001-ig főként szervezett csoportos buszokkal jöttek, most nagy részben egyéni látogatók érkeznek. A célcsoportunkat ma már a fapados járatok utasai alkotják: ezért a hasonló utakat hirdető prospektusokba vásároljuk be magunkat. A külföldiek közül stabil nemzet az osztrák, a német, a holland, ők folyamatosan érkeznek. Emellett a Magyarországon tett különböző királylátogatásokat, miniszterelnöki utakat követően adott országból rengeteg turista jön hozzánk a következő egy-két évben.
Ők nemcsak a skanzenbe jönnek be, hanem végig sétálnak a Váci utcán és megveszik a Kínában készült ?matyó hímzéses? ruhákat. Parázs vita övezi a magyar jellegzetességként eladott hamis holmikat.
A Váci utcát csak úgy emlegetjük a ?repülőtéri népművészet? színhelye. A turizmus ipara kifejleszti a maga silány termékhálózatát, ami az eredeti tárgyi világ satnyulását eredményezi, illetve erősen összefügg a szellemi visszaeséssel, hiszen kell hozzá vásárló is, aki megveszi.
A népi iparművészet kérdése bonyolult, mert a népművészet eredetileg az élő népi kultúra szerves terméke: ide tartozik a mindennapi élet, annak a tárgyalkotása, illetve a tárgyakon megjelenő dekorációk. Mára nagyrészt eltűnt a paraszti, falusi életforma, de vannak, akik törekednek egyes elemeinek fenntartására. Akad, ami aztán önálló iparművészeti ággá válik, és esztétikailag, tartalmilag is vállalható, de van, ami csupán megélhetési népművészetnek nevezhető. A népi iparművészetben még mindenki keresi a helyét, komoly, sok éves munkát igényel a helyzet tisztázása.
A Hungarikumok kapcsán is folytonos a vita.
A Hungarikumok listázása önmagában egy nagyon jó törekvés. Néha azonban úgy érzem, hogy keveredés van a szellemi, a mezőgazdasági termék, a tárgyi produktumok, és a művészeti alkotások között. Ebben rendet kell tenni. Nem biztos, hogy minden kistelepülés kolbászának, szokásainak fel kell kerülnie a listára. Ugyanakkor a helyi értékek védelme, továbbéltetése kulcskérdés a helyi identitás erősítésében. Értékleltárakra szükség van, de hogy ezt mind Hungarikumként kell-e emlegetni, vagy különböző listákat, értéktárakat lenne inkább célszerű készíteni: ez számomra még nehezen megválaszolható és eldönthető kérdés.
Említette, hogy a kalendáriumot követi az éves program felépítése. Húsvét alkalmából mire készülnek?
Ez az ünnep ? más ünnepekkel együtt ? mára sok elemében kommersszé vált: a fiatal menyecskék még régen várták, hogy nyakon öntik-e őket az udvarlók, ma az emberek inkább bezárkóznak, vagy keresnek egy helyet, ahol még hiteles az ünnep. A skanzenben a tavaszköszöntés, a megújulás jelenik meg összekapcsolódva a kereszténység legfontosabb ünnepével: szokásokat, hagyományokat tanulhatnak az ide látogatók, miközben jól érzik magukat. Ha a befogadás attitűdjét megteremtjük, attól fogva nagyon könnyű közvetíteni a jó üzeneteket.
Széles-Horváth Anna
