Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredán is játszol, ami miatt sokat ingázhatsz. Jól érzem, hogy az utazás fontos szerepet tölt be az életedben?

Új információ, hogy a férjemmel visszaköltöztünk Csíkszeredába, miután a tavalyi év többnyire a két város közötti ingázásról szólt. Ebből a szempontból lezárult egy időszak, de egyébként egyetemista korom óta hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Harmadéves voltam, amikor a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatához szerződtem. Akkor Marosvásárhely és Szatmár között három éven keresztül – a két év mesteri képzés idején is – egy autóalkatrészeket szállító cég autóival közlekedtem.

Hogyan élted meg azt az időszakot?

Az, hogy pályakezdőként bizalmat szavaznak neked egy kőszínházban és feladatokkal látnak el, mindenképpen jó érzés. Nekem emellett ott volt az egyetemi biztonsági háló, az osztályközösségünk, ahol olyan emberek vettek körül, akikkel kölcsönösen alakítottuk, tanítottuk egymást az öt év alatt.

Mit tanultatok egymástól?

Sepsiszentgyörgyi vagyok, a Bocsárdi László-féle színházon nőttem fel, számomra ez volt az alap. Az érettségi után egyből felvételiztem a Marosvásárhelyi Egyetemre. Persze megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha a pesti színművészetire jelentkezem, de úgy éreztem, hogy az azzal járt volna, hogy az egyetem befejezése után ott kell élni, érvényesülni, dolgozni, a szívem viszont ide húzott.

Nagyon különböző közegből érkeztünk a vásárhelyi osztályba. Többen voltak, akik már megjárták a pesti és a kaposvári felvételit, és olyanok is, akik évekig magyarországi színházak stúdiósai voltak. Ők rendelkeztek egyfajta kőszínházi tapasztalattal, én egy alternatívabb képzéssel, a középiskola idején az Osonó Színházműhely tagja voltam négy évig. Rengeteget játszottunk, utaztunk. Volt egy előadásunk, amelyet több mint 230-szor Vajdaság-, Románia- és Magyarország-szerte. Kérdésedre válaszolva, azáltal tudtunk egymástól tanulni, hogy elfogadtuk, nem vagyunk egyformák, nem ott tartunk, ahol a másik, de megpróbáltuk mindannyiunk „hozott anyagából” kivonni az értéket, és azokat kamatoztatni.

Sirály
Forrás: Figura.ro

Sosem hiányzott egy igazi mester? Volt olyan személy az életedben, aki úgy foglalkozott veled, akire úgy néztél fel, mint mesterre?

Nem igazán tudom, mit jelent ez. Ez lehet akár válasz is a kérdésedre. Szerencsések azok a színészek, akik akár diákként, akár a későbbiekben, olyan közegbe kerülnek, ahol van egy olyan meghatározó egyéniség, aki hiteles alkotó, és emellett át is tudja adni a tudását. Ennek hiányában az ember megpróbál mindenkitől tanulni, ha úgy tetszik: meglátni bárkiben a mestert.

Matematikainformatika szakon végezted a középiskolát. Komolyan érdeklődtél ez iránt, és jól megfért a színészet mellett? Vagy a színészet volt az első, és erre csak kötelességként tekintettél?

Az utóbbi. Azért jelentkeztem oda, mert az egyik legerősebb iskolának számított Sepsiszentgyörgyön, és a matek–infó volt a legerősebb szak. A reáltárgyak sosem voltak az érdeklődésem középpontjában. De szerencsém volt, mert az osztályfőnököm, aki egyben a kémiatanárom is volt, azt vallotta: „Találd meg, hogy mit szeretsz csinálni, és abban legyél a legjobb.” Nem várták el tőlünk, hogy matekzsenik legyünk, ami nagy szabadságot adott. Azt is hamar elfogadták, hogy osonózom. Volt olyan, hogy két hétig turnéztunk, amire szó nélkül elengedtek. Pont mostanában realizálódott számomra ez, a férjem meg is kérdezte: „Hogyhogy elengedett az iskola? És hogyhogy elengedtek a szüleid?”

A Figura Stúdió Színház Boldogtalanok című darabjával szintén végigturnéztátok a nyarat. Többek között a kisvárdai fesztiválon is jártatok, ahol az előadás a legjobb rendezés díját, te pedig a legjobb női alakításért járó díjat nyerted. Rózát alakítod, aki szenvedélyesen kötődik a főhős Vilmoshoz, és ez is a végzete. Mennyire tudtál azonosulni a szerepeddel?

Már az első olvasás után éreztem, hogy furcsa értékrendű nőről van szó, mégis megértettem, teljesen. Nem tudom, hogyan, miért, mert nem ilyen kapcsolatban élek, de vannak olyan szerepek, amelyekre egyből rákattan az ember agya, és zsigeri kapcsolódás alakul ki. Egyszerű, tömör mondatai vannak, amelyeket csak akkor tudsz hitelesen kimondani, ha érted, hogy mi az, amit elhallgat, ami mögötte van.

Boldogtalanok

A nők boldogtalanabbak a Boldogtalanok című darabban, mint a férfiak, mondta Albu István rendező, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója. Mit gondolsz erről?

Nem hiszem, hogy a boldogtalanságot rangsorolni lehet. Húbernek van jól fizető állása, két nője, plusz egynéhány még házon kívül is, látszólag jó kis élet, igaz? Rózának minden oka megvan a szenvedésre, haldoklik a gyereke, olyan emberrel él együtt, aki nyíltan csalja, megalázza, rengeteg olyan dolgot vállal a túlélésért, amibe épeszű ember nem menne bele. De ő látja a helyzetét kívülről, nem nyugszik bele, kész változtatni rajta. Hogy nem jó eszközökhöz nyúl, talán ez az ő boldogtalanságának a kulcsa.

A Figurában harminc-negyven ember előtt játsszátok a darabot, de a turné során, például Kisvárdán ennél háromszor több néző előtt szerepeltetek. Mennyiben más olyankor a színpadon való létezés?

Sokat számít. Abszolút érezhető volt, más energiája van ilyenkor a nézőtérnek, és ez beépül a játékba is. Tulajdonképpen te ugyanazt csinálod, hiszen van egyfajta kottája a játéknak, de érzékelni lehet azokat az árnyalatnyi különbségeket, amelyek csak és kizárólag arra az estére érvényesek. Várdán valahogy érezhető volt a nézők kollektív figyelme, megdöbbenése, nyitottsága. Egyszerűen sűrűbb volt a levegő. Legutóbb szabadtéren játszottuk a Boldogtalanokat, mondhatom, teljesen más a csillagos ég alatt, szerb anyanyelvű nézőknek játszani.

Már az elmúlt években is több elismerésben részesültél. Mit jelentenek neked a szakmai díjak?

Jólesnek nagyon, a kisvárdai különösen azért, mert két produkciót is díjaztak általa: a csíkszeredai társulat Gyerekünk című előadásában is szerepeltem a fesztiválon. Mindkettő kedves nekem, és örültem, hogy ezt mások is értékelik. Pedig már megszoktam, hogy az előadásainkat általában lehúzzák a fesztiválokon. Talán azért jött épp most ez a díj, mert nem ettől tettem függővé, hogy jó helyen vagyok-e vagy hogy jól csinálom-e a dolgomat. Régebben ugyanis nagyon vágytam a visszajelzésekre; arra, hogy azt mondják, jó vagyok. De ezek szerintem akkor találják meg az embert, amikor már nem függ tőlük. Az én esetemben legalábbis így történt.

Ma miben méred a sikert? Mikor vagy elégedett?

Akkor érzem sikeresnek az előadást, ha az aznap esti körülményekhez képest sikerült jelenidejűnek lenni. Amikor arra reagálsz színészként, ami akkor és ott történik, nem a tegnapi sikert akarod felidézni és megismételni.

Mostantól a csíkszeredai Játékszín az „anyatársulatod”. A figurás szerepeidet továbbviszed?

A Boldogtalanokat még játszani fogjuk, mert úgy tűnik, van rá igény, de a bázis mostantól Csíkszeredában lesz.

Fontosnak tartod, hogy bázisod legyen?

Úgy vagyok ezzel is, mint a mindenkori előadással: igyekszem a helyzetre reagálni, most ez van, ebből hozzuk ki a maximumot. Azt tapasztalom, hogy ebben a szakmában muszáj képesnek lenned elengedni a berögzült képeket, legyen az egy gyerekként megálmodott jövőkép vagy akár színházi irányvonal. Ha ez sikerül, akkor, azt hiszem, bárhol lehet boldog az ember.

Többek között a Valahol Európában, a Gyerekünkben és a Bolha a fülben előadásban játszol az új évadban. Mennyire lesz sűrű?

Eléggé. Az igazgató azzal fogadott Csíkban: „Anna, neked a szeptember és az október nagyon durván néz ki.” Jó tudni, feleltem. Mindent beírtam a naptáramba, és megpróbálok mindig az épp soron következő feladatra koncentrálni. Szerencsére szeretem a munkámat, így nem túlélni, hanem megélni szeretném ezeket a helyzeteket, pillanatokat.

A nyitókép forrása: Kolozsvári színház